XIII.LFP.K - A lakhatatlan bolygó
Szorosan az ülésbe szíjazva nem tudta megfogni egymás kezét Mona és Gerő. Az űrhajó hatalmas energiát használt fel, hogy a Föld körüli körpályát elhagyva az égi jármű átálljon a Hohmann pályára.
Bár csak a kemény műanyag karfán megpihenő kisujjuk mutatott párjuk irányába, már ebből az apró mozdulatból és a nézésükből sugárzott az egymás felé érzett szeretet.
Rajtuk kívül még egy pár utazott a négyszemélyes űrsiklóval, Lena és Pietrek Lengyelországból, ha csak a homo sapienseket vesszük alapul. A raktér egy jól elkülönített részén több száz földi élőlényt vittek magukkal, amik közül a legfejlettebbnek az evolúciós ranglétrán talán a foltos szalamandra volt mondható.
Amikor az űrrakéta másodszor is módosította az útirányt, és sikeresen ráállt már „egyenesen” a Mars felé vezető pályára, hangos ovációval kapcsolták ki öveiket az asztronauták. A jármű megbirkózott a nehezével, innentől fogva már csak rajtuk múlik, hogyan fogják legyűrni a hátralévő hét hónap hét napnyi menetidőt.
Számszerűsítve ők lesznek a XVI. legénységi quartett, mely a Mars meghódítására indult. Természetesen nem számolva azt a több tucat indítást, ahol az űrhajók rakterében semmi más nem volt, csak a marsi bázis létrehozásához szükséges építőelemek.
A Marson jelenleg tizenkét ember tartózkodott. Onnan vált le négy embert a magyar és a lengyel páros.
Mióta elindult a marsi expedíció, azóta négyesével indulnak az űrhajósok, és így váltogatják egymást. Először egyszerre három űrhajó indult el, majd ezt követően két év és három havonta indítanak útjára egy újabb űrhajót a váltó legénységgel. Így lényegében a Marson, ha semmi nem szól közbe, akkor mindig tizenkét ember tartózkodik, esetenként egy rövid időszakra tizenhat főre bővül az ott lakók száma.
Mona, Gerő, Lena és Pietrek már a kiképzési fázis első napjaiban nagyon közeli barátságot kötöttek. Örömmel fogadták, hogy ők lehetnek az első közép-európai emberek, akik rátehetik a lábukat a Mars vöröses talajára.
Pszichológusok hadserege döntött úgy, hogy legjobban akkor lehet átvészelni a hosszú nyolc-kilenc hónapig tartó űrutazást, ha az ember a saját társával van együtt, valamint egy másik nagyon jó baráti társasággal. Természetesen ennek a kiválasztása több ezer jelentkező közül került ki, gondos vizsgálatok, kivizsgálások, tesztek eredményeinek kiértékelését követően. Hiszen nagyon fontos, hogy mentálisan épségeben érkezzenek meg a Marsra az oda igyekvők. Valamint a lehető a legtöbbet hozzák ki magukból abban a hat és fél évben, amit ott töltenek el.
Az út felénél éppen egy izgalmas űrpong verseny fináléja volt kialakulóban az étkezőasztal felénél felhúzott ideiglenes háló, négy darab műanyag vágódeszka és egy nagyon könnyű teniszlabda méretű szivacslabda felhasználásával. A résztvevők mind egyforma, egyszerű szabású, fehér színű, testhez feszülő, hosszú ujjú pólót és nadrágot viseltek. Az egy órája tartó tornának köszönhetően már nem sok száraz folt volt egyikőjük ruházatán sem. Így könnyedén felismerhető volt Gerő 174 cm-es magassághoz társuló 67 kilogrammos kisportolt szálkás teste, csak úgy mint a hórihorgas 191 cm magas Pietrek vékony csontozatú alakja. Hosszú karja sokat segített neki az űrpong bajnoki cím hozzájutásában. Hiszen itt leginkább csak a kezek mozogtak, mert ha az ember kicsit jobban elindul az egyik irányba, akkor nincsen ami megállítsa, legfeljebb a konyhapult, vagy az étkező fala.
Mialatt a harmincas évei közepét taposó két férfi kíméletlenül püfölte a könnyű piros szivacslabdát, addig a csajok háttal a fiúknak itták a porból és zacskós vízből készített, minden rosttal, vitaminnal és ásványi nyomelemmel dúsított italukat. Hátulról az egyforma testalkatuknak köszönhetően, csak a hajukról voltak felismerhetőek az alacsony lányok. Mona lapockáig érő, copfban szorosan összekötött barna színű hajkoronát viselt. Lena egy sokkal merészebb, oldalt felnyírt, majd a feje tetején kontyba összekötött éjfekete frizurával dicsekedett. Amint megfordultak, hogy lássák, hogyan veri rommá Pietrek a magyar társát, már sokkal több különbség volt felfedezhető a két lány között. Mona volt a nőiesebb, telt idomú. Lena pedig a kisportoltabb, izmosabb alkatú, de egyik lány sem nyomott többet a mérlegen hatvan kilónál. Persze még otthon a szülőbolygójukon. A Marson talán a huszonhárom kilogrammot ha eléri majd a mérleg mutatója, mikor megérkeznek.
