Ablak a túloldalon - 3. rész
Az egyik nap Trixi felhívott és megkérdezte, nálam aludhatna-e. Furcsának találtam a kérését, elvégre már többször töltötte nálam az éjszakát, és úgy gondoltam, már azon a szinten vagyunk, ahol ez magától értetődő, nem kell külön engedély hozzá. Amikor munka után megérkezett, megértettem, miért kérdezte.
Egy láthatóan megrakott táskával érkezett, mint aki több napi maradásra készült. Erre nem számítottam, és főleg nem készültem rá, de bánni azt nem bántam. A másik dolog amit észrevettem rajta, aggasztóbb volt.
Az egyik szeme alatt vöröseslilás monokli sötétlett. Azonnal a hamburgersütő srác jutott eszembe.
– Történt valami? – kérdeztem, amikor már bent volt és nagyokat sóhajtva kifújta magát.
– Semmi különös – válaszolta reflexszerűen, miközben lehúzta a cipőjét.
– Trixi…
Felém fordult, de nem nézett rám.
– Nem akarok róla beszélni – mondta. – Most nem.
– Rendben. – Finoman megfogtam a vállait. – Nem beszélünk róla, ha nem szeretnél. Egy dolgot mondj csak meg nekem, de nem muszáj, ha nem akarod. Ő volt az? A hamburgersütő?
Trixi felnézett rám. A monoklija vonzotta a tekintetem; rosszul éreztem magam, amikor ránéztem, mintha tilos lenne még észrevenni is.
– Nem ő volt – mondta. – Ő nem csinálna ilyet.
Finoman magamhoz öleltem. A fejét a mellkasomra fektette, mélyeket lélegzett, éreztem, ahogyan ellazul a karjaim között, mintha végig erre várt volna.
– Tehetek érted valamit? – kérdeztem.
– Már teszel – válaszolta.
A nap elég normálisan telt. Filmeket és sorozatokat néztünk; viccelődtünk azon, hogy mindketten szagolgatjuk a teafiltert, ameddig a víz melegszik. Trixi gyakran hallgatásba burkolódzott hosszabb-rövidebb időre. Láthatóan bántotta valami, de nem akart róla beszélni, talán nem akart engem terhelni vele. Nem tudom, de ha ő nem akart róla beszélni, én nem erőltettem. Akármi is volt a háttérben, azért jött el hozzám, mert nem akart vele foglalkozni. Legalább egy rövid ideig.
Éjjel hozzám simult a sötétben. Átöleltem és egy csókot leheltem a nyakára, de nem akartam semmi többet; nem tűnt helyesnek. Azt azonban nem tudtam megállni, hogy ki ne tapogassam a köldök piercingét. Ahogyan az ujjaim hozzáértek az apró fémhez, megéreztem az ő kezét az én kezemre csúszni. Kicsit babráltunk egymás ujjaival, majd az ujjaink összefonódtak; finoman megszorítottam a kezét.
Trixi sóhajtott.
– Apám volt – szólalt meg halkan. Éreztem a teste vibrálását, miközben beszélt. – Ő ütött meg. Bárcsak mondhatnám, hogy alkoholista, hogy az alkohol miatt ilyen. De nem. Egyszerűen csak egy agresszív seggfej, aki szeret zsarnokoskodni. Gyűlölöm a pofáját és meg akarok szabadulni tőle, de…
Elhallgatott.
– Értem – szóltam. – Köszönöm, hogy elmondtad!
– Én pedig köszönöm, hogy engeded, hogy itt legyek!
– Igyekszem segíteni, csak kérned kell!
Trixi átfordult szembe velem. Alig láttam az arcát a homályban. Éreztem a kezét, ahogyan az arcomhoz ér. Egy pillanattal később odahajolt és a száját félénken az enyémhez érintette, majd a fejét a mellkasomra fektette. Ezután nem beszéltünk, csak hallgattuk egymás légzését és lassan elaludtunk.
Másnap Trixi jobb hangulatban volt. Mikor megjött a munkából, hozott kaját is, de nem Burger Kinget, mert attól őt már a rosszullét kerülgette.
Este egy hosszas beszélgetésünk, ami már ki tudja honnan indult, oda vezetett, hogy pornófilmeket kezdtünk el nézni, és azon viccelődtünk, mennyire életszerűtlenek.
– Azt tudtad, hogy az a rész, amikor a csávó elélvez a csajra, azt forgatják le először? – magyaráztam Trixinek, miközben a monitoron a sokadik pornóban kezdtek a lényegre térni. Egyiket sem néztük végig, csak a furcsább jeleneteket kerestük. – Ezt hívják money shotnak. Utána várnak, ameddig a fickó megint megkeményedik, kicsit szöszmötölnek és a végén az egészet fordítva vágják össze. Mert nincsen élő ember, aki háromnegyedórán keresztül megállás nélkül tudja csinálni ezt – a képernyőn zajló eseményekre böktem.
Trixi egyetértően bólogatott.
– És mi van azokkal az akrobata mutatványokkal? – kérdezte. – Amikor állva csinálják és a csajnak a lába a nyakában van, meg amikor a fickó össze-vissza pörgeti a levegőben – A kezeivel mutogatta is, amit éppen magyarázott. – Azok nem tűnnek se kényelmesnek, se élvezetesnek.
– Talán mert nem is azok – erősítettem meg. – Élő ember biztos nem szexel így. Ezek már tényleg csak a látvány miatt vannak benne és némelyik egészen nevetséges.
– Meg azzal is mi van – folytatta Trixi –, hogy ezek a csávók folyton farmerban vannak, de egyikük sem visel alsónadrágot. – Rám nézett és félrebillentette a fejét. – Erre mit mondasz?
– Azt, hogy ez az én álmaimat is hosszú ideje kísérti – válaszoltam megjátszott komolysággal. – De van nekem is egy kérdésem.
Leállítottam az éppen futó filmet és kis keresés után elindítottam egy másikat.
– Nézd. A csaj leül a padra, cukin meg minden – kommentáltam a jelenetet. – Jön a fickó. Ránéz a csajra, kiéhezetten rávigyorog. A csaj visszamosolyog kicsit szégyenlősen, kicsit tudod-hogy-akarod módon. És vágás, és már szobán is vannak. Egy büdös szót sem szóltak egymáshoz. – Trixihez fordultam. – Ez tényleg működik?
Trixi elgondolkodva megfeszítette az ajkait.
– Attól függ, ki vigyorog rám kiéhezetten – válaszolta végül.
– Máshogy kérdezem. Működne, ha én csinálnám?
– Esélytelen – vágta rá pimasz mosollyal Trixi.
– Akkor nincs más választásom – sóhajtottam.
– Micsoda? – Trixi értetlenül pislogott, majd felsikoltott, amikor elkaptam és a nyakába fúrtam az arcom.
Sikongatott és viháncolt, miközben a nyakába fújtam és harapdáltam a vállát. A bolondozásunk közben hűvös szellő szaladt végig a szobán. A tarkómon éreztem és kirázott tőle a hideg.
– Az meg micsoda? – kérdezte Trixi zavarodottan.
