Fórum - Idézetek

Gyakran eszembe jut Philip K. Dick egyik regénye, A halál útvesztője.

Nem biztos, hogy pontosan így szól az idézet, de a lényege:

"Szeretnék magányos növény lenni egy napsütötte helyen"

A HALÁLTÁNC-BALLADA

Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
"Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!" ... S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfújta, mint a porszemet.
- Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Gót ablakában sírt az Orvos:
"Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?"
S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
táncolta végig a szobát,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
"Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."
- Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
... "Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugrálunk bakot."
"Jövök már!" - szólt, s a kútvíz nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a Halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
- Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Repedt tükrénél ült a Céda:
"Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény..."
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
"Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát a lárva
ágyékod hervadt bíborán!"
- Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Éjjel borult a háztetőkre,
s kuvikhang szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: "Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincset elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem."
- Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Aranypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: "ne még, ne még",
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
"engedj csak még egy lanyha csókot,
még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát" -
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
- Tunyán henyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
"Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot még, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig."
"Nem fejted" - szólt a hang - "nem fejted"
s vállára tette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
"Aludni mégy most, mint a többiek."
- A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvét vasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
"Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög -
légy pápa, vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek,
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn - én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!"
- Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm, egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
- A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Villon

József Attila: Reménytelenül


Lassan, tünődve


Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Dzsida Jenő: Arany és kék szavakkal

Miképpen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát,
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren,
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli,
s a nagybetűk közepébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli – (-)

úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökíteni, drága
arany és kék szavakkal
csak téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága,
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én szerelmem,
világ legszebb virága.

Ma délután unokaöcsémmel tanultam ezt a verset. Nagyon szép...

NAGY LÁSZLÓ: KI VISZI ÁT A SZERELMET

Létem ha végleg lemerült,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Nagy-Bandó András:
VERS MINDEGY KINEK

A rakodópart alsó kövén ültem,
Mellettem csak egy legény volt talpon a vidéken,
úgy tett velem, mint bárki mással,
vízbelökött egyetlen rúgással.
ordítottam, toporzékoltam:
hagyja a hülyéskedést a MAHART-ra!
És húzzon ki engem a parta!
A Duna zavaros, zöld, és nagy volt,
s a felszínén táncolt sok olajfolt…
kiirtva mindazt, mi benne maradt:
Halat vadat, s mi jó falat…
Folyóink vizéért hiába perelsz,
dobozt, golyót olajbogyót, sok szir-szart benne lelsz! ..
A város peremén, ahol élek,
sok-sok panelház épül,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon….

A falakon repedések, s a nap is belát,
máma már nem hasad tovább..
csíkos tapéta, mintás padlószőnyeg! ..Pazar!
Bölcsőd ez, s majdan sírod is,
mely ápol, s eltakar….!
Gondoljátok meg ,proletárok!
Nem költözök,
én még várok!

Magyar vagyok, s a magyar jóra termett,
még az isten is zsiványnak teremtett!
Bár én becsületes lelkű, igaz,
de körülnézek, s még mindig akad gaz!
Betörnek, lopnak, csalnak!
Nem középiskolás fokon….bárkivel…
talán az élet munkáinkért nem fog fizetni semmivel…
mert mi dolgunk a világon?…
Tűzoltó leszel, s katona, tanár munkás, vagy juhász,ű
A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely! ….Röhej! ..
El kell felejtenünk álmainkat,
s rendezni kéne közös dolgainkat!
Ez a mi munkánk, vagy nem lesz evés,
De aki dolgozik, ma is csak kevés! …

Mert jól dolgozik, aki alkot, aki munkás! ..
A nagyvilágon…..e kívül! …
Itthon, pedig csak szerényen,
Hazádnak lendületlenül! …
Kell ez nagyon, igen nagyon,
Kapjunk dollárt vadnyugaton! …
Hogy ne maradjunk a forinttal árván,
Ragyogott keleten a tarka szivárvány! ..
Hogy nem kell dollár?…..Mit MILLIÓK cáfolnak meg?…
Ma már a kölcsön kosarából mindenki egyaránt vehet! ..
Ha majd minden kölcsönös nép kamatját megunva
síkralép…
Közbe vágott Pató Pál úr…..