Mint minden alkalommal, most is nagy ünnepség fogadta az újonnan érkezőket, akiket rendre az éppen távozni készülő négyes vezetett körbe, kiket jelenleg Kína országa biztosította. Ezzel is jelképesen átadva nekik a stafétát. Az ideút és a hazaút már egyáltalán nem jelentett kihívást, így nem számított ritkaságnak, hogy valakik épségben megérkeznek a Marsra, majd pedig nyolc év távol töltött időt követően a Földre, hogy újra átölelhessék a szerettüket.
– Hű de könnyű vagy drágám – emelte fel Monát Gerő, miközben átlépte vele ideiglenes marsi szobájuk küszöbét.
– Segítek levetkőzni, mert tudom, úgysem bírod ki. Más már szaladna körbe, hogy megnézze a legújabb kutatások, feljegyzések anyagait, vagy segítene kipakolni az űrsiklóból, esetleg húzná fel a szkafandert, hogy kilépjen a légkörbe. De neked csak ezen jár az eszed – lépett ki a ruhájából egy szempillantás alatt Mona.
– Azért a gravitáció az gravitáció, még ha harmad annyi is mint odahaza. Itt már nem kell annyira óvatoskodnunk – emelte át feleségét Gerő az eléggé szűkre szabott százhúsz cm széles franciaágyra.
– Csakhogy itt vagytok, csapjunk bele a lecsóba, így mondják nálatok ugye? Mától tiétek lesz a kettes számú kupola, minden élő és holt dolgával együtt. Azt hiszem, nagy feladat vár rátok, így ideje kezd... netek – köhögött Marge, az intézmény vezetője.
Az egyes és a kettes kupola között húzódó átjárón haladva mind Mona, mind Gerő fejében ugyanaz a gondolat járt.
– Nem így nézett ki Marge a képen, amit utoljára láttunk róla – mondta Mona.
– Mintha tíz évet öregedett volna négy és fél év alatt, pedig itt még a gravitáció sem úgy húzza le a ráncokat – viccelődött Gerő.
– De most komolyan, láttad a kínai párt, akik lassan már indulnak is hazafele? Mintha nem lennének önmaguk, nem vidámak, olyan betegesek.
– Majd este körbeérdeklődünk, de most lássuk, mit kaptunk. Már a többiek be is hordták azt a néhány ládát, amibe a mi kis kicsinyeink vannak – mutatott körbe a laboratóriumba érve az új szállítmányra Gerő.
A kettes kupola alatt található az állatok vizsgálatára létrehozott központ. A kör alakú kupola az átjáró után található zsilipkamrát követően négy, nagyjából egyenlő részre volt felosztva. Ezeket a helyiségeket átlátszó plexifal választotta el egymástól, így lényegében a kupola bármely pontjából átlátható volt az egész komplexum.
Lena azonnal elindult az állatok lakhelyére, hogy az új helyükre tegye a velük együtt utazó élőlényeket. Szomorúan látta, hogy nem sok minden maradt az előző szállítmányból.
– Tényleg igazak a hírek, nem nagyon bírják az itteni körülményeket ezek a földi lények – mondta ki hangosan Mona amit gondolt.
– Nemcsak az állatok. Nézd meg Liu utolsó videóbeszámolóját. Nem furcsa neked a mozgása? Mintha be lenne lassulva – mutatott rá a képernyőre Gerő abban a pillanatban, mikor a kínai tudóstársa átvitt egy csigát egyik teremből a másikba, hogy lemérje a pontos súlyát, majd följegyezze azt.
– Már az idefelé vezető úton, és a Földön is akadtak olyan pletykák, hogy nehezen viseli el mindenki, hogy hat évet eltöltsön egy távoli helyen – zárta le a témát Mona, hogy folytathassa a pakolást.
Mindenki a munkájának élt itt a Marson, így nagyon keveset találkoztak egymással a párok. Mindenki máshol dolgozott, olyan ütemben, olyan napszakaszokban, ahogy ő jónak érezte. Így sokszor hetek teltek el, hogy Mona találkozzon barátnőjével Lenaval, aki a hármas kupolában dolgozott azon, hogy lehetőleg minél kevesebb energia és víz felhasználásával hozza ki a legtöbbet egy krumpliból vagy egy zsákkos gombából.
– Szarul festesz – köszöntötte Mona lengyel barátnőjét.
– Néztél már bele te is a tükörbe drágám? – ölelte meg barátját Lena.
– Nagyon sok a munka és kevesen vagyunk. Jól jönne még egy kis humán segítség, meg pár négyzetméternyi plusz terület.
– Majd amikor megépítik az ötös kupolát, az nagyobb lesz, mint a jelenlegi négy együttvéve. Talán akkor már nem tizenketten leszünk itt, hanem akár húszan is. Mármint lesznek azok, akik utánunk következnek.
– Csak négyszemközt kérdezem, te észleltél valami furcsaságot, nem megszokott dolgot a növényeiddel, illetve magaddal kapcsolatban? – érdeklődött Mona.
– Én nagyon fáradtnak érzem magam, de sokat is dolgozok, azonban Pietreken kijött az allergia, pedig semmire nem volt soha az. Pedig itt minden tisztított: a levegő, a víz, az étel amiket eszünk, nincs is már ennél sterilebb környezet és mégis. Szerintem még náthásnak sem szabadna lennünk.
