Linktár

Szellemkard

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/6 számában.

Dyra olyan gyorsan ült fel fektéből, hogy beverte a fejét a barlang alacsony mennyezetébe. Szőke, ezernyi apró fonatba rendezett haja szerencsére megóvta a fejét a horzsolásoktól. Megint rémálmom volt – gondolta. Lassan visszaereszkedve az elszáradt sárga virágokból bélelt fekhelyére. Valami történt – szimatolt bele az áporodott levegőbe, ami csípős, kesernyés, könnyfakasztó füsttel kezdett megtelni. Újra felült, most már óvatosabban, majd négykézláb, gyors tempóban kimászott az alacsony, vájatszerű vackából. Kiérve sűrűn patakzó könnyein keresztül is észrevette a nagy barlang száján át szivárgó füstcsíkokat. Ennek a barlangnak a hátsó lecsapott részében – amit csak pár nagyobb szikladarab zárt el attól, hogy egy egész legyen – húzta meg magát a lány, míg az Örökéletűnek nevezett megszámlálhatatlan korú aggastyán tanította. Mások bolondnak nézték, de Dyra zsigerből érezte, hogy a titkok nyitja a vénség sokszor értelmetlennek tűnő szavai mögött van.

Már majdnem teljesen besötétedett, a lebukó vérvörös nap utolsó sugara egy óriás pikkelyes féllényre vetült, aki épp komótosan feltörte, majd gyors szörcsögő hangok kíséretében felfalta az agyat, s a még rángatózó emberi testet kettétépve a sziklakiszögellésre dobta. A lány ezt látva a barlang falához lapult, lélegezni sem mert. Jól tudta, hogy ezek a lények könyörtelen vadászok, éles a fülük, jó a szaglásuk, s nem csak azt ölik meg, akire a varázslómágusoktól kivégzési parancsot kapnak. Rabjai az emberi agynak, azzal, hogy megeszik magukba szívják a megboldogult tudását, erejét, ezért, ha szagot fognak, könyörtelenül levadásszák a prédájukat. Ez a lény most hátracsapta hegyes, pikkelyes füleit, bólintott, majd hatalmas alakját meghazudtoló gyorsasággal eltűnt a sötétségben.

Dyra lassan fújta ki a bent tartott levegőt. Biztos hazaszólította a gazdája, szerencsémre – gondolta, majd végre bement a barlangba. A parázs még izzott, a füst fojtogató kezekkel szorította a torkát, s látványtól kihagyott a szíve. A tűz mellett hevert az aggastyán lefejezett teste, több helyen beleégtek a rádobált rongyok, amivel el akarták égetni. Hát ezt éreztem, a halálodat – gondolta, miközben kihátrált. A hajnal első sugara már a délvidék felé vezető úton találta. Sokat tanult az öreg mellett töltött évek alatt, s bár nem tudta meg, hogy mi a „máguskód”, úgy érezte, előbb-utóbb rájön valamelyikük, csak épségben érjen haza az övéihez.

A délvidéket széltében-hosszában uraló varázslók állandó harca élhetetlenné tette ezt az egykor zölden burjánzó, vízben és nemesfémekben gazdag területet. A négy nagy mágusmester a négy részre osztott terület teljes jogáért és a varázstalanok uralásáért, valamint a föld rejtette kincsekért háborúznak már évezredek óta. Minden mester több ezres, mágusokból és elbájoltakból álló sereggel bír, akiket kemény és könyörtelen hadurak irányítanak. Az elbájoltak egykor sima mezei emberek és egyszerű teremtmények voltak, akiket elfogtak, majd megbűvöltek és hadrendbe állítottak. És még ott vannak a vadászok, a torz agyzabáló féllények, a mágusok kutyái. Ezeket a veszélyeket számba véve próbált láthatatlan szellemként és erősen fülelve rátalálni a régi csapásra, ami megkerüli hosszan a mocsarat, és az erdőbe visz egyenesen. Már épp elérte a méregtüskebokrok szegélyezte kis szorost, mikor valami óriási erővel leverte a lábáról, kezek fogták be a száját, fülét sípoló hang töltötte be s a fejében megszólalt egy hang:

– Nem vagyok ellenség, maradj csendben, itt vannak a vadászok.

Dyra bólintott, hogy érti, majd hátrafordult, hogy lássa ki a másik. A mozdulat felénél találkozott a tekintete jóakarója rémülettől tágra nyílt szemével egy pillanatra, a következő percben a mellette landoló test puffanására eszmélt. A bénultsága félelem helyett haragra, majd dühre váltott, ahogy meglátta az óriás szarupikkelyekkel borított féllényt, ahogy feltöri a még mindig pislogó égkék szemű, lángvörös hajú fiúcska koponyáját, és egy szuszra kihörpinti az agyát, s már nyúl is le érte. A még mindig térdeplő lány mellei elé kapta a kezeit, mintha imádkozna, kissé hátra hajolt a lény karmai elöl, és szúrt. Egyetlen tiszta döfés az állon át az agyba, csak igy lehet megölni őket – emlékezett vissza a vénember tanítására. És sikerült, most először eddigi élete során, az elképzelt kard testet öltött a kezei között, amikor szüksége volt rá. Eddig akárhányszor próbálkozott nem sikerült. Szóval akkor a düh az, ami segít koncentrálnom – vonta le a következtetést. Végre büszkék lesznek rám is enyéim, hogy már tudom használni a szellemkardot – húzódott mosolyra a szája, s még jó párszor belerúgott a hatalmas testbe, biztos, ami biztos alapon, majd továbbindult.