Megfordultam, és az első dolog amit észrevettem, hogy az ablak tárva-nyitva állt. Mögötte az éjszaka halvány sötétje burkolta a környező falakat. Ez kicsit megzavart, mert hirtelen nem emlékeztem, hogy én nyitottam-e ki az ablakot vagy esetleg Trixi.
– Most repült be – mutatott Trixi a földre.
Egy papírrepülő volt az. Lehajoltam, felvettem és odanyújtottam neki.
– Bontsd ki.
Kíváncsian széthajtogatta a papírt, majd a korábbinál is zavarodottabban nézett fel rám.
– Kívánj és küldd vissza? – kérdezte.
Az ablakhoz sétáltam és kimutattam rajta.
– Látod azt az ablakot ott a túloldalon? Valami öregember lakik ott, aki régen állítólag ÁVH tiszt volt vagy besúgó. Mostanra már beteges és elvileg kissé bolond is. Ő dobál be hozzám néha papírrepülőket ezzel a szöveggel.
– És válaszoltál neki?
– Egyszer-kétszer.
– És? Teljesült?
Akaratlanul is elvigyorodtam.
– Nem vagyok benne biztos, hogy az öreg képes kívánságokat teljesíteni, de ha mégis, akkor így találkoztam veled.
Hülyének éreztem ezt így elmondani, de valahol igaz volt, még ha valójában csak véletlen egybeesésről is volt szó.
Trixi a papírra meredt.
– Kérhetek egy tollat? – szólalt meg. – Én is akarok kívánni. Lehet, nem válik valóra, de ártani nem árthat, ugye?
Kerítettem neki egy tollat, ő pedig lerakta a papírt az asztalra és írni kezdett. Én hátulról átöleltem, az államat megtámasztottam a vállán és figyeltem, mit csinál, de amint észrevette, sietve eltakarta az irományát.
– Ne nézd! – förmedt rám. – Ha megtudod a kívánságom, nem teljesül.
– Jól van, nem lesek.
Lejjebb csúsztattam a fejem, a hátára fektettem és vártam, hogy végezzen.
– És most? – felmutatta az újra összehajtott papírrepülőt.
– Dobd vissza – mondtam. – Vissza az ablakba.
Trixi odaállt az ablakhoz, hosszan célzott a sötétben, majd elhajította. Valami légáramlat elkapta a papírrepülőt, fellökte az égbe, pár pillanatra el is vesztettük szem elől. Majd újra felbukkant, a kiszűrődő fény megcsillant a hófehér testén miközben szépen bevitorlázott a szomszéd nyitott ablakának furcsán mély sötétjébe.
– Ennyi? – kérdezte kis várakozás után.
– Ja, ennyi – válaszoltam. – Szép volt.
– Tudom, hogy hülyeség – sóhajtotta –, de valahogy megkönnyebbültem ettől. Még úgyis, hogy tudom, nem fognak valóra válni.
Én nem szóltam semmit, csak adtam egy puszit Trixi szőke fejére. A sötéten ásító ablakra pillantva azonban valami különös nyugtalanság töltött el. Ösztönösen öleltem át Trixit, az orromat megtöltötte hajának illata, és az érzés egy csapásra megszűnt.
* * *
Trixi elhagyott. Felsorolt pár klisés indokot búcsúzóul, amit ilyenkor szoktak. Mindezt Facebookon üzente meg, hogy még klisésebb legyen. Már az elejétől kezdve készültem erre a végre. De ameddig tartott, addig jó volt. És az egész csak véget ért dráma és ordibálás nélkül, ami sokkal jobb befejezés volt, mint amilyennek mások kapcsolatait láttam véget érni. Nem volt igazán ezzel baj. Nem haragudtam rá. Nem is igazán éreztem semmit.
Néhány hét múlva azonban már borzalmasan hiányzott Trixi. Mint az elvonási tünetek, úgy szakadt rám minden, amit a puszta jelenléte távol tartott. Ahogyan mindig, az éjszakák voltak a legrosszabbak.
Egy rémálomból riadtam fel. Nem emlékeztem az álomra, csak benyomásokra és rémületre. Miközben bámultam a sötétbe, a valóság lassan visszamászott az elmémbe, és vele együtt a kétségbeesés is. Ezúttal sokkal rosszabb volt.
Egy perccel később az ágyon kuporogtam, az egész testem remegett, minden izmom megfeszült, az ujjaimmal görcsösen karmolásztam magam. Egyedül voltam, haszontalan és értéktelen. Zokogtam, keservesen és szánalmasan. Néha alig kaptam levegőt, úgy begörcsölt mindenem. A nyitott ablakon keresztül beszűrődő utcai neszek gúnyos aláfestő zenét adtak a nyomorúságomnak.
Nem tudom, mennyi ideig kínlódtam, amire sikerült felpofoznom magam. A fájdalom most is segített kizökkenni. Aztán csak ültem az ágy szélén és bámultam a padlót. Lüktetett a fejem és émelyegtem. Ekkor valami a térdemnek ütődött és a földre esett.
Egy papírrepülő.
Ez talán jobban kirántott az önsajnálat spiráljából, mint bármi. Az első gondolatom az volt, hogy a szomszédomnak milyen különös alvási szokásai lehetnek, hogy többnyire éjszaka dobálja át ezeket. Amikor felvettem és megforgattam a papírrepülőt, felötlött bennem, hogy visszakívánhatnám Trixit. Abban az állapotban, amiben voltam, ez a gondolat nem tűnt annyira abszurdnak.
Na, persze! A kívánságok nem teljesülnek. Pláne egy rokkant, bolond vénember nem tudja őket valósággá tenni. Trixi magától ment el. Mert unalmas voltam, érdektelen vagy akármi is volt az oka. Még ha vissza is tudnám kívánni, csak egy önző seggfej lennék, aki nem tudja elengedni. Lehet, hogy egy szar alak vagyok, aki semmire nem jó és senkinek nem kell, de ennyire szánalmas azért nem.
Fogtam a repülőt és bontatlanul kihajítottam arra, amerről jött, aztán bezártam az ablakot.
A fejem egyre erősebben lüktetett, végül hányinger tört rám. Öklendezve rohantam a vécére és belehánytam. Évek óta nem hánytam szorongástól.
– Nemsokára vége lesz – mondtam magamnak és kiköptem egy kis hányadékot. – Csak ki kell bírnod, aztán elmúlik.
Ott pihegtem a vécén hosszú percekig. Kicsit jobban éreztem magam, de a fejfájásom nem enyhült. Lehúztam a vécét és átbotorkáltam a fürdőbe. Kiöblítettem a szám és megmostam az arcom. Teljesen ki voltam merülve és elegem volt. Hosszan bámultam magam a tükörben. Vártam, hogy a testem végre felvegyen valamiféle nyugalmi állapotot, és végre vissza tudjak feküdni. Ekkor zörgés szűrődött be kintről. Úgy hangzott, mintha valami az ablaktábláknak ütődött volna.
Kiléptem a fürdőből és óvatosan haladtam a szoba felé, ahonnan – most már biztosan tudtam – az ablakok zörgése hallatszott. A koccanások ismétlődtek, ráadásul furcsán szabályos monotonitással.
