XII.LFP.K-A tekintete
Nevezés a XIII. Lidércfény pályázatra – komoly kategória
5
Leah erőtlen léptekkel vonszolta magát a Mars vörös homokján. A távolban vad kékes tornádó tombolt, de ő csak ment tovább. A ruha vészjelzője hangosan sivított, hogy az oxigénje veszélyesen fogy, de ő csak ment tovább. A sisakban csak a saját lélegzetét hallotta. Az arcára rászáradt a vér, összeragasztva fekete haját. Végül azonban a neonzöld ruhás marsonauta nem bírta tovább, térdre borult, piros porfelleget verve fel. Négykézláb fuldoklott a sisakjában, bámulva a semmibe.
Az agya lángolt, nem bírta megragadni a pillanatot, minden egyszer és egyben sohasem történt meg. A mellkasában a szíve úgy vert, mintha ki akarná törni a bordáit. A feje lüktetett, de tudta, hogy nem csukhatja le a szemét. Nem szabad Őt látnia. Meg kell halnia, addig nem veszítheti el az eszméletét.
Vele kell elvesznie az őrületnek.
4
– Te is őt szolgálod! – vádolta meg Ariana.
Leahnak esélye sem volt megszólalni, mielőtt a zöld egyenruhás marsonauta rárontott. A támadója páncélja úszott a vérben. A homlokából a vér Leah arcára ömlött, megtöltve a száját fémes ízzel, miközben a fölötte térdelő nő már készen állt, hogy egy ősi kőkéssel kivégezze.
Leah remegve nyúlt az egyik mérőeszköz felé, ami mellette hevert a földön. Tekintete végig Arianáén, akinek a szeme olyan lett, mint az Övé. Pont, mint a szobron az a tekintet.
3
Ariana megfogta Leah kezét, bár a marsonauta ruhában alig érezték az érintést. Büszkeség hozta örömkönnyeikkel küszködtek, ahogy a barlangba néztek. Odabent Dr. Angela Smith üvöltött két segédjével. Egy percre sem tudott megnyugodni, máris a következő lépéseken gondolkodott.
– Hölgyeim! – szólította meg őket Anderson kapitány. – Süteményt is kérnek a teaszünethez?
– Kap’ – fordult felé Ariana –, nézzen oda, ez egy barlang, amiben szobrok vannak! Volt élet a Marson! Be fogjuk bizonyítani mindenkinek! Az évszázad felfedezése!
A férfi mogorva modora semmivé foszlott és benézett a sötét járatba. Leah látta az arcán megjelenni az apró mosolyt.
– Jó – sóhajtott Anderson –, élvezzük ki! Mielőtt a doki…
Még a mondatot se tudta befejezni, mikor az archeológus rájuk szólt, hogy jöjjenek segíteni és ne csak álljanak ott. A kapitány és a két nő felvették a felszerelést, és elindultak a barlangba. Leah széles mosollyal fordult a barátnője felé.
– Mi van? – kérdezte amaz, újra a mindig kemény, mély hangján.
– „Hülye gyerekmegőrző meló” – utánozta őt Leah – „Az évszázad felfedezése!”
– Kapd be! – nevetett Ariana és előre tört a tudósok között.
A következő nyolc órában felmérték a helyet, hogy teljesen légmentes-e. Ki kellett alakítaniuk egy légbuborékot, amiben tudnak dolgozni anélkül, hogy az otromba marsonauta űrruhák nagy kesztyűiben kéne ügyetlenkedniük vagy kárt tenni bármi törékenyben azzal, hogy becipelik a bázisra. Először a fényeket szerelték fel, miközben a mérőkkel körbe jártak. Leah a barlang külső részeit mérte fel. Mikor elkészült, a karján lévő kommunikátoron keresztül jelezte:
– Az „A” szektor kész. Ismétlem, „A” szektor kész. – Nem érkezett válasz. – Mi van, már nekikezdtetek az ásásnak?
Megindult a belső részekhez, amit „B” szektornak neveztek el.
A szobrok torz, elnyúlt humanoid alakok voltak, de testüket görcsben tartották, mintha próbálnák az arcukat elfordítani valamitől, ami odabent van. Még az arcukat is mind eltakarták, de ami látszott belőlük, az rettegésre emlékeztette Leah-t.
Bent az emberek meredten bámultak egy gigászi szobrot, amit obszidiánból faragtak, idegennek hatott még a többi között is, mint egy sötét, elfeledett isten, aminek a feje egy éhes békára hasonlított. A szemeket látva Leah ledermedt. Már látta ezt a tekintetet. Mindig is látta ezt a tekintetet.
2
– Miért zöld? – kérdezte Leah az ezredest.
– Mert fontos, hogy nagyon rondák legyünk benne – felelte Ariana nevetve.
– Mert ez a szín üt el a legjobban a Mars homokjától – szólt közbe Dr. Smith türelmetlenül. – Így találjuk meg egymást a legkönnyebben.