– Mi is így vagyunk ezzel. Fáradtság és furcsa érzés, de leginkább nálunk az állatok sínylik meg. Egyszer csak minden előjel nélkül megbetegszenek, vagy éppen hirtelenjében elpusztulnak. Alig volt élet azokban a lényekben, akik már régóta itt vannak. Csak néhány faj, akik ténylegesen tudtak is itt szaporodni, azok érzik jól magukat, de ők is változnak folyamatosan, mintha valamilyen mutáció érné őket.
– A növényekkel nincs ilyen gond. Ahogy egy növény kifejlődik, termést hoz, már esszük is meg őket, illetve szaporítjuk tovább. De egy biztos, mindig csak azokat a magokat tudjuk felhasználni, amiket az utolsó űrhajó hoz. Amik itt vannak évek óta, azoknak lőttek. Pedig ezek a magok úgy lettek kifejlesztve, hogy ellenálljanak hidegnek, melegnek, nyomásnak, mindenfajta gombának… Évtizedekig kellene bármilyen károsodás nélkül kibírniuk, de két-három év után egyszerűen kiveszik belőlük az élet, és megadják magukat. Még azok is, amik a nagy fagyasztóládában várják ki a sorsukat.
– Hát, kitartást, kedved ne szegd, és valamikor fussunk össze, jó lenne veletek találkozni! No meg egy marspongot is játszhatunk. Legalábbis Gerő már a szabályokon dolgozik, hogy hogyan tudná Pietreket elverni.
– Szia! Hívlak, miután beszéltem Pietrekkel.
A Mars-bázison soha nincsen csend. Mikor éppen nem az emberek dolgoznak, akkor is robotok garmadája végzi el sokszor ugyanazokat a feladatokat, mint az emberek, de a döntő többségben azokat, amiket mi emberek nem vagyunk képesek megcsinálni.
Több tucat önjáró robot járja a nap huszonnégy órájában a marsi felszínt, csak azokra a rövid időközökre megállva, míg egy külső fali töltőn maximumra nem töltik az akkumulátor-celláikat. Térképkészítő robot, szeizmográf robot, talajbegyűjtő robot, ultrahang robot és még sokan mások gurulnak nagy méretű kerekeikkel, hogy megbirkózzanak az elemekkel.
– Mindenki a vezérlőterembe! – hallatszódott a bázis minden hangfalából egyszerre Marge hívó szava.
– Még soha nem történt ilyen, mióta itt vagyunk, de az egyik guruló (így hívta a kinti robotokat a főnök) jelzett egy talajfelszín alatti üreget. Mint tudjátok, eddig nem találtunk sem barlangra vagy föld alatti járatra utaló jelet, de ez most reményre ad okot.
– Akkor azonnal oda kell küldenünk egy lyukfúrót – javasolta Pietrek.
– Már azon túl is vagyunk. Várhatóan egy év alatt el is érjük az üreget – mondta Marge.
– Egy év és ezért rohantam ide, na megyek vissza dolgozni – búslakodott a bajsza alatt a mexikói José.
A talaj alatti üreg csak kezdetben okozott izgalmakat a jelenlévők, illetve a földlakók között. De a lassú munka – aminek el kellett telnie, hogy egy hatvan centiméter átmérőjű függőleges lukat fúrjunk a marsi talajba – apasztani kezdte a gondolatot, vajon mit találunk odalent.
A várakozást Gerő a megszokott munkája mellett fotók nézegetésével töltötte, ugyanis feltűnt neki, hogy az a kevés faj, amely itt szaporodni képes, mintha változna.
Mivel minden itt lent lévő fajt alaposan megfigyeltek, és a viselkedésükön kívül a külső kinézetüket is dokumentálták, ezért rengeteg fényképet kellett végignéznie Gerőnek.
– Mona drágám, gyere, én már nem látok, de mintha látnék változást ezen fajok utódaiban – mutatott rá három faj egyedeire Gerő. Egy csiga, egy béka és egy futrinka képét tárta felesége szeme elé.
– Igen, egyértelmű a változás, de engem jobban izgat, hogy ezen lények miért nem halnak ki úgy, mint a többiek. Mi a közös bennük? – érdeklődött Mona.
– Talán az, hogy mindegyikük egy sötét dobozban van, mert nekik nincs annyira szükségük a fényre, legalábbis tizenöt éve valaki így gondolta. Azóta ezen lények ott élnek a hármas polcláb legalsó sorában.
– Mennyi béka és csiga van itt, el sem hiszem! – ámuldozott Lena.
– Szerintem az előző kolléga rájuk sem nézett nagyon, hiszen az etetést, itatást, a lények tisztán tartását robotok végzik. Mi csak a tudományos munkát végezzük, és őt jobban érdekelte, csakúgy, mint elődeit, azok a lények, akik elpusztultak, vagy megbetegedtek.
– Miért, mi az oka, hogy egyes egyedek hullanak, mint a legyek, mások meg sűrűbben szaporodnak, mint otthon? Mi is egyre betegesebbek vagyunk. Azok az űrhajósok, akik meg hazamennek nyolc év után, hát nem azok az emberek, mint akik ideköltöztek. Persze ezt ott a Földön nem verik nagy dobra, de igenis, itt mindenki belebetegszik az ittlétbe. Csak az a kérdés, mitől. A gravitációt leszámítva ugyanazt esszük, isszuk, lélegezzük, mint a Földön. Káros sugárzást, kémiai anyagot, vagy bármi mást idebent a kupola alatt nem kapunk, ellenkező esetben már minden műszer vad sípolásba kezdene.