A szoba bejárata elé érve megtorpantam. Az ablak nyitva volt, pedig egészen biztosan emlékeztem rá, hogy az előbb zártam be. De nem ez volt az, aminek a látványától jeges rémület szorította el a torkomat, hanem az árnyék, ami az ablak előtt magasodott. Vékony volt és olyan magas, hogy egészen a mennyezetig ért. Egyébiránt emberszerűnek tűnt, és egyszerre látszott szilárdnak és finoman áttetszőnek. Mereven és mozdulatlanul állt ott, és bár nem volt semmilyen módom ezt tudni, valahogyan bizonyos voltam benne, egyenesen engem nézett.
Mielőtt kimerült elmém feldolgozhatta és reagálhatott volna bármit, az ablaktáblák megremegtek és hűvös szellő csapott át a szobán egyenesen az arcomba. Az árnyék pedig, akár egy elszabadult lepedő a szélben, felém száguldott. Ijedtemben ösztönösen félreugrottam az ajtóból és rácsaptam az előszoba villanykapcsolójára. A fény elvakított, és mire felocsúdtam, a különös jelenés nyomtalanul eltűnt. Csak a sötéten ásító ablak maradt hátra.
* * *
Azon az éjjelen nem sokat aludtam. Másnap semmi nyomát nem találtam annak, hogy bárki vagy bármi meglátogatott volna. Az egészet így hamar a szétcsúszott elmém képzelgésének tudtam be. Az ablak állandó kinyílására viszont nem találtam magyarázatot, nem tudtam reprodukálni sem. Egyelőre hagytam, ameddig ki nem találok valamit, amivel ki tudom támasztani vagy rögzíteni.
A következő napok is elég nehezek voltak. Rosszul aludtam és elég nyomott volt a hangulatom is, de lassan javult a dolog, ahogyan megint kezdtem hozzászokni. Eljártam sétálni, hogy eltereljem a gondolataimat. Csak elmentem, egy óra alatt tettem egy kört és hazamentem.
Munka után indultam a sétámra, ahogyan szoktam. A főkapun kilépve a lépcsőház és a belső udvar üres csendjét az utca zaja váltotta. Már volt egy rutin útvonalam, amin úgy tudtam végigmenni, hogy közben ki tudtam üríteni a fejem, nem kellett koncentrálnom az útra. Nézelődni se volt igazán mit. Egyik fojtogató utca váltotta a másikat. A tintaszínű eget szűk keretbe foglalták a minden irányt elálló épületek, amik szinte összezártak a fejem fölött.
A jól kivilágított utcákon baktattam végig. Csábító volt bemenni szűkebb mellékutcákba vagy benézni a sötétbe burkolódzó parkokba, de ebben a városában egy ilyen manőver elég merész lett volna. Így is már úgy éreztem, bármelyik szembejövő alak odaugorhat, hogy kérjen egy cigit buszjegyre, aztán az egész nagyon hamar rablásba fordulhat.
Hamar azon kaptam magam, hogy szemmel tartok minden közelembe érkezőt egészen addig, ameddig biztonságos távolságba nem ér, hogy nagy ívben veszem be a sarkokat és belebámulok a sötétbe, hátha van ott valaki.
Talán éppen ez a paranoia segített abban, hogy kiszúrjam azt a magányos alakot az egyik rosszul megvilágított mellékutcában, amin keresztül meg szoktam kerülni a tömböt és visszaindulni. Megállásra késztetett, mert nem mondhatnám, hogy bizalomgerjesztően viselkedett. Ugyanis csak állt ott mereven, akár egy oszlop. Lehet, engem nézett, de nem voltam benne biztos.
Talán egy percig bámultuk egymást, amikor először megmozdult. Úgy mozgott, mintha részeg lenne, ami napközben sem ritka látvány, nemhogy este. A lábait azonban nagyon furcsa kicsavarodott módon mozgatta, ami még egy részegtől is különös lett volna. A karjait szintúgy. Az egész mozgása egy esetlen marionettbábúéra hasonlított. Felém közeledett.
Gyorsan visszafordultam és elindultam arra, amerről jöttem. Nyugtalanul forgolódtam hátra, hogy követ-e, de nem jött elő a sarok mögül.
A különös mozgása egész úton visszafelé nem hagyott nyugodni. Úgy belefészkelte magát az agyamba, hogy többször is beleláttam a sziluettjét az utca sötétebb részeibe. Volt benne valami túlvilági természetellenesség, amit nem tudnék megmagyarázni, de az is lehet, hogy csak a sötét és az amúgy sem éppen tiszta fejem miatt láttam ilyennek, a többit pedig elvégezte a fantáziám.
Visszaérve a ház főkapujához éppen a zárral babráltam, amikor hideg szellő csapódott a hátamnak; kirázott a hideg. Ösztönösen hátrakaptam a tekintetem és megláttam az utca másik oldalán, egy nem működő lámpa alatt. A magas sziluett mereven állt és úgy tűnt, engem néz. A kalapjáról azonnal felismertem. A szemöldököm összeráncolódott a meglepettségtől. Azzal a mozgással, amit láttam tőle, hogyan volt képes ennyi idő alatt idáig eljutni?
Figyeltem egy darabig, de nem mozdult. Ennek örültem, de egyúttal nyomasztó is volt. Sietve kinyitottam a kaput és megbizonyosodtam róla, hogy rendesen bezáródott-e mögöttem. Megkönnyebbülten sóhajtottam, ahogyan beértem a belső kerthez. Végignéztem az árnyékokba burkolódzó bokrokon és arra jutottam, hogy az esti séta hülye ötlet volt, és eldöntöttem, hogy fel is függesztem a dolgot egy időre. Elég szürrealitást és elmebajt okoz nekem Budapest így is, nincs szükségem még többre.
A visszhangos lépcsőházban felfelé baktatva az egyik forduló után vibráló fényt pillantottam meg a sötétben; a lépcső szélén egy telefon képernyője világított meg egy arcot. Eszter volt az. Fáradtan nézett fel rám; az arcára kis mosoly kúszott, amikor felismert.
– Csatlakozhatok? – kérdeztem.
– Persze.
Maga mellé mutatott, én pedig nagyot sóhajtva leültem a lépcsőre; a hangom végigmennydörgött a lépcsőházon.
– Minden oké? – szólalt meg Eszter halkan.
Akaratlanul is felnevettem.
– Ezt én szoktam kérdezni tőled – mondtam.
– Hát most én kérdezem – fordult felém a lány; az arcára különös árnyékokat rajzolt a telefon fénye.
– Hát az utóbbi időszak nem volt éppen kellemes – vallottam be. Nem akartam terhelni a nyomorult életem részleteivel. – És veled mi van?
– Szintén nem sok jó. – Összehúzta magát. – Még egy kicsit rosszabb is.
Ezután csak hallgattunk és meredtünk a sötétbe. Hallottuk, ahogyan egy autó csikorogva fékez az épület előtt.
– Alig várom, hogy végre tizennyolc legyek – szólalt meg Eszter. – Végre elhúzhatok innen és nem lenne ez a sok szarság.
Határozott tekintettel rám nézett. Úgy tűnt vár valami reakcióra, de nem tudtam, mit fűzhetnék hozzá.