Ariana „hű, ez egy élmény lesz” tekintettel nézett Leahra. A kapitányuk hátra sem pillantott. Anderson bízott bennük. Tudta, hogy a doki nehéz dió, de azt is, hogy a csapat megoldja.
Az űrhajó már elhagyta a Föld légkörét, de még látták az űrállomást a szemük sarkából. Pár segéd, akit Smith választott, nagyon idegesen ünnepelt a székében. Ők nem egész életükben űrutazásra készültek, alig volt egy évük, ellenben a többiekkel, akik kiképzett marsonautáknak számítottak, többen már jártak az űrben kisebb küldetéseken. Leah a műszereket nézte, és próbálta kijavítani az apró problémákat.
– Rodrigez? – szólította meg a kapitány.
– „Nincs űrutazás probléma nélkül” – felelte viccelődve. – Minden a zöldben van, uram.
– Mint mi, kapitány – szúrta közbe Ariana, páran elnevették magukat, de Dr. Smith mérgesen felé fordult.
– Állj le – súgta neki oda halkan Leah.
– Ez csak egy hülye gyerekmegőrző meló – súgta vissza Ariana. – Legalább hadd érezzem jól magamat!
Leah rázta a fejét, de a barátnőjére hagyta. Az apró, távoli, piros bolygóra nézett és érezte, hogy a szíve hevesebben ver.
– Jövök – mondta. Akkor még nem tudta, hogy kinek.
1
– Máskor siess! – szólt rá az anyja elégedetlenül.
A kis floridai ház egy öreg láp mellé épült. Ide kellett kiköltözniük, amikor az apja… Leah nem bírt gondolni rá. Leült a vacsorához. Az anyja, ez a vékony, törékeny asszony, fáradtan ült le vele szemben.
– Szerinted még… hazajön?
– Nem tudom, drágám.
Az anyja nem szeretett róla beszélni. Az apjával valami történt. Leah párszor hallotta, ahogy a család barátai azt emlegetik, hogy az anyja terhessége óta egyre rosszabb lett. Majdnem harminc év telt el, mire megtudta, hogy az apja skizofréniában szenvedett, és egy este megpróbálta megölni őt. Az anyja megmentette, és a férfi tizennégy évet töltött az elmegyógyintézetben, mielőtt öngyilkos lett.
Nyolc évesen még nem tudta, de valahol mélyen sejtette. Talán abból, ahogy az emberek beszéltek a dologról. Talán mégsem aludt olyan mélyen azon az estén, és hallotta a dulakodást.
– Ha végeztél, még legfeljebb egy óra tévé, aztán zuhany és alvás – jegyezte meg az anyukája, mire a kislány mosolyogva bólogatott.
– Kimehettek csillagokat nézni?
– Maradj az ajtóban, hogy lássalak.
– Köszönöm!
Az utolsó falatot már az öreg tornác ajtajában fogyasztotta el, aminek a falapjai nyikorogtak még az ő apró termete alatt is. Ahogy ült, és ámult a csillagokon, amiket a belvárosban sosem látott, egy béka hoppant mellé. Óvatosan felemelte az élénkzöld kis lényt, aminek nagy, vörös szemei csillogva néztek rá. Leah elveszett a tekintetében, minden pillanat összefolyt. A halála a pillanata, a barlang, a Mars, az út.
– Végig szólítottál – mondta a kislány, felnőtt nő hangján a békának. – Gyerekkorom óta hívsz engem.
– Mit mondtál, kicsim? – kérdezte az anyja, amitől a transz megszakadt és a kislány eldobta a békát.
– Semmit – felelte Leah, semmire sem emlékezve saját szavaiból, de a tekintete a csillagok közé veszett, az egyetlen vörösen csillogó égitestre.
2
– Ha találunk valamit, azért lesz idegesítő, ha semmit sem találunk, azért – jegyezte meg mérgesen Ariana.
– Az egyik első tudományos felfedező csoport leszünk a bolygón – mondta Leah. – Mi lenne, ha abbahagynád a morgást és élveznéd, hogy történelmet írsz?
– Igazad van – adta fel Ariana. – Csak ha meghallom a doki hangját, lehet, hogy leveszem róla a sisakot, mikor már a Marson állunk.
Leah vállon veregette nagydarab barátnőjét. Ariana a projekt biztonsági felelőse volt, akit nem a jó modora tett híressé. Kevés emberrel bánt őszintén kedvesen, talán egyedül Leahval, aki az egyetemi évfolyamtársa volt. Leah valahol sejtette, hogy azért van így, mert nagyon sok teszten sikerült átrángatnia Arianát. Még ő maga is tudta, hogy a barátnője csakis neki köszönhette, hogy bekerült a Mars-programba. Nem tartotta butának, de kellett mögé valaki, aki tolta előre. Ariana úgy emlegette, hogy az első nő, aki két embert juttatott az űrbe egyedül.
– Két órán belül landolunk, mindenki a helyére! – jött a parancs a hangszórókból.
Mire mindenki beült, Leah mára a vörös bolygót nézte. Senki se beszélt, a felszállással ellentétben néma csöndben dolgoztak, tudták, mit kell tenniük. Szinte együtt mozogtak, mint egy kaptártudat, mert tudták, hogy hová tartanak.