– Nézd csak, egy mutáns béka – emelt ki a dobozból kesztyűs kézzel egy albínó kis békát Mona. Nemrég születhetett.
– Akkor itt az ideje elindulni ezen gondolat fonalán. Nézzünk bele minden dobozba, és felejtsük el az összes olyan lényt, akik nem érzik jól itt magukat, betegesek, vagy már halottak is.
Sajnos túl sok lényt nevelnek és tartanak életben itt a robotok. Két emberre, akik mindennap tizenkét-tizehnat órát dolgoznak, nem lehet mindent rájuk hárítani, így jutott feledésbe az életben maradtak dobozai.
A fényképeket sem emberek készítik, hanem minden tárolóban van egy kamera, ami rendszeres időközönként csinál egy képet, amit aztán az AI különválogat, csoportosít, és beteszi a fotókat egy központi szerver eldugott kis szegletének csücskébe.
– Látod ezt a szárnyas hangyát, hogy megváltozott az alakja? A szárnya kezd elcsökevényesedni, az elülső csápja és az első pár lába pedig kicsit megnyúlt. A csápján, mintha megjelent volna pár apró szőrszál – tette rá az ujját a képernyő megfelelő pontjára Mona.
– Igen, és ezt vettem észre minden olyan fajnál, ami jól érzi magát itt a Marson. Mindegyik utódról utódra változik, mintha az evolúció egy gyorsított változatát látnánk itt lepörögni a szemünk előtt.
– Összefoglalva elmondható, hogy egyes csiga-, béka-, gőte-, rovarfajok jól érzik itt magukat és egyfajta mutáción esnek át, mindegyik kezd elhalványodni, nőnek a végtagjaik, a végtagjaik végén egyre több apró szőr, pihe jelenik meg. Mások pedig, mint az emberek, pockok, patkányok, szárnyasok nagyon rosszul viselik a Marsot. Nemhiába már nem is hoztunk mi ezekből a fajokból, hiszen tudjuk, mi lesz a végeredmény. Mind elpusztul nagyon rövid idő alatt, utódot meg pláne nem hoznak világra.
– Mindenki a vezérlőterembe! – harsant fel egy hang a plafonon elhelyezett hangszóróból.
– Már el is telt az egy év... – hagyott csapot-papot az asztalon Mona.
Gerő még gondosan rátette mind a négy asztalon hagyott dobozra az átlátszó tetőt, és futva indult Mona után.
– Mint mindenki már hetekkel ezelőtt sejtette, végre elértük az üreget, amit a gurulók észleltek több mint egy évvel ezelőtt. A járatba leengedtük az ultrahangos, radaros, LIDAR-ral felszerelt kis drónunkat, ami föltérképezte a helyiséget. Egy hat méter széles, húsz méter hosszú, és majdnem kétszázhúsz centiméter magas barlangot találtunk. Természetesen most is folyamatban van az üreg vizsgálata, de eddig nincsen nyoma sem víznek, sem bármi szokatlannak, még mielőtt valaki ezt megkérdezi. Határozottan kijelentem, nem ebben az üregben élnek a fekete nagy gülüszemű zöld lények.
Nagy sóhajjal fogadta mind a tizenegy ember a hírt, hiszen mindenki egy szikrányit reménykedett, hogyha életet nem is, de vizet, vagy valami apró szerves anyagot találnak.
– Ezúton újból magamhoz is ragadnám a szót, és szeretnék köszönetet mondani a teljes személyzetnek. Mindenki nagyon jó munkát végzett, és örömmel töltenek el az együtt töltött évek. De mint tudják, a szolgálati időm amúgy is lejárt. Már úton van a váltás, hogy végre a hazafelé vezető úton számoljam, mire is költöm az elmúlt időszak felhalmozott fizetését. Azaz pontosítok, mire költjük – pillantott a főnöknő a férje irányába.
– Még egy gondolat, mielőtt nekiállnak a búcsúbuli szervezésének. Hetekkel ezelőtt kaptam meg a hírt, de nem volt alkalmam elmondani. Az ötös kupola építését elnapolták a megemelkedett költségek miatt. Ha engem kérdeznek, soha nem is fog megépülni, hiszen már harminc éve itt áll ez a bázis, ami csak a pénzt, és a még több pénzt viszi el. Azonban sok mindent eddig nem termelt. Nem tudunk önellátóak lenni már három évtizede. Ha nem érkezik semmilyen szállítmány három évig, akkor nincs mit ennünk, nincs semmi, amiből növényeket tudunk szaporítani. Ezen a szemét bolygón semmi nem marad meg, semmi nem éli tú… – köhögött egyre csúnyábban Marge bele a tenyere közepébe.
– Köszönöm a vizet, Vince! – csókolta meg férjét Marge. – Szóval sokan sok mindent gondolnak, de aki itt van most, vagy itt volt, az tudja, sok értelme nincs az egésznek. Mi itt mindannyian a halál fiai vagyunk, de nem most, nem jövőre. Azonban még senki nem élte túl a hazamenetel ötödik évfordulóját. Otthon is orvosok százai keresik a betegségünk okait, de nem fognak semmit találni. Tehát nem is olyan nagy baj, hogy kicsit visszafogjuk magunkat, és újra átgondoljuk ezt a Marson letelepedés dolgot. Még nagyon, de nagyon messze vagyunk attól, hogy itt éljen valaki akár tíz-húsz éven át, esetleg itt alapítson családot. Ezért is külön örömmel fogadtam a hírt, hogy Mona és Gerő kérvényezte az itt maradását, és a távozást eltolva öt évvel. Még senki nem volt itt ennyi ideig, de mint tudják már, a vége mindenki számára ugyanaz. Így két és fél év múlva csak egy pár érkezett volna a váltással, de mivel Pietrek és Lena is maradni szeretnének, ezért egy hajó ki fog maradni, mármint csak a személyzete, a szállítmány természetesen megérkezik, ami talán a jelentkezők erőteljes megcsappanásából adódóan nem is olyan nagy baj. További sikeres munkát kívánok mindannyiótoknak.