– Tudom, hogy szívás lesz az elején – folytatta; megbökdöste a telefonja képernyőjét, amikor az elhomályosult jelezve, hogy hamarosan kialszik. – Egyetem mellett munka, albérlet…
– Tudod, én soha nem voltam ilyen helyzetben – kezdtem és belebámultam a lépcsőház sötétjébe. – Azt se mondhatnám, hogy tudom milyen felnőttnek lenni. Lehet, csak én nem élvezem. Szóval nem igazán tudok semmi tanáccsal szolgálni. De én neked szurkolok, ha ez számít valamit.
– Köszi! – mosolyogta a lány. – És számít. Ez is sokkal több, mint amit eddig másoktól kaptam.
Ezt nehezen akartam elhinni, de úgy gondoltam, ha valaki, ő megérdemli, hogy kicsit túlozzon.
– Abban az esetben, ha mégis adnék tanácsot. – folytattam, majd hatásszünetet tartottam, ameddig rám nem emelte sötét szemeit – Kérlek, ne fogadd meg!
Ezzel Eszterből kicsaltam egy kis kacajt.
– Jól van – bólintott. – Ígérem, nem fogom.
Újból elhallgattunk. Eszter visszatért a telefonja nyomkodásához, én pedig hátradőltem, megtámaszkodtam a könyökömön és kinyújtózkodtam a lépcsőkön. Egészen meghitt volt a lépcsőház a maga sötét ürességében.
– Legutóbb azt ígértem, mutatok párat az újabb rajzaim közül. – Felém nyújtotta a telefonját. – Ha még érdekel.
– Hogyne érdekelne! – vágtam rá. – Lehet a végén még én is magamra tetováltatok egyet közülük.
Feltápászkodtam és közelebb csusszantam hozzá, hogy lássam a telefonja kis képernyőjét. Először kissé szégyenlősen kezdte el mutogatni a rajzairól készült képeket. Párszor meg is kellett kérnem, hogy lépjen vissza, mert olyan gyorsan lépett túl egyeseken, mintha szégyellené őket. Aztán néhány kérdésem után már lelkesebben mesélte, hogy melyik rajzhoz honnan kapott ihletet és mit próbált meg elérni rajtuk. Úgy belemerültünk, hogy ebben a sötét, üres lépcsőházban a világ minden bajával megszűnt egy rövid időre. Utoljára Trixivel együtt éreztem így magam.
Nem tudom, meddig ücsörögtünk ott és elemeztük az alkotásait. A hirtelen felkapcsolódó világítás zökkentett ki minket. Egy ajtó zörgő becsapódása felverte a lépcsőház csendjét, amit visszhangzó lépések zaja követett. Miután a szemem hozzászokott a világossághoz, akkor láttam meg a lány karján, éppen a Pókháló Kisasszony alatt azt a csúnya, sötét foltot. Zúzódás volt valamitől. Eszter is észrevette, hogy a foltot bámulom és gyorsan eltakarta a kezével.
A lépések egyre hangosabbak lettek, majd közvetlenül mögöttünk abbamaradtak. A jövevény megállt a lépcső tetején; Eszter apja volt az. Úgy meredt rám, mintha a tekintetével át akarna döfni.
– Eszter, irány haza – vakkantotta. A szemeit egy pillanatra se vette le rólam.
A lánnyal együtt én is felálltam. Eszter sajnálkozóan rám pillantott, majd kelletlenül elindult fel a lépcsőn. Amikor felért és el akart menni a férfi mögött, az durván karon ragadta a lányt és belebámult az arcába. A lépcsőház visszhangzott a morgásától. Ezt látva a kezem akaratlanul is megrándult.
– Irány föl – mordult a lányra, aztán tovább lökte.
Még egy utolsó pillanatra el tudtam kapni Eszter beletörődő tekintetét, mielőtt eltűnt volna a lépcsőfordulóban.
– Azt hiszem, legutóbb mondtam magának valamit. – A férfi fenyegető tekintettel elindult felém.
Néhány lépcsőfoknyira tőlem állt meg és csak meredt le rám talán valamiféle válaszra várva. Úgy festett, mint valami klisés nagyúr, aki most dönt valakinek az életéről. Leszámítva, hogy semmi nemes vagy fenséges nem volt a csontos arcában és intenzív szemeiben. Összehúzott szemekkel meredtem rá. Álltam a tekintetét és nem válaszoltam. Az gondolhatta, hogy ezzel a kiállással, majd megijeszt. Nem sikerült neki.
– Mit szólna hozzá, ha feljelenteném? – szólalt meg végül. – Eszter még csak…
– Jelentsen – tettem szét a kezem. – Hívja a rendőröket. Bizonyára érdekelni fogja őket, hogy mi folyik maguknál, ami annyi zajjal jár, amit rendszeresen hallok, és nem csak én, hanem az egész ház. Vagy, hogy Eszter mit tud erről mondani. Vagy arról, hogy mik azok a foltok a karján.
Még nem láttam embert, akinek a méregtől ilyen hirtelen és ennyire eltorzult volna az arca. Látszott, hogy megint sikerült rendesen felhúznom, de ismét türtőztette magát. Azon kaptam magam, hogy azt kívánom bár ne tenné. Voltam olyan dühös, hogy csak egy rossz mozdulatot kellett volna tenni és feltörlöm vele a lépcsőházat a földszintig.
– Nagyon keménynek hiszi magát, mi? – morogta. – Azt hiszi, szórakozhat velem? Utoljára mondom. – A világítás hirtelen lekapcsolt. – Maradjon távol a lányomtól vagy nagyon megbánja.
Még pár feszült pillanatig csendben álltunk a sötétben, végül hallottam, ahogyan a férfi elindul fel a lépcsőn. Nem mentem fel egyből; vártam és hallgattam, ahogyan felér, ahogy kinyílik az ajtó, majd becsukódik. Csak ezután mentem fel én is. A sötét lépcsőkön felbaktatva azon gondolkodtam, hogy ez alatt a pár hónap alatt több seggfejjel találkoztam, mint eddig életemben összesen.
Ahogyan hazaértem és felkapcsoltam a villanyt, azonnal észrevettem a nyitva álló ablakot; már meg sem lepődtem a dolgon, de muszáj volt lassan kezdenem vele valamit, mert ha bejön a hideg, gondban leszek. A parkettán pedig ott hevert egy papírrepülő. Amint megpillantottam, belém is hasított a gondolat.
Tudtam, hogy nem jelent semmit és nem lesz semmi hatása, de ráírtam a papírra a kívánságom, hogy Eszter és az anyja szabaduljon meg attól az agresszív seggfejtől. Az újra összehajtogatott repülőt pedig kihajítottam az ablakon. Miközben figyeltem, ahogyan némi manőverezés után eltűnik a szomszéd ablaka mögött uralkodó sötétségben, arra gondoltam, hogy milyen szomorú, hogy ez az egyetlen dolog, amit törvényileg tehetek, hogy segítsek.
* * *
Trixi volt az. Tudtam, hogy ő az, vagy csak szerettem volna, ha ő lenne. Rajtam ült lovagló pózban, éreztem, ahogyan rám nehezedik, ahogyan a csípőjét finoman és ütemesen mozgatja. Teljesen meztelen volt; kerek melleire izgalmas árnyékokat festettek az ablakon beszűrődő fények.
Végigsimítottam a combját, éreztem a bőrének a melegét. A keze az enyémhez ért és végigvezette a csípőjén a puha mellére; apró, kemény mellbimbója a tenyerembe fúródott. A gerincem tövében izgatott bizsergést éreztem.
Közelebb hajolt hozzám és rám mosolygott azzal az utánozhatatlan széles mosolyával. Megmarkoltam a csípőjét, majd eleresztettem és az ujjaimmal lassan cirógatva elindultak a hasán. Kitapogattam a köldökét, köröztem körülötte, az ujjam belecsúszott a kis mélyedésbe. Még bágyadt voltam, így eltartott pár pillanatig, mire belém hasított a felismerés. Nem volt köldökpiercingje.
Ekkor tűnt fel, hogy a szája feletti anyajegy a rossz oldalon volt. A mosolya ismerős volt, mégis furcsán idegen és eltúlzott. És ez a lány egyáltalán nem adott ki semmilyen hangot. Olyan volt, akár egy lenémított mozgókép.
Észrevette a döbbenetemet, de a torz mosolya csak még szélesebb lett. Felegyenesedett és a testét belepte valami természetellenes árnyék, ami letörölt róla minden részletet; eltűnt a haja, az arcvonásai ellaposodtak, a mellei semmivé lettek. Elkaptam a kezem tőle, ahogyan ez a jellegtelen koromsötét sziluett egyszerre csak jeges hideget kezdett árasztani magából. De csak ennyit tudtam tenni, mielőtt rám vetette magát.
A feje nekilendült az enyémnek, de a becsapódás helyett koromfekete sötétség borult rám. Valami befurakodott az orromon és a számon, és lehatolt a torkomon. Kétségbeesetten próbáltam levegőt venni. A mellkasomat jeges hideg árasztotta el, a gyomromat éles fájdalom rántotta görcsbe, mintha kést forgattak volna benne. Úgy éreztem, meg fogok halni.
Hirtelen tértek vissza az érzékszerveim. Hörögve és köhögve feküdtem az ágy mellett a földön. Ami akadályozta a légzésemet, lassan engedett és újra kaptam levegőt. Kimerülten, könnyek között feküdtem a földön. Fájt a hasam és a tüdőm, és fáztam.
Egyedül voltam, de mégis éreztem valaminek a jelenlétét. Körbepillantva nem láttam semmit. Az ablakban hirtelen megmozdult valami. A könnyfátylon keresztül nem láttam tisztán. Olyan volt, mintha csak egy árnyék suhant volna el a nyitott ablak előtt. Az utca halvány fénye újra beszűrődött a szobába; fel sem tűnt, hogy valami eltakarta volna.
* * *
A városban futottam össze Eszterrel. Közel két hét telt el, mióta utoljára láttam. Ő is éppen hazafelé tartott.
– Csak pár iskolai dolgot kellett intéznem – mondta és megigazította a hátizsákját. – Meg vettem ezt-azt. Kezdtem már kifogyni a ceruzákból, tollakból és a papírból.
Rám mosolygott; láthatóan felszabadultabb volt.
– És minden rendben? – kérdeztem. Látszott rajta, hogy egyből tudta, mire gondolok.
– Egy hete talán apám megint ordibált egy sort – kezdte –, aztán lelépett, ahogyan szokott. Azóta nem láttuk. Nem szokott ilyen hosszú időre eltűnni, szóval lehet, hogy végleg megszabadultunk tőle.
– És egyáltalán semmi hír róla? – Furcsálltam, hogy a fickó hirtelen így felszívódott.
– Semmi – csóválta a fejét Eszter. – És ez anyámmal nekünk tökéletesen megfelel így. Mondjuk az még fel tudná dobni a napomat, ha kiderülne, hogy tök részegen belefulladt a Dunába vagy elcsapta a vonat vagy valami. De így is legalább egy kis okom lehet az örömre.
A nap éppen lemenőben volt, de a körülöttünk magasodó épületek miatt az árnyékok hamar átvették az uralmat. Mikor éppen amellett a kis utca mellett sétáltunk el, ahol legutóbb azt a furcsa fickót láttam, lelassítottam és belebámultam a homályba.
– Minden oké? – kérdezte Eszter. – Nem nézel ki valami jól.
– Az jó, mert nem is érzem magam valami jól – vallottam be. Egy erőltetett mosollyal próbáltam tompítani a kijelentésem élét. – Nem alszom valami jól. Elég sűrűn vannak mostanában rémálmaim.
– Mifélék? – nézett rám érdeklődően a lány.
– Valami árnyékalakról, ami bemászik az ablakon. Sötétségről, hidegről, hogy nem tudok mozogni és nem kapok levegőt – soroltam. – Meg az érzésről, hogy nem vagyok egyedül, hogy valami van ott velem.
– Olyasminek tűnik, mint az alvásparalízis – állapította meg a lány.
– Lehet, de nem hiszem. Az alvásparalízis démon az megvan hozzá, de olyankor is látom és érzem, amikor még vagy már tudok mozogni – magyaráztam. – Nem tudom. Lehet kezdek végleg megőrülni.
– Azért kár lenne – sajnálkozott Eszter. – Jó veled beszélgetni és nem tudom, hogy a megőrült változatoddal is ilyen jó lenne-e.
Ezen felnevettem.
– Köszönöm! – bólintottam hálásan. – De tudod, a valóságra néha a legmegfelelőbb reakció az őrület. – Elhallgattam. Eszter kíváncsian nézett rám. – Vagy az is lehet, hogy már mindannyian bolondok vagyunk. – A lányra pillantottam. – Elvégre máskülönben nem lennénk itt.
– De legalább nem egyedül vagyunk bolondok – tette hozzá vigyorogva Eszter.
– Legalább nem egyedül – ismételtem.
Elértünk a főkapuhoz. Az utcai lámpák egyszerre gyúltak fel és borították be sárga fénnyel a repedezett járdát és az épületek falait. Egy kicsit babráltam a kulccsal a zárban, mire kinyitottam; belépve megcsapott a folyosó falai között megrekedt hideg.
– Viszont az sem segít, hogy az ablakom állandóan magától kinyílik – folytattam. A hangom visszhangzott a folyosókon, ahogyan baktattunk föl a lépcsőn. – Néha csak úgy nyitva találom és nem tudom miért. Most még elmegy, de télen nem lesz éppen nyerő. Meg a szomszédom is bedobálja ilyenkor a repülőit.
Eszter megtorpant és úgy nézett rám, mint aki nem biztos benne, hogy jól hallotta-e, amit hallott.
– A szomszédod mit dobál be? – kérdezte értetlenkedve.
– Papírrepülőt – válaszoltam. – Annyi a lényeg, hogy rálátok a szomszédom ablakára és esténként onnan papírrepülőket dob át hozzám, amiken kívánságokat fogad.
– És találkoztál már ezzel a szomszédoddal? – nézett rám Eszter.
– Valami idős fickó elvileg – vontam meg a vállam. – Sokat hallottam már róla, de még egyszer sem láttam.
Felértünk az emeletre és elsétáltunk az emlegetett furcsa szomszédom kivilágítatlan ajtaja előtt. Semmi fény nem jött ki se a kukucskáló ablakon, se máshol.
– Én mindig azt hittem, senki nem lakik itt – szólt a lány az ajtót vizslatva.
– Pedig valaki lakik – vágtam rá. – Legutóbb még az ajtót is láttam kinyílni. Vagy ez is csak a bimbózó elmebajom szüleménye.
Megálltunk a körfolyosó sarkánál, ahol az én és az ő lakásuk volt. Eszter felém fordult és félrebillentette a fejét.
– Te kívántál valamit? – kérdezte.
– Persze.
– És? Valóra vált?
– Nem mondhatnám – vontam meg a vállam. – Furcsa is lenne, ha egy dzsinn lakna szomszédban.
– Én nem bánnám – mondta elgondolkodva Eszter. – Nekem lenne pár kívánságom.
– Sokan vagyunk még így ezzel.
Aznap az éjszakám jobban telt. Nem volt szorongásom és alvásparalízisem se, ahogyan Eszter nevezte. Egyszer riadtam csak fel az éjszaka közepén valami zajra, de mire kideríthettem volna a forrását, elhallgatott. Csak az ablakot találtam nyitva megint. Azt gondoltam, az utca zajai lehettek.
Reggel a rendőrök ébresztettek. A szomszédokról, Eszterékről érdeklődtek. Már ekkor tudtam, hogy baj történt. Annyit árultak csak el, hogy gyilkosság történt. Később tudtam csak meg a teljes történetet. Eszter apja hazament azon az éjjelen, amikor utoljára beszéltem vele és megölte őt is és az anyját is, majd magával is végzett. Az egész pár lépésre az én ajtómtól történt.
* * *
Napok óta pocsékul voltam. Rosszul aludtam, mindig felriadtam valamire, kaparászásra vagy valami közelebbről meg nem határozható jelenlétre, amit talán csak én képzeltem. Rémálmok gyötörtek, amiben a jeges sötétség fojtogat vagy valami árny kísért. Reggelente egy órát is képes voltam csak ücsörögni és bámulni a semmibe a saját gondolataimmal küszködve. Nem tudom, hogy Eszter halála volt-e, ami visszalökött ebbe, de biztosan nem segített.
Ma volt Trixi születésnapja is. Nem magamtól tudtam; a Facebook árulta el. Régóta nem gondoltam rá és igyekeztem nem kutakodni utána a neten a saját lelki nyugalmam érdekében. Sokkal jobban hiányzott, mint amire számítottam.
Hónapok óta nem láttam, ezért meg is lepett, amikor váratlanul felcsöngetett hozzám, mintha csak azzal megidéztem volna, hogy rá gondoltam. Furdalt a kíváncsiság, hogy ennyi idő után, miért toppan be ilyen hirtelen. Próbáltam nem belelovalni magamat kétes vágyakozásba, ami már akkor kezdett a felszínre bugyogni benne, amikor meghallottam a hangját a recsegő kaputelefonban.
Kint a körfolyosón vártam rá. A különös szomszédom előtt uralkodó sötétségből lépett elő. Egy farmer short volt rajta és egy lila csőtop. Bánatosnak tűnt, lehajtott fejjel közeledett, és szőke haját tűrögette el az arcából. A bőre nedvesen csillogott.
– Szia – motyogta. Csak lopva, szinte szégyenlősen nézett fel rám. – Bejöhetek?
– Gyere csak – mondtam.
A konyhába vezettem és készítettem neki egy teát. A barackos teafiltert kiraktam az asztalra. Trixi elvette, kibontotta és megszagolta. Ez mosolyt csalt az arcomra. Elé raktam a forróvízzel teli bögrét, majd leültem vele szembe. Figyeltem, ahogy belemártja a filtert, aztán mézet csorgat bele. Végig csendben voltunk, egyikünk sem szólt semmit. Csak a kanál csilingelt a bögrében.
Az arcát fürkésztem. A szeplők az orrán most jobban látszottak; szépek voltak. Izzadt volt, szőke hajszálai a nyakára és a vállára tapadtak. Kerülte a tekintetem. Hol bánatosnak, hol dühösnek tűnt, nem tudtam pontosan megállapítani. Talán ő maga sem tudta. Voltak kérdéseim, tudni akartam mi történt vele, és főleg azt, miért hozzám jött, de nem akartam faggatni.
Csendben figyeltem a lassú mozdulatait, hallgattam, ahogyan bele-beleszürcsölt a bögrébe.
– Addig maradhatsz, ameddig szeretnél – szólaltam meg végül; akkora volt a csend, hogy a saját hangom még számomra is furcsán idegennek hatott. Nem akartam, hogy azt higgye, zavar. Sőt, örültem, hogy itt volt.
Bánatos kék szemeit rám emelte.
– Köszi! – mondta halkan.
Lehajtotta a fejét, nagyot szívott az orrán, a vállai megrázkódtak és sírva fakadt. Küszködött ellene, de nem bírta. Láttam, ahogyan egy könnycsepp hullik az asztalra. Felpattant, és a szemeit törölgetve és szipogva a kijárat felé sietett. Utána indultam.
Az előszoba közepén állt nekem háttal; remegett és sírt. Közelebb léptem és finoman megérintettem a vállát. Megfordult és kipirosodott arccal, könnyektől vakon nézett fel rám, majd a következő pillanatban a karjaim közé zuhant. A fejét a mellkasomhoz szorította és keserves sírás tört ki belőle, az a fajta, amit sokáig tartottak bent.
Átöleltem, megsimogattam a fejét, és most én küszködtem a sírással. Mindig rám jött a sírhatnék, ha valaki a közelemben sírt. És nem mondhatnám, hogy az utóbbi idő ne adott volna rá okot. Azt mondják, hogy a sírás megtisztítja a lelket. Hát nem küszködtem tovább. Magamhoz szorítottam Trixit és zokogni kezdtem.
Nem tudom, meddig állhattunk ott szipogva és reszketve egymás karjaiban. Trixi felnézett rám. A hüvelykujjammal elkentem az arcán a könnyeket. Megfogta az arcomat és magához húzott; hagytam magam. Megcsókolt, én pedig visszacsókoltam.
A következő percben már a másik szobában voltunk. Trixi erősen szorított magához. Felnyögött, ahogyan belenyaltam a nyakába. Kapkodva rántotta le magáról a felsőjét és mohón húzott magára. A fejemet a mellei közé fúrtam, és végigcsókoltam a testét. A köldökpiercingjénél megálltam, finoman megérintettem, megcsókoltam, mintha valami talizmán lenne.
Trixi türelmetlenül húzott magába, a teste követelőzve feszült nekem. Megfeszült és felkiáltott, amikor a húsába mélyesztettem a fogaimat. Kétségbeesetten szeretkeztünk, mintha egy örökkévalóság óta erre vágytunk volna. Úgy szorítottuk egymást, mintha bármelyik pillanatban örökre szétválaszthatnának minket. Akartuk egymást, akár a levegőt. Teljesen egymásba feledkeztünk. Nem foglalkoztam a hűvös szellővel, ami végigsimította az izzadságtól nedves hátamat. Csak mi léteztünk egymásnak.
Utána csak feküdtünk a széttúrt ágynemű között a párolgó boldogságban. Éreztem, ahogyan Trixi puha, meleg mellei a mellkasomhoz lapultak, nedves combja a derekamhoz simult. A haját cirógattam, miközben a valóság lassan újra beszivárgott az érzékszerveimbe. Hallgattam Trixi lassú légzését és a nyitott ablakban táncoló árnyékokat bámultam.
– Úgy sajnálom! – szólalt meg Trixi halkan. Éreztem a testének rezgését, ahogyan beszélt. – Annyira hülye vagyok. Haragszol rám? Megérdemlem. Minden szart megérdemlek.
– Nem haragszom – mondtam és szorosan magamhoz öleltem.
Trixi hallgatott és szipogott.
– Apám meghalt – szólalt meg végül. – Balesete volt. Pár napra rá, hogy itt kívántam az ablakodnál. Nem akartam, hogy meghaljon, csak hogy tűnjön el, hagyjon békén. Aztán találkoztam ezzel a sráccal, aki először tök jó fej volt meg rendes, de aztán… Mindent elcsesztem és...
Elhallgatott és szorosabban bújt hozzám. Megfogtam a kezét és megszorítottam.
– Sajnálok mindent! – folytatta egy perccel később. – Sajnálom, hogy azután, hogy csak úgy leléptem, most visszajöttem és itt sírok, hogy milyen szar az életem.
– Semmi baj. Örülök, hogy itt vagy – Megsimogattam a hátát. – Miután elmentél, elég szar dolgok történtek. Hiányoztál.
Felemelte a fejét és kipirosodott szemeivel rám nézett. Mosolygott; most először, mióta visszajött.
– Nekem is hiányoztál. – Visszafeküdt a mellkasomra.
– És miért hozzám jöttél? Nem lett volna más, akit jobban ismersz?
– Nem tudom – sóhajtotta. – Csak valamiért ide akartam jönni. Talán azért, mert te vagy az egyetlen nem seggfej, akit ismerek a városban. Lehetne, hogy… újrakezdjük?
A fejére tettem a kezem és a hajával kezdtem babrálni.
– Én inkább folytatni szeretném.
* * *
Újra együtt voltunk Trixivel. Ezúttal azonban sokkal többet járt hozzám, mint korábban. Fogkefét is hozott, ruhái is voltak már nálam, és állandóvá vált, hogy hosszú, szőke hajszálakat találtam mindenhol.
Nem volt azonban minden rendben Trixivel. Többször érkezett úgy, hogy látszott rajta a zaklatottság. Valami bántotta, talán aggódott vagy félt. Sokszor nem vette fel a telefonját, csak lenémította és hagyta csörögni, miközben félénken odabújt hozzám. Egyszer kérdeztem meg tőle, hogy van-e valami baj. Nem válaszolt. Tudtam, hogy nem mond el valamit, de nem faggattam. Úgy gondoltam, ismer már annyira, hogy tudja, tőlem nem kell tartania és majd elmondja, amikor készen áll rá.
Az egyik este elmentünk a városba az egyik bárba azok közül, amikben korábban is megfordultunk. Miután szétmentünk, nem igazán jártam el sehova. Miért járnék egyedül ilyen helyekre? A bárban belebotlottunk valamiféle versenybe vagy vetélkedőbe. Trixi természetesen játszani akart, így beneveztünk.
Nagyjából fél óra és egy ciánkék színű koktél után arra jutottam, hogy rémesek voltunk a játékban. A kérdések is azok a fajták voltak, amik a popkultúra egy közismert részének valami nagyon homályos részletére vonatkoztak. Trixi azonban nagyon beleélte magát és a fejébe vette, hogy ő márpedig győzni fog.
– Győzni? – horkantam fel és megforgattam az immáron piros színű koktélomat. – Nem láttad a kérdéseket? Konkrétan egyet se tudtunk eddig. Illetve egyet tudtam majdnem. Esélytelen így győzni.
Trixi komoly kék tekintetét az enyémbe fúrta.
– Van egy tervem. Csak figyelj!
Figyeltem.
Kiderült, hogy a terve szimplán a csalás. Oda-oda hajolgatott a szomszéd asztalnál ülőkhöz meg bárkihez, aki a közelben a játékkal kapcsolatban mondott valamit, hátha elcsíp valami információt. Mintha azok, akiket lehallgatott, biztosan tudnák a helyes választ. Csak mosolyogtam az erőfeszítésein.
Trixi vicces volt, ahogyan mindig, amikor túlságosan erőlködik, hogy elérjen valamit, ami igazából nem is számít. Ezért is tűnt fel azonnal, amikor a hangulata megváltozott.
Éppen a harmadik, immáron lila koktélomat szürcsölgettem, amikor láttam, hogy idegesen sietve közeledik felém a legújabb gyűjtő körútjáról. Már itt tudtam, hogy baj van, a kérdés csak az volt, mekkora.
– Haza tudnánk menni? – kérdezte aggódó tekintettel. – Most.
– Persze – vágtam rá egyből és fölálltam. – Valami gond van?
Trixi nem válaszolt, csak ment tovább a lépcső felé, ami felvezetett a kijárthoz. Hirtelen torpant meg, amikor három srác sétált le a lépcsőn. Azonnal tudtam, hogy ők a gond. Hármójuk közül a legalacsonyabb elvigyorodott, amikor meglátta Trixit.
– Hé, Trix, bébi – szólt.
A srác vékony volt és inas. Néhány tetoválás látszott a nyakán és fültágítók voltak a fülében. Az egész lényéből valami ellenszenv sugárzott, de lehet, csak Trixi reakciója befolyásolt. A két társa hasonlóan nézett ki.
Amikor a srác odajött, Trixi egy lépéssel közelebb lépett hozzám.
– Nem gondoltam volna, hogy itt futunk össze – folytatta. Végignézett rajtam. – Ez kicsoda?
– Az unokatesóm – vágta rá Trixi zavartan. Erre felkúszott a szemöldököm. – Most jött fel a városba és körbevezetem.
– Igazán? – A srác újra engem vizslatott. A kezét nyújtotta. – Zsolt.
Én is bemutatkoztam mint Trixi unokatestvére. Úgy döntöttem játszom a hirtelenjében rám osztott szerepet, ameddig ki nem jutunk és meg nem tudom, mi a fene folyik itt.
– Szóval ez miatt nem veszed fel a telefont? Vagy hívsz vissza? – Zsolt hangjában nem kevés szemrehányás érződött. – Hát ezt érdemlem?
– Nem, sajnálom. – Trixi szégyenlősen lehajtotta a fejét. – Elfelejtettem. Láttam, hogy hívtál, de mindig volt valami és elfelejtettem.
Zsolt megfeszítette az ajkait egy pillanatra, rám pillantott, majd újra mosolygott.
– Semmi gond! – mondta végül. Kinyújtotta a karját és megfogta Trixi vállát; a lány láthatóan összerezzent. – Gyere ide!
Trixi kelletlenül közelebb lépett. A srác magához húzta, belemarkolt a fenekébe, aztán felemelte az állát és egy hosszú, zajos, nyelves csókot adott neki. A jelenetet látva megindult bennem valami, de nem léptem közbe. Nem csináltam semmit, pedig nagyon akartam. Azt kívántam, hogy ennek minél előbb legyen vége és végre mehessünk innen.
– Éppen indultunk haza – szólt halkan Trixi a srác karja között.
– És? – kérdezte Zsolt flegmán, miközben a lány hajával játszadozott. – Az unokatesód nem elég nagy fiú, hogy egyedül hazataláljon.
– Úgy volt, hogy hazakísérem – magyarázta Trixi nem túl nagy átéléssel. – Együtt töltünk egy kis időt, mert nem láttam már régóta.
Zsolt eltolta magától Trixit és rámeredt.
– Jól van – mondta a szokásos, egyáltalán nem őszinte mosolyával. – Akkor tölts időt vele. De ne felejts el hívni!
Végre mehettünk. Mikor kiléptünk az utcára, egyszerre sóhajtottunk fel, mintha egész idáig benntartottuk volna a lélegzetünket. Csendben indultunk haza. Meg akartam kérdezni, mi a fene volt ez az egész, de vártam egy kicsit, hogy Trixi magától elmondja-e. Nem szólt semmit, rám sem nézett, csak lehajtott fejjel ballagott mellettem.
– Ő volt az exed, mi? – szólaltam meg végül, amikor már kellően eltávolodtunk a bártól. – Nem szakítottál vele.
Trixi nem felelt. Megfogtam a karját és magam felé fordítottam; a földet bámulta.
– Miért nem szakítottál vele? – kérdeztem, bár a rövid interakcióból, amit láttam, volt egy sejtésem.
– Mert egy seggfej és… mert hülye vagyok – szipogta. – Mindig mindent elcseszek. Én csak…
– Nézz rám! – Megfogtam az arcát. Rám nézett; a sírás szélén állt. – Nem haragszom rád. Itt vagyok, csak mondd el, ha van bármi, amivel tudok segíteni. Nem kell félned ettől az alternatív seggfejtől.
Trixi pár pillanatig küszködött a könnyeivel, majd a karjaimba ugrott és elpityeredett.
– Úgy sajnálom – sírta. – Borzalmas ember vagyok. Egy hülye idióta.
Magamhoz öleltem, szívtam egyet az orromon és nagyot sóhajtottam, ahogy visszatartottam a síráskényszeremet. Dühösnek kellett volna lennem rá, elvégre nem szakított a pasijával, aki ráadásul a szemem láttára smárolta le úgy, hogy még csak nem is ellenkezett. De nem voltam dühös. Talán azért, mert elég nyilvánvaló volt, hogy itt valami nagyon nincs rendben, és segíteni akartam Trixinek. Még szorosabban öleltem magamhoz.
– Gyere, menjünk haza! – mondtam, amikor már valamelyest lenyugodott.
Kézen fogtam és elindultunk.
– Tényleg nem vagy rám dühös? – kérdezte a szemét törölgetve.
– Tényleg nem.
– De miért?
– Nem tudom – sóhajtottam némi habozás után.
– Tudod, amit arról mondtam, hogy miért mentem vissza hozzád – kezdte. – Hogy te vagy az egyetlen nem seggfej, akit ismerek. Azt komolyan mondtam. Én voltam a seggfej, és ezt nem érdemelted meg. Szeretném jóvá tenni, ha még lehet.
Megálltam, felé fordultam és megfogtam a másik kezét is.
– Én csak egy dolgot szeretnék – szóltam. – Hogy bízzunk egymásban annyira, hogy még egy ilyen ne legyen!
– Úgy lesz – mosolyogta szipogva Trixi. A könnyektől nedves arcán megcsillantak az utcai lámpák fényei. – Helyrehozom ezt valahogy, és nem fogok még egy ilyen hülyeséget csinálni.
Hirtelen sötétség borult ránk. Először úgy tűnt, egy lámpa megadta magát fölöttünk. Felpillantva azonban azt láttam, hogy az egész utca elsötétedett. Következőnek a gyanús némaságra lettem figyelmes, ami ráült az utcára; túl csendes volt és üres. Aztán megpillantottam az árnyékot az egyik autó mellett. Magas volt, hosszú kabátban és valamiféle kalappal a fején.
Éreztem, ahogyan Trixi eltolja magát tőlem. Egyenesen a sziluettre meredt.
– Megint ő? – szólt halkan. A hangjában érződött a zavar és a félelem.
– Megint? – vontam össze a szemöldököm.
És az árnyék alak, megmozdult. Akadozva, bizonytalanul, természetellenesen. Meglódult, aztán hirtelen megállt, meginogott, mintha részeg lenne, de valami egészen más benyomást keltett bennem, amitől kirázott a hideg.
Trixi megfogta a kezem.
– Menjünk – suttogta; a szemét le sem vette a felénk araszoló alakról.
Sietve elindultunk ki a sötét utcából, folyamatosan hátrapillantgatva. Csak akkor lassítottunk, amikor befordultunk a sarkon a már ismét kivilágított utcára. A fény némileg megnyugtatott. Úgy tűnt, nem követett minket.
– Láttad már ezt a fickót korábban? – szóltam.
– Ja, egy párszor – válaszolta Trixi. – Igazából jó párszor erre-arra a városban. Nagyjából az után, hogy eljöttem tőled.
– Miután kívántál az ablaktól. A repülővel.
– Igen, azt hiszem. – Rám nézett. – Gondolod, köze lehet hozzá? Ő a szomszédod?
– Azt nem tudom, hogy a szomszédom-e – válaszoltam, majd egy pillanatra elhallgattam. Az utca túloldalán egy sötét lámpa alatt mintha őt láttam volna, de lehet, már megint csak a képzeletem pörgött túl. – Ami biztos, hogy ugyanezt a fickót kezdtem el látni én is, miután a mostani lakásba költöztem és kívántam az ablaktól.
– Láttad, hogyan mozgott? – hüledezett Trixi. – Mintha nem tudná használni a végtagjait. Kiráz tőle a hideg. Nekem eddig mindig csak ott állt valahol a távolban és bámult mozdulatlanul, mint valami horrorfilmben. Most láttam először mozogni.
– Én már láttam mozogni. Nem mondhatnám, hogy tetszett. – Megszorítottam Trixi kezét. – Csak érjünk haza!
Nem láttuk a kalapos árnyat hazáig. A kapu csapódására megkönnyebbülten néztünk egymásra. Fölmásztunk az emeletre, végig a keskeny körfolyosón a lakásomhoz. A különös szomszédom sötétbe burkolódzó ajtaja előtt elhaladva valami különös hideg futott végig rajtam, ami még a ruhám alá is behatolt. Trixi reszketve sóhajtott fel mögöttem.
Bementünk a lakásba, feloltottam a villanyt és bezártam az ajtót. Otthon voltunk. Minden őrületet magunk mögött hagytunk az éjszaka sötétjében, a szűk, zsúfolt utcákon. A szobából azonban az utca zajai szűrődtek ki; megint nyitva volt az ablak. De nem ez volt, ami megtorpanásra késztetett a küszöbön, hanem a több mint egy tucat fehér papírrepülő, ami szerteszét hevert a parkettán.