Sokszor arra gondolok:
Valóban magyar vagyok?..
Nincsen apám, se anyám se istenem, se…
…Dózsa György unokája vagyok én! ! ! ..
Hadd látom, úgymond, mennyit ér a pártos honfivér! …
Csak testvér marad az, aki egyszer testvér! ..
Anyám kun volt, apám félig székely,
félig román, vagy egészen az..
Török, tatár,tót, román kavarog e szívben,
egy nemzet se került el nagyívben! ..
száz nép vére csörgedezik bennem,
egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem.
Sem utóda, sem boldog őse sem rokona,
sem ismerőse nem vagyok senkinek…
Legfeljebb néhány idegenbeszakadt senkinek! …
Egész úton hazafelé egy gondolat bánt engemet:
Miként fogom szólítani, ágyban párnák közt rég nem látott
anyám?…

Egész úton hazafelé egy gondolat bánt engemet:
Míg az árokban aludtam,
ki lopta el az ingemet?…
Egész úton hazafelé,
Már egy hete csak a mamára gondolok….
Hogy mért nem küldött zsebpénzt?..
Most mehetek stoppal, és gyalog! …
Egész úton hazafelé,
Az országúton végig a szekérrel,
A négy ökör, mint az őrült,
ki letépte láncát.! ….
Egész úton hazafelé éhe a kenyérnek hajt engemet,
Harmadnapja nem eszem, se sokat, se keveset…
Egy kis konyakot még beveszek..
Ez kell nekem, nem a levesek! …
S a kisszobába toppanék,
Majdnem a falnak koppanék…
Én beléptem….Ő rámnézett….
A bögrét a fél kezébe fogta! …
Ne ily halált adj istenem! ..
Ne ily halált adj énnekem! ..
A bögrét a fél kezébe fogta…
Repül a nehéz kő! .. Ej mi a kő?…
Föl-földobott kő, földre lehullva,
majdnem alatta maradtam halva! …
Végül anyám főzött, ez derék tett,
Aztán terített.
Borozgatánk apámmal, ivott a jó öreg! …Mindig!
Be is rúgtunk alaposan az isten áldja meg! ..
Anyám meg biztatott vala:
Igyál, nekem nősz nagyra szentem! ..
Föl is hajtottam, volt még három centem! ..
Anyám volt apró.
Míg kicsi voltam, egyszer sem mesélt…
Csak mosta a város minden szennyesét! …
Csak ment, s teregetett némán…
Én meg hevertem mint most, berúgva, bénán…
Mert mi dolgunk a világon?..
Essünk túl gyorsan a piákon?..
És ez látszik oly sok diákon….
Sörök, borok, és tömények!
Földiekkel játszó égi tünemények! …
Ti adtatok, kedvet, és tusát! ..
Italra ment el az ifjúság! …

Mert azért szerezzem a pénzt, hogy legyen?..
Azért szerzem, hogy eligyam, s egyem! ..
Jertek barátim van egy két forintom,
Hágjunk a nyakára a rézangyalát
Falu végén kurta kocsma,
Itt iszunk tegnap, holnap és ma! ..
Egy, csak egy legény van talpon az ivóban,
a többi meg négykézláb odakint a hóban! …
Bekopognak az ablakon:
Használt e a magöntözés?..
Egy habbal töltött korsót kilöknek elébe,
S menjen onnan mondják,anyja keservébe! ..
Megint jőnek kopogtatnak..
Csendesebben vigadjanak! ..
Isten áldja meg kendteket,
A mosónők korán halnak! …
De a kocsma bezzeg hangos! ..
Az imént halt meg a cimbalmos..
Süvít a golyó! .. Ki lőtt?.. Bárki! …
Egyik fülemen be a másikon ki! ..
Megint jőnek kopogtatnak…
Ti urak, ti urak, hát senki sem koccint értem pohárt?..
Itt öcsém munkások isznak! ..
Mikor odafönt emelik az árt! …
Nem nyafognék, de tán még nem késő,
Hidd el haver, mindenről elkéső! …
Dunna alatt …alszik a rét…
Olyan kevés az igaz barét! …
Bekopognak az ablakon: Ne zúgjatok olyan nagyon! …
Holnap ünnep lesz, kitűzve már a zászló! ..
Ha nem mentek haza, jön a Szabó László! …
Végetvetnek a zenének, hazamennek a legények…
Európa csendes, újra csendes..
A magyar név megint szép lesz!