A búcsúbeszédet követő órák eddig kivétel nélkül örömöt és boldogságot hoztak az acélkupolák dolgozóinak. Ilyenkor kerültek elő a becsempészett finomabbnál finomabb alkoholos nedűk, melyek csak még jobban oldották a hangulatot, hiszen nem sok lehetőség volt a bulizásra itt a Marson. A három erősített műanyag szálból készített étkezőasztalt összetolták az itt dolgozók, és fesztelenül beszélgettek minden jóról. Sokszor csak ilyenkor kerültek elő olyan témák, hogy ki mit dolgozott ezelőtt, ki mit hagyott hátra. Általában csak a dolgozók négyese alkot mindig egy erős közösséget, a többiekkel csak elvétve, esetleg születésnapkor, vagy ünnepekor futnak össze.ű
De itt most nem ez a hangulat uralkodott, bár Vince elővett egy régóta rejtegetett rumos üveget, melynek az aljára kell verni, de senkinek nem volt kedve viccelődni. Mindenki érezte akár saját magán is, hogy itt valami nincs rendben, csak most ezt végre valaki hangosan is ki merte mondani, ráadásul nem is akárki, hanem a főnök.
Dülöngélve érkeztek meg szobájukba Gerőék, mikor Mona megjegyezte, hogy menjenek vissza a laboratóriumba, mert elfelejtette rátenni a dobozok fedelét a békákra, csigákra és a másik két tárolóra, amiben hirtelen nem is tudja milyen lények élnek.
– Nem kell visszamennünk, én visszaraktam a fedőket, inkább csináljunk mást – mutatott az ágy irányába Gerő.
– Mintha tudnál, na gyere, kövess, én visszamegyek.
Sok kedve nem volt visszamenni a munkahelyére Gerőnek, de egyedül sem akart maradni az üres szobában, így több méterrel lemaradva felesége formás hátsóját követve mégis a laborban találta magát.
A villanyt felkapcsolva azonnal megzavarták az éjszakai robotok tevékenykedését, akik mit sem törődve a betolakodókkal folytatták a munkájukat, csak igyekeztek nem láb alatt lenni.
– Jössz már, szerelmem? Elég unalmas itt ácsorogni az ajtóban. Látod, hogy rátettem a dobozokra a tetőt? Ugye megmondtam!
Azonban válasz nem érkezett, mert Mona mozdulatlanul állt a dobozok felett és azokat bámulta. Gerő sem várt sokat, odaandalgott felesége mellé, hogy végre ágyba kergethesse kedvesét, de mikor lepillantott azonnal lekókadt a vágya.
Minden egyes doboz lényei ugyanazon a ponton gyülekeztek egymás hegyén hátán, egymást agyontaposva. Mindegyik láda bal alsó sarkába – marsi égtájakat tekintve a délkeleti irányba – tornyosultak fel a békák, a csigák, a rákok és a gyűrűsférgek is. Gerő egy pillanat alatt kijózanodott, és levette a békás dobozt az asztalról, majd letette azt a földre úgy, hogy a békák most a felső átellenes sarokba kerüljenek. A kétéltű állatok azonnal átvonultak a bal alsó sarokba. Miután ezt a mutatványt többször is megcsinálták mind a három másik ládával, mindig ugyanarra az eredményre jutottak.
– Tiéd egy csiga, enyém egy béka, ne törődjünk a formaságokkal – vett ki egy békát a dobozból Mona, majd letette a padlóra.
A csiga és a béka is ugyanabba az irányba indult el, azonban miután a falnak ütköztek, a csiga nekilátott felmászni a kupola belső csillogó acél falán. Addig a béka szorosan a fal mellett a nyitott átjáró ajtón ugrált át.
– Utána! Nehogy megszökjön! – kiáltott fel Mona.
A béka lassú tempójának hála, könnyedén tudták követni a kis halványzöld színű állatot Gerőék. A béka mindig ugyanabba az irányba haladt nyílegyenesen, amíg falnak nem ütközött, ekkor elfordult és a fal mellett szorosan követte annak a vonalát. Egy pillanatra Gerő fel is vette az állatot és ránézett a folyosón elhelyezett térképre. Minden folyosó elején és hátulján akadt egy ilyen laminált papíros, ami felülnézetből mutatta meg a három kisebb és egy nagyobb kupola helyzetét.
– Nézd, itt a mi kupolánk. Az állatok ebbe az irányba néztek, és most is rendre dél-keleti irányba indul el a béka, amíg falnak nem ütközik. Majd folytatja, ahogy szabad utat engedünk neki a zsilipajtókon keresztül. Szerintem a konyhába megy – tippelt Gerő.