– Még meg kell kerülnöm a széleken lévő mocsarakat, ahol a kórsápok élnek, és már haza is érek – motyogta maga elé.

Azoknak a rusnya, kígyószerű, halfejű lényeknek a harapásától mentsem meg a Véghetetlen, ha elkapnak, márpedig elkapnak. Ha a területükre tévedsz, jobb, ha megölöd magad, amíg még tudod, mert ha nem, pár napon belül pokoli fájdalmak között fogsz átváltozni, s egy leszel közülük, a mocsárvidék örökös foglya – elevenítette fel az aggastyán tanító szavait. Lassan haladt, próbált minél kevesebb zajt csapni, s nem hozzáérni a mérgező bokrokhoz. Mélyen lent jár már a nap vérvörös korongja, s már csak pár méter választotta el az erdő szélétől, mikor az utolsó sugárral együtt ő is elterült. Négykézláb kitapogatott egy zsákot, óvatosan kioldotta a száját, és lehúzta a benne lévő testről. Először azt hitte, hogy káprázik a szeme, mikor megpillantotta a vörös fürtös, bájos ifjú arcot, biztosra vette, hogy valami varázslat lehet a dologban, hisz látta a halálát. Gondolataiból kékes fények égi játéka rázta fel, a mágusmesterek harca már ide is elért. Gyorsan lehúzta a zsák maradékát a fiúcskáról és akkor vette észre, hogy a gyerek meztelen talpából egy ujjnyi nagy tüske áll ki. Oh, áldassék a Véghetetlen – sóhajtott – ez csak méreg, nem vagy halott – majd egy mozdulattal kihúzta, majd a szájával kiszívta a mérget. Pár pillanat múlva a fiú nagy levegőt vett, kinyitotta a szemét és ismerős kékséggel üdvözölte Dyrát.

– Tudtam, hogy megmentesz, megjósolták a csillagok – lehelte alig hallhatóan. A fivérem nem élte túl ugye? Nem érzem a jelenlétét.
– Sajnálom, nem. Ikrek vagytok? Az ikrek ritkák errefelé. Boszorkányok? Hisz azokat már mind kiirtották, vagy nem?
– Igen, az utolsó Boszitia ikerpár voltunk, vagyok… Épp az északi végekbe próbált átcsempészni minket Legodaya hadúr egyik bérence. Legodaya elment az Örökéletűhöz, hogy megszerezze a tudást, és vérünket véve az átkok földjén magába szívja a boszorkánymágiát. Ám útközben kiszagoltak a féllények és rátámadtak a kordéra, engem ide dobott az egyik, a fivéremet másfelé – hát ennyi röviden.
– Több vadász is volt? Én csak azt az egyet láttam, amit megöltem, most azonnal mennünk kell – állította talpra az ifjút a lány.

– Itt húzódik a lassan vándorló erdő végtelenje, ahol apró termetű rémmanók élnek a fákon – mutatott előre Dyra. – Ebben az erdőben él most a klánom, miután egyességre jutottak a manókkal, miszerint visszaszerzik a szabadságukat a Fények mágusától, aki varázslattal kötötte őket az erdőhöz. Aki az erdőbe tévedt, vagy itt akart elbújni a hadurak kutyái elől, az megpecsételte a sorsát, mert ezek a kis fickók a fákról ugrálnak a nyakukba, és a fülükbe suttogva szörnyű rémálomba küldik, amiből soha többé nem ébrednek fel, így az erdő teljesen biztonságos hely a klánunk számára.

– Tudom, hogy ti vagytok a Dyrahafang-ok, a szellemkard őrzői, egy ősi harcos vérvonal leszármazottjai. Kifinomult harci technikátok és telekinetikus erőtök van, amit századok alatt tökéletesre fejlesztettetek, nem csak mozgatni, de teremteni és elrejteni is tudtok tárgyakat az akaratotokkal. A mágusokat és a vadászokat is csak szellemkardal lehet legyőzni – hadarta egy szuszra a fiú.
– Te aztán jól informált vagy, megjöttünk – torpant meg Dyra két egymásra hajolt fa előtt, majd féltérdre ereszkedett, lehajtotta a fejét és várta a bebocsátást. Már látta a fák mögött toporgó lábakat, a szíve hevesebben kezdett verni, – mindjárt újra láthatja az öveit, ilyen sok, hosszú év után –, és ekkor egy magas sípoló hang kíséretében elsuhant mellette valami, majd a fáknak csapódott az utolsó boszorkány fejetlen teste. Mire a lány felállt, a két féllény közül az egyik a fiú agyát cuppogta, a másik épp elérte a karmával a jobb vállát, és átszúrva azt a levegőbe emelte. A lány nem kapott levegőt a fájdalomtól, közben a fák közül kitörő harcosok rárontottak mindkét lényre, pillanatok alatt véráztatta lett minden. Az egyik lénnyel sikerült végezniük, a másik állához, ami a gyenge pontja, nem sikerült hozzáférniük, mer Dyrát használta pajzsként. A lány próbálta előhívni a kardot, de a fájdalom erősebbnek bizonyult. Marcangolta a bűntudat az ikrek halála miatt, és ekkor felvillant emlékezetében a vénség egyik mondata: – A végső végzet mindig a kard, te magad vagy a kard. Most megértette, mit jelent. Mély levegőt vett, erősen magába nézett és elképzelte, ahogy pengeként áthatol a lény torkán, fel egészen az agyáig, szétvágva a fejét.

A klán tagjai egyszerre álltak meg, ahogy a hatalmas test földet ért, és le sem vették a szemüket az ezüstös-kék füstből álló, lassan szertefoszló kardról, ami nemrég még a lány volt.