Kapitánynak pár napja eszébe jutott Karinthy Frigyes Szabolcska Mihály versei alapján írt paródiája:

A mi falunkból...

A mi falunkból jött az üzenet
Áll még a gólya eszterág felett,
Nő még a fü a zöld domboldalon
És bent, az udvaron.

Kertünkben még virul a sok virág
És még rügyeznek tavasszal a fák
És egyre folyik a mezőn a munka
A mi falunkba.

A mi falunkba ákácfák alatt
Fehérremeszelt házak állanak
És estefelé, ha a nap lehull,
Bealkonyul.

A mi falunkba nyáron nő a zab
És éjszaka van, ha nem süt a nap;
Forgácsot vág ki fábul a gyalu,
Csodálatos, csodálatos falu.

Az egyik kedvenc versem.


Romhányi József: A teve fohásza

Monoton
üget a süppedô homokon
a sivatag lova,
a tétova teve
tova.
Hátán rezegve
mozog a
rozoga
kúp
alakú púp.
A helyzete nem szerencsés.
Apró szemcsés
homokkal telve
a füle, a nyelve.
Sóvár szemekkel kutat
kutat.
Még öt-hat nap
kullog baktat.
Az itató tava távol,
s oly rettentô messze még az oázis.
Erre utal az alábbi fohász is:

- Tevék ura!
Te tevél tevévé engem eleve,
Teveled nem ér fel tevefej tétova veleje.
Te terved veté a tevevedelô tavat tavaly távol,
de tévednél, vélvén,
vén híved neved feledve
elvetemedve
vádol.
Nem! Vidd te tevelelkem hovatovább tova,
mivel levet - vert vederbe
feltekerve - nem vedelve
lett betelve
a te tevéd szenvedelme.
Te nevedbe
legyen eme
neveletlen tevetetem
eltemetve!

S evezzevel ava teve
levelkévét kivilevelhevelteve.

Arany János: Hasadnak rendületlenül

Hasadnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar!
Bölcsődtül kezdve sírodig
Ezt ápold, ezt takard.
A nagy világon ekivűl
Nincs más, amit mivelj:
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt enned, innod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt,
Ez a föld másra sem való,
Csak hogy eltékozold.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Bátorság volna ezt a hont
Neked fenntartani.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
Szabad száj! itt csikorgatod
Véres fogaidat.

"Az életben nem az fáj a leginkább, ami rossz és fáj, hanem az, ami jó és nincs."
(Márai Sándor: Bolhapiac)

"A szeretet azáltal gyarapodik, hogy megosztjuk. Minél többet adunk másoknak, annál több jut magunknak."

Brian Tracy

BALLADA A SENKI FIÁRÓL

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyos mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
s így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom
s így kergettem a Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, François Villon, fekve,
megáldva és leköpve mindenütt.

/Villon/

Buson: FÉSÜ

Hálószobámban, a sötétben
a rémület jéggé fagyasztott:
holt feleségem fésüjére léptem.

A kert sarkában
tücsök zenél, ahova a
kutyát temettük.

Maszaoka Siki

Márai Sándor: Halotti beszéd

Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk.

A napokban újra kezembe kerültek Ady Endre versei.

Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Uram, ma lettem nyolcvanéves,
Túl gyorsan múltak el az évek.
Még oly sokat szeretnék tenni,
Úgy szeretnék nyolcvanegy lenni.

A pár kis tervem, mi még lenne,
Ha tán több időt igényelne,
S egy év nem lenne elegendő,
Add, hogy hadd legyek nyolcvankettő.

Jó lenne még sokat utazni,
Újabb helyeket látogatni.
Halálom perce még tán várhat,
Megérhetném a nyolcvanhármat?

Uram, Te látod a világot,
Gyorsan jönnek a változások.
Ha nem sürgős, hogy magadhoz végy,
Esetleg lehetnék nyolcvannégy.