Így is történt. öt perc után már a konyhában voltak mind a hárman, Gerő, Mona és a béka. De itt a béka átszökdelt az étkezőasztal alatt, és nekiment az íves falnak. Majd nem történt semmi.
– Hát ennyi, nem tudom mire vártam. Menjünk aludni, majd holnap kigondoljuk, mi legyen – javasolta Mona.
– Engem már nem vonz az ágy, én most derítem ki, mi történik itt. Nézzük meg a többi állatot is a laborban.
Nagy megdöbbenéssel fogadta mindenki a következő nap reggelén Monáék mutatványát, ahogyan egy állatot a padlóra helyezve előre megmondták merre fog menni, és hol áll majd meg. De a mutatvány többszöri megismétlése már nem okozott a munkatársaknak akkora örömöt, hiszen hiányzott számukra az ismeretlen végkifejlet, amiért idejöttek.
Szinte már mindenki otthagyta a szomorú Gerőt, aki azt hitte, sokkal nagyobb örömujjongást kap a szokatlan kísérlete miatt. Egyedül Vince ölelte át.
– Még itt vagyunk pár napot, majd én segítek neked. Mivel kiástuk a lukat, a gurulók maguktól mennek, értünk az űrhajó csak két hét múlva érkezik, sok dolgom nincs. Üljünk le és gondoljuk át.
Gerő és Vince leült az egyik étkezőasztalhoz, betették a békát egy üres műanyag edénybe, ahol a béka felvette az immár szokásosnak mondható pozíciót, és befordult a megfelelő irányba.
– De mi van ott, és miért gyülekeznek egyes fajok a tárolódobozuk megfelelő sarkában? Csak a békák képesek egyedül eljönni idáig – állapította meg Gerő.
– Nem tudom, de ez a dög állandóan engem néz – nézett farkasszemet Vince a békával.
– Nem hiszem, biztos még a tegnapi italozás maradványa, hogy ezt képzeled. No hadd lám, mennyire tetszel a békának?
Gerő odahajolt a béka fölé, és az állat addig ténylegesen Vince arcát követte nyomon, akármerre mozgatta a férfi a fejét. Amint a béka észrevette Gerő fejét, átfókuszált rá, és már őt követte a szemével.
– Most én őrültem meg, de szerintem ez a béka tudja mit akar. Nézz bele a szemébe! – javasolta Gerő Vince-nek.
– Most megint engem néz, de mit kell látnom?
– Épp ez az! A szemét! Nem olyan, mint egy béka vagy egy kétéltű szeme. Nézd erősen, és mondj egy állatot amire leginkább hasonlít – kérte Gerő.
Vince sokáig szemezett a békával, már azt képzelte, hogy mindjárt ad neki egy csókot, hátha átváltozik hercegnővé, mikor megszólalt.
– Kutya.
– Ló – reflektált azonnal Gerő. Én a lovat mondtam volna, de a lényegen nem változtat, egy értelemmel bíró lényt látunk a béka szemeiben. A szemei mögött. Az ember egyszerűen látja az állat szemein keresztül, hogy melyik értelmes, melyik rendelkezik tudattal és melyik nem. Kíváncsi vagyok hová menne.
– Azon könnyen segítünk, hozok egy térképet.
Vince csapzott hajjal tért vissza egy percen belül. Hozott magával a papíroson kívül még egy harminc centiméteres vonalzót, valamint egy ceruzát is.
– Ez itt a kettes kupola. Rajzolj egy x-et oda, ahol a csiga felmászott a falra, arra a helyre, amerre néztek a laborban lévő állatok.
– Most rajzolok egy x-et ide az egyes kupolára, pontosan oda, ahol a konyha van, arra a helyre ahol a béka megállt. Majd ezt követően összekötöm ezt a két pontot és már kész is – fejezte be az egyenest Vince és büszkén tette le a ceruzát maga mellé.
– Igen és most?
– Hát ide akar menni a béka – mutatott bele az egyenes végén tátongó semmibe Vince.
– Nincs ott semmi csak föld és szikla, ha jól látom, ezen méretaránynál tőlünk körülbelül hatvan méterre, kint a semmiben.
– Menjünk a vezérlőbe nézzük meg ott is.
Vince és Gerő átment a vezérlőterembe, ahol Vince megnyitotta a marsi bázis alaprajzát, majd megismételte ugyanazt, amit az imént az étkezőasztalon, de most egy sokkal hosszabb, több kilométernyire elnyúló vonalat húzott.
Mindketten némán, levegővétel nélkül követték a vonalat, egyikük sem mert megszólalni, talán nem is tudott volna. Ugyan a vonal nem metszett el semmit, nem ment át semmi érdekesen, de nagyon közel esett egy bizonyos ponthoz. Egy bizonyos barlanghoz.
Marge és Vince a texasi Loyola beachen koktéloztak, mire elkészült a barlangban lévő ideiglenes labor.
Miután három évvel ezelőtt a marsjáróval Vince és Gerő kiment egy fél tucat béka társaságában a barlanghoz, tudták, itt kell folytatni a kutatást. Ugyanis gyanújuk beigazolódott. Akárhol álltak meg a járművel, a békák kivétel nélkül mindig a barlang irányába fordultak. Kell ott lenni valaminek, és amúgy is kíváncsiak, ha leengednének egy békát a barlangba, vajon merre indul el, mert a drón nem talált semmilyen más járatot a barlang falán, csak azt, amit ők fúrtak. De sajnos nincs békaszkafanderük.