3
Leah elkapta a barátnője karját, miközben a barlang felé tartottak, és próbálta visszatartani.
– Mi a baj? – kérdezte Ariana.
– A jelentésekben nem szerepel – mondta Leah aggodalmasan.
– Micsoda? – Leah nem bírt válaszolni Ariana kérdésére, de a másik nő így is tudta, hogy „Róla” van szó. – Biztos vagy benne?
– Mindent átnéztem, és ők mintha nem látnák, nem fognák fel. Tegnap bementem a laborba, és Smith meg az emberei csak álltak. Nem beszéltek, nem dolgoztak, semmi! Sőt! Mikor hallottad őket megszólalni utoljára?
Ariana már rá akarta vágni a választ, de rájött, hogy Leahnak igaza van. Hetek óta dolgoztak a barlangban és nem vette észre a dolgot. Mintha ő maga sem látná a részleteket.
– Szóljunk a kapitánynak! – mondta, Leah biccentett.
A légzsilipen átjutva Leah levette a sisakját és megkereste a kapitányt. Az űrhajósok és az archeológusok mindannyian némán térdeltek a fekete szobor körül, amiről Ő nézett rájuk. Leah fejében suttogások özöne csapott fel, de volt még ereje talpra rángatni és maga felé fordítani vezetőjüket.
– Kapitány! – üvöltött vele, mert alig hallotta saját hangját az őrjítő suttogásoktól. – Figyeljen ide! El kell menekülnünk mielőtt ez... Ő…
– Már várt téged, Leah – mondta felállva Dr. Smith. – Mindannyiunkat várt. De veled célja van. Te…
Ám mielőtt befejezhette volna, Ariana az egyik szoborról letört kőből faragott tőrt állított a torkába.
4
Leah szeméből könnyek csordultak ki, ahogy remegve igyekezett távol tartani magától barátnője kezét, és a vértől mocskos kést. A kőlap, amin feküdtek, egy áldozati oltár lehetett Dr. Smith szerint. Áldozat Neki, akinek obszidián mása komoran tornyosult föléjük. A tucatnyi halott között csak a két nő küzdelme kelthetett volna zajt, de Leah ezer imádság hangját hallotta. Összeszorított fogai megrepedtek az erőlködéstől, a kés éppen hogy nem érte el a ruháját.
– Terve van veled – nyöszörögte Ariana. – Ezért kell meghalnod! Mindenki le tudta őt győzni, csak te nem! Meg kell állítanom téged!
Leah sírva megragadta a mérőt és betörte vele a barátnője fejét. Amikor Ariana fájdalmában félreugrott, elejtette a kést, Leah pedig gyorsan felkapta, így mikor a másik ismét rátámadott, sikerült halálos sebet ejtenie rajta.
A haldokló nő tekintete kitisztult.
– Leah? Hallod?
– Mit? – kérdezte Leah, miközben az oltárra helyezte Arianát, akinek a vére lassan beborította a követ.
– Csend van – mondta barátja az utolsó lélegzetével.
Leah remegve bámult saját kezeire, aztán összecsuklott. Ha lehunyta a szemét, csak Őt látta. A látványa, a hangok, az érzések, mintha az óceánt öntenék egy pohárba. Ha kinyitotta, akkor csak a holtakat látta. Ki kellett jutnia innen.
5
Minden pillanattal egyre kevesebb levegőt kapott. A fuldoklás érzete valahogy mégis megnyugtatta. A csillagokra nézett.
– Nem győztél, ott maradsz, elfeledve – lihegte az utolsó lélegzetével.
Ám mielőtt végleg lecsukhatta volna a szemét, hívásjelző villant a sisakjában. Nem tudta, miért, de felvette.
– Itt a Négyes Labor. Órák óta nem kapunk visszajelzést. Maguk felé tartunk. Kérem, valaki jelezze, hogy mi történt.
Leah tudta, hogy a jelentésekben nem szerepelt a barlang helye. Nem fogják megtalálni. Majd végre felfogta. Az utolsó pillanataiban megértette, hogy a többiek küzdöttek Vele. Elrejtették Őt a világ elől. Ariana azért ölte meg őket, mert már nem bírták tovább, és azért akarta megölni barátját…
– Negatív – mondta Leah a kommunikátorba, pedig nem is akart beszélni. – A bázistól 25 kilométerre északra vagyunk, egy barlangban kialakított buborékban. Várjuk önöket, segítségre van szükségünk.
Leah minden szó ellen harcolt, érezte, ahogy a torka összeszorul, az ínye vérzik. Rájött, hogy végig Ő uralta a tudatát, élete első napjától. Mindenki megpróbálta megállítani.
– Vettem, Kilences Labor. Úton vagyunk.
Leah közben visszanyerte az uralmat hangja felett, de pont mikor figyelmeztetni akarta a többieket, végleg elfogyott a levegője, és fuldokolva hátra zuhant. Remegve kapálózott a hátán, és a csillagokban már csak az Ő tekintetét látta.