És ahogy a technika halad,
Sok újat lát, ki élve marad.
Még oly sok minden ideköthet,
Úgy örülnék a nyolcvanötnek!

Az emberiség sokat tehet,
A világ oly csodás hely lehet,
Jó annak, aki itt maradhat,
Nem olyan sok az a nyolcvanhat!

Tudom, Uram, hogy sokat kértem,
Hisz oly szép lehet fenn az égben.
S én mégis arról tervezgetek,
Hogy érjem meg a nyolcvanhetet.

Elfáradok a hosszú úton,
El is kések majd sokszor, tudom.
Tudasd velem, ha meggondoltad,
Betöltöm-é a nyolcvannyolcat.

Addigra már oly sokat láttam,
Emlékeimet regisztráltam.
Mily nagy kár lenne, ha elmennék,
Mielőtt nyolcvankilenc lennék.

Már igazán csak egyet kérek,
Uram, ne vedd szemtelenségnek,
Éveim száma kerek lehet,
Ha meglátnám a kilencvenet.

És hogyha ezt már megengedted,
S ezt a lépést értem megtetted,
Neked már úgyis mind egyre megy
Könnyen lehetnék kilencvenegy.

Minden szemérmet félreteszek,
Hogyha még egyet kérhetek.
Tudom, ez a kor hajmeresztő,
De hadd legyek kilencvenkettő.

Úgy megszoktam az életemet,
És hátha lesz még, ki megszeret,
Ki pótolná elvesztett párom,
Ha lehetnék kilencvenhárom.

Addigra már reszket a kezem,
De ha még helyén lesz az eszem,
A magas kortól én nem félek,
Megadod a kilencvennégyet?

A korra nincsen szabadalom,
Számításom megtalálhatom.
Ha őrködsz egészségem fölött,
Akkor lehetnék kilencvenöt.

Manapság már hallani olyat,
Emberekről készül másolat,
Ezt talán én is megvárhatom
Segíts át a kilencvenhaton!

Ha még hirtelen meg nem halok,
Kis vagyonkámmal rendben vagyok,
Elég lesz talán még egy évig,
Kihúzhatnám kilencvenhétig?

Hála Neked, nagy a családunk,
Még pár dédunokát is várunk.
Láthatnám őket? – ugye azt mondtad,
Megadod a kilencvennyolcat.

Sok évet kaptam, nem egy-kettőt,
Megköszönöm a sok esztendőt.
És még kérem, tán el sem hiszed,
A kilencvenkilencediket.

Még egy év és akkor valóban
A népek azt mondhatják rólam
„Ez aztán igen szép kort ért meg,
Hisz tegnapelőtt volt száz éves!”

Uram, az életet Te adod,
Úgy veszed el, amint akarod.
Nem is zavarlak többet Téged,
Ne vedd komolyan, amit kérek,
Csak beszélgetni vágytam véled.

Szakály Éva: Élet vagy halál / Alkudozás

Kifosztva áll szegény lakom.
De a rabló a holdsugárt
meghagyta itt, az ablakon.

Ryokwan

Micsoda magány!
A tüzijáték után
egy hullócsillag.

Maszaoka Siki

"Hát ha ez nem dögvész és bosszúság! - mondta Pippin - A hírek: tűz nincs, újabb éjszakai menet."

Szomorúság verse

Neki dőlök a falnak.
Szomorú vagyok mint a földek,
mint az erdők, mint a galambok.
A messzi pusztának jobb lenne adni magam
és mondani a halálnak,
takarj be fiatalon homokkal.
Édesanyámra gondolok.
Szememből kicsordul a könny.

Vihar Béla

"Nincs is szánalmasabb dolog a világon, mint saját magadtól idézni!"

Grigorij Proverka

"Az internetes idézetekkel az a probléma, hogy nem tudod eldönteni, melyik a valódi."

Jókai Mór

Nemes Nagy Ágnes válogatott verseiből.

Amikor
Amikor én istent faragtam,
kemény köveket válogattam.
Keményebbeket, mint a testem,
hogy, ha vigasztal, elhihessem.

No, ez a harmadik szín. Bocsi nektek. Az ember csupa tévedés.