Az elmúlt évek nem teltek el nyomtalanul az itt lévők számára, mindenki belefásult a munkába, és abba, amit Marge mondott, mielőtt hazament. Egyedül Gerő és Mona kelt fel izgatottan minden áldott reggel, hiszen egyedül ők találtak motivációt az ittlétben.
A többiek készséggel álltak rendelkezésükre, mivel szem előtt tartották, hogy talán valamit mégis találnak odalent. Nagy erőket mozgósítva tágították ki az ötven méter hosszú függőleges járatot, hogy kényelmesen le tudjanak engedni akár egy méter széles darabokat is, amiket odalent az építőrobotok majd összeszerelnek. Így a magyar tudóspárnak már egy teljesen kulcsrakész laborba kellett csak lecuccolniuk. Mire elkészült a labor, már több tucatszor járt odalent ember, de soha semmit nem talált. Minden alkalommal vitt le magával egy békát is egy speciális dobozban, hogy megnézzék, vajon a barlang melyik irányába indul el, de a békák soha nem mozogtak, ültek egy helyben, a doboz közepén, amíg a levegőjük kitartott vagy meg nem fagytak.
– Hihetetlen amit elértél, hogy gondosan kiválasztod melyik lény kivel szaporodhat – csókolta meg Mona a férjét.
– Így van. Nem is tudom miért nem jutott az ittlévők eszébe hamarabb, hogy mindig kiszedjék a populációból azokat az egyedeket, akik jelentős mutáción estek át, és ha képesek rá, ők szaporodjanak tovább. Szerintem csak azokat a lényeket vigyük magunkkal, amiket már így tenyésztettünk ki, és közük sincs már a földi rokonukhoz. Mutatott rá Gerő egy szinte teljesen fehér, vak békára, egy szárnyát elhagyott óriási csápokkal rendelkező, nagy potrohú hangyára, vagy éppen egy átlagos csigára, aminél nem tudtak változást elérni.
– Nem szeretsz erről beszélni, de tudom, téged is furdal a kíváncsiság. Amikor megláttad azokat az állatokat ott a dobozban, mindannyian ugyanabba a sarokba tömörülve, mit gondoltál? – érdeklődött Mona.
– Azt, amit te. Nem hiszek semmilyen magasabb rendű entitásban, sem bármilyen mágiában vagy csodában. Azonban hiszek egy kollektív tudatban, ami a földi életben is számos helyen jelen van. Például hangyáknál, méheknél egyaránt. Ösztönösen viselkednek, mindenki tudja mi a dolga, és olyan hihetetlen várakat létre tudnak hozni, olyan háborúkat le tudnak vezényelni, ami még emberi ésszel is bonyolult és felfoghatatlan. De ők mégis képesek rá, mindenki tudja, mi a dolga. Azonban ilyet, hogy négy különböző faj minden egyede ugyanazt csinálja? Nem is tudom. Arra gondoltam, van ott egy nagy mágneses erőtér, amit az állatok észlelnek, mi pedig nem. Ők oda akarnak menni, maguk sem tudják miért. Holnap már odalent okosabbak leszünk. Sok mindent kell bepakolnunk, egy darabig nem jövünk vissza.
– Gerő és Mona jöjjön a vezérlőterembe!
Furcsa volt megszokni, hogy a plafonon elhelyezett hangszóróból nem egy texasi akcentus szólal meg női magasságokban, hanem egy mély hangú, brit angolt beszélő úriember hívta őket egy csésze teára.
– Sajnálom, hogy most szólok, de pár napot csúszni fog a beköltözésük. Az imént jelzett egymás után két, a barlangba telepített fix szeizmográf is. Furcsa apró rengéseket észlelnek a barlang alatt, a déli irányban. Most küldtem oda még két gurulót, hogy pontosítsák a mozgások helyét, és azon nyomban küldöm le a fúrókat, hogy elkezdődjön a fúrás. Lehet találtunk még egy járatot, és ott már lesz is valami.
Két héttel csúszott a költözés, de Mona nem bánta. Addig is minden szabadidejét Lenaval töltötte, akit most sokáig nem láthat, mivel a barlangban található fólialaborban fognak lakni, dolgozni, enni, aludni és hálni.
A lehető leghalványabb fényerővel dolgozott Mona és Gerő az új munkahelyükön. Ez kellett ahhoz, hogy a laborba vitt lények igazán otthon érezzék magukat, és ne kelljen őket mindig egy elkülönített sötét dobozban tartaniuk. Egy pár békát rendre ideiglenesen kiszakítottak az otthonukból, és szabadon tartva tanították őket. Az összes patkány-, kutya-, majomkísérletet, amit a földön az elődeik elvégeztek, megcsinálták a saját békájukon is, mindent pontosan dokumentálva. A legtöbb kísérlet kudarccal végződött, de nagyon sokat abszolváltak sikeresen egyes békafajok. Természetesen odafent a régi laboratóriumban is volt egy kontrollcsoport, amit Lena és Pietrek vitt, valamint a Földön is több helyen végezték el ugyanazokat a kísérleteket, mint Gerő és Mona. Azonban csak a barlangban lévő békák tudták abszolválni az értelemhez és nagy fokú emlékezethez kapcsolódó kísérleteket.
Még két év telt el, mikor végre az ásórobotok úgy gondolták, véget ért a munkájuk, mivel megérkeztek egy újabb járatba. Csakhogy nem egy barlangba jutottak, hanem csak egy negyven centiméter átmérőjű alagútba, amely egyenes folytatása volt az általuk fúrt járatnak. A guruló fúrók már soha nem hagyták el a járatot, váratlanul meghibásodtak.
De nem ez volt az egyetlen tragédia aznap.
Ahogy elromlottak a gurulók, és áttörték az utolsó falszakaszt is, a békák a laborban önálló életre keltek. Egyszerre kezdtek el fel-le ugrálni, így könnyedén eltávolították a dobozukon lévő tetőt, és kijutottak a fogságukból. A váratlan hangra egyszerre kelt fel Gerő és Mona, akik értetlenül fogadták a szemük elé tárult látványt. Két béka felugrott az asztalra és egyszerre vetették magukat neki a zsilipajtót nyitó nagy piros gombnak, mely kinyitotta az előtér ajtaját. Eközben több béka is mintha egy vedlési folyamaton esett volna át, egy átlátszó burkot hozott létre a teste körül. Más békák az alsó lábszáruk mellől egy éles karmot hajlítottak ki, aminek segítségével azonnal nekiestek a labort és a külső, halálos légteret elválasztó fóliának. Ekkor nézett egymás szemébe utoljára Gerő és Mona. Az eszükkel tudták, hogy nincs az az anyag, amivel át lehet vágni ezt a speciális fóliát, azonban már rég átlépték a földi szabályokat, és azokat a törvényeket, amik ott érvényesek.
Az első szisszenésnél, ami kiengedte a labor túlnyomásos levegőjét a szabadba, Gerő előtt lepörgött az élete.
A nyitóképnél megpillantotta álmai hölgyét egy karácsonyi partin, ahol először megismerkedtek. Itt mindenki visszafogottan csípte csak ki magát, hiszen ez egy céges rendezvény volt, de nem úgy leendő felesége. Térdig érő, fekete magas sarkú bőrcsizmát viselt, bőre színéhez illő selyemharisnyával, és bordó miniszoknyával, amely teljesen megmutatta Mona formás hátsó felét. Gondolatában már vitte volna feljebb a tekintetét, de a kép kezdett elhomályosodni, még utoljára megpillantotta a báli csizma vörös talpát, amiből átváltott a merengés egy kórház kopottas, valaha piros színűnek tetsző metlaki járólapjára. Ekkor tudták meg, hogy nem lehet közös gyerekük. Nagyon összetörtek lelkileg, de megfogadták, ez nem teszi tönkre az életüket, a kapcsolatukat, és nem fognak ezen rágódni létük végéig. Majd szabadidejükben körbeutazzák a világot, festettek le maguk előtt egy lehetséges idilli jövőképet.
S most láss csodát, itt vannak a világ szélén, egy idegen bolygó felszínén. Kéz a kézben, szavak nélkül egymásra pillantva tudják, itt a vége. Szomorúság nem látszik arcukon, hiszen teljes életet éltek. Boldogan gondolnak vissza a múltra, és titkon örülnek neki, hogy még az utolsó másodperceket is együtt tölthetik, és egyiküknek sem kell a másik nélkül egyetlen percet sem leélni.
Az elszabadult békák azonnal, megállás nélkül, roppant gyors mozgással indultak el a fúrórobotok által ásott negyvenöt fokos lejtésű ötven centiméteres átmérőjű járat felé. Ahogy elérték a csúszda peremét, már a bőrükön érezték az élet szelét. A járatban megváltozott a levegő kémiai anyagtartalma és páratartalma is.
Ha a sors úgy hozta volna, hogy idekeveredik erre a rövid időintervallumra egy szkennelőrobot, akkor most vadul sípolna a vezérlőteremben minden lámpa, mivel észlelné a mechanikus gép mind a vízpárát, mind pedig az oxigén jelenlétét is.
A békák összegömbölyödve gurultak tovább a lejtőn, hiszen minden egyes felszínhez közel eltöltött másodperc közelebb viszi őket a kiszáradáshoz, fulladáshoz, fagyáshoz, végül a halálhoz. Egy perc alatt tették meg a fúrórobotok által ásott alagutat, majd további két percet gurultak egyre jobban lelassulva abba a járatba, amit már valakik előre nekik készítettek elő. Ha véletlenül vissza akarnának menni, már akkor sem tudnának, ugyanis a szűk alagutat, miután ők elhaladtak benne beomlasztották.
Hangos csobbanás vetett végett az útjuknak, amely visszhangot többszörösen hallották vissza a föld alatti terem tükörsima felületéről visszaverődve.
Minden egyes életben maradt béka tudta, melyik irányba kell elindulnia, hogy partot érjen a vaksötétben.
Egy két méter széles hosszú folyosón találták magukat, melynek a plafonján halvány zöld derengés adott némi támpontot, merre van az előre. A békák szeme már sokat romlott azóta, hogy megváltozott testfelépítésük, de ki tudták venni a folyosó falára rajzolt ábrákat.
Egyik béka közelebb érve elülső lábával a falat megsimítva észlelte, hogy ez nem egy rajzolt kép, hanem egy dombornyomott minta, amit úgy vájt ki valaki a sziklából precíz pontossággal. Saját képmásukat vélték felfedezni a sziklafalon kialakított ábrán a kétéltűek. Ezzel egyidőben, mintha belülről egy