Linktár

Kalendárium - Október: Rothadás

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/10 számában.

Hétfő

Én: Szia! Megfáztam, szóval ha nem gond, itthonról dolgoznék, mert nem érzem jól magam.
Főni: Persze, semmi gond! Látod? Mondtam, hogy ne bulizz annyit!
Én: Ez a furcsa, nem is dolgoztam, egész hétvégén a tököket faragtam. Még a lakásból se mentem ki.
Főni: Tényleg fura, bár sokat hűlt az idő, lehet, hogy csak megfújt a hideg. Igyál teát és szólj, ha rosszabbodik az állapotod, mert akkor inkább menj szabadságra. Senkinek se tesz jót, ha túlerőlteted magadat.
Én: Oké, köszi!

Köhögve leteszem a telefont az éjjeliszekrényre és az ölembe kapom a céges laptopot. Mire felkeltem, már egy tucat zsepit elhasználtam. A torkom fáj, a mellkasom szorít, és úgy érzem, a fejem egy üvegbúrában van. Igaza lesz a főnöknek, tea kell nekem. Ki is megyek a konyhába, ahol a gyönyörű faragott tökök fogadnak. Öt mestermű, amiket az ajtó elé akarok majd kirakni. Ameddig fő a víz, keresek valami finom teát, de az első doboztól majdnem elhányom magamat. Tele van bogarakkal. Mindenféle csúszómászó kelt ki a dobozban. Meg a két másikban is. Nem is kívánom a teát már. Kidobom őket a szemetesbe és gyorsan körbenézek. Mi a fenétől bogarasodtam ennyire be? Semmi nyomot nem találok, viszont észreveszem, hogy az egyik tök belül picit zöldes lett. A fenébe, nem fogja kibírni Halloweenig. Mindegy, megyek dolgozni.

Kedd

Egész nap a gép előtt ültem. Reggel behoztam ugyan egy kávét, de egy falatot se ettem, és végleg elment az étvágyam, amikor láttam, hogy a tökök mind elkezdtek rohadni. Nem elég, hogy szarul vagyok, hogy le kellett mondani a programjaimat, de még ez is. És most nincs erőm őket eltakarítani.

Mire lecsaptam a laptopot, a szoba már kellemes, őszi sötétbe borult, én pedig elgondolkodok azon, hogy ki se megyek a konyhába. Nem akarom látni azt, amivel úgy se tudok semmit se csinálni. Inkább pihenek egy kicsit.

Szerda

Már nem is emlékszem: vajon átaludtam az egész tegnapi napot? Gyorsan bekapcsolom a laptopot. Jó, legalább a munkával haladtam. Viszont a monitor pár perc alatt olyan migrént okoz, hogy kettős látásom lesz tőle. Le kell hajtanom a laptopot, ameddig keresek valamit a fejemre.

A folyosón kényelmetlenül világos van, kivéve a konyhát. Óvatosan benézek és a szagtól el kell hátrálnom. A rohadó tök bűze olyan erős, hogy a náthás, eldugult orromban is érzem. A tökök összeaszalódtak és szinte szétfolytak a konyhapadlón. A zöldes-sárga mócsingok, akár a penész, elterjedt mindenfelé: a konyhaasztalon, a falakon, a bútorok egy részén.

Ösztönösen kimenekülök a helyiségből. Nem is én döntök így, a testem parancsol nekem. Majd megoldom, ha jobban leszek, most fogom a fájdalomcsillapítómat és rendelek ebédet. A futár pofákat fog vágni mikor megérzi a szagot, de örüljön neki, hogy hordok ruhát.

Csütörtök

Nem merek a konyha közelébe menni. Ülök a gépem fényében és azon gondolkozom, hogy mi történik, ha vége a melónak. Mit csinálok, ha már nem kell dolgozni. Ehhez csak a szemem és az ujjaim kellenek, de egyre gyengébb vagyok. Nem kapok levegőt, három lépéstől kifulladok. A főnököm naponta kérdezi, hogy biztosan bírom-e még, és mindennap nehezebb igent mondanom. Napközben megtörök és felhívom a háziorvosomat.

– Nyugodjon meg, ez egy megfázás a tünetek alapján – nyugtatgat a doki. – Meleg leves, vitaminok és kutyabaja sem lesz. Ha hétfőn még vannak tünetei, vagy rosszabbul érezné magát, hívjon fel vagy jöjjön be és meglátjuk, mi tehetünk!
– Mondja, nem lehet, hogy rohadás okozza az egészet? – Tudom, hogy hülyeség megkérdezni, de csak erre tudok gondolni.
– Tessék? Mit mondott? Nem értettem.
– Nem érdekes. Köszönöm, doktor úr!

Biztos túlreagálom a dolgot. A betegség miatt rémeket látok. Gyorsan elmegyek zuhanyozni és máris jobban fogom érzem magamat. Ám mikor belépek a fürdőbe, már ott is minden zöld. A falakról inak lógnak le, mint a tök belsejében. Hátratántorodom és gyorsan becsukom az ajtót. Szólnom kellene valakinek.

Péntek

A főnököm nem hitte el, hogy bírom még, és elküldött betegszabadságra. A sötét szobában ülök, nincs munka, amivel elterelhetném a figyelmemet. Senki se hisz nekem. Egyre rosszabbul érzem magamat, a szám két pillanat alatt kiszárad, de nem tudok vizet szerezni, a rohadás már biztos benne van a csövekben is. Le kell lépnem. Ha senki se hisz nekem, akkor majd átmegyek a szüleimhez. Legalább náluk kapok teát. Tudom, hogy felnőtt emberként ciki, de nem érdekel. Nem maradhatok itt.

Kirohanok az ajtóhoz és... nem. Nem, nem, nem! Az egész ajtót benőtte a rothadás. A kezem remegve nyúl a kilincsért, de inkább elhányom magamat, mintsem hozzáérjek. Remegve fekszem a folyosón. Hogy jutok ki innen? Aztán beugrik, hogy a hálószoba még érintetlen. Kimászok az ablakon. A szobába beérve már faltól falig dülöngélek. A szag fojtogat, mikor ettem utoljára? Meglátom magam a tükörben, csont és bőr vagyok. Csoda, hogy élek. Nem baj, csak ki kell jutnom innen. Minden rendben lesz.

Kinyitom az ablakot és furcsa por kavarodik fel a levegőben, amitől köhögve esek vissza. Érzem a nyelvemen ezt a letapadt, penészes ízt, amit napok óta szívok a levegővel. A ház falán is ez a mocsok van. Hányni akarok, de már nincs mit, csak öklendezve fekszek a földön, az erőlködéstől kezd elfogyni a levegőm. Szédülök. Nem bírok eszméletemnél maradni. A szemem sarkából még látom, ahogy a rothadás lassan befedi az ablakot és visszacsukja. Csapdába estem.

Szombat?

Mikor újra magamhoz térek mozogni, sincs erőm. A szoba olyan, mint a rothadó tök belseje. A levegőben zöldes spóra hullik alá, akár a por. Hallom, hogy kopognak az ajtón. Ez ébresztett volna fel? Aztán fa recsegésére leszek figyelmes. Bejutottak végre? Undor és rosszullét nyögéseit hallom. Fuldokolást. A nevemet köhögik két száraz hörgés között. Szólnom kell. Gyerünk!

– Itt… vagyok…
Egy egér se hallaná meg a hangomat.
A távolban egy ajtó csukódik.
– Ne menjetek el! Segítség! – kiáltom minden erőmmel.
De nem. Nem én kiáltottam. Ők voltak. Bent ragadtak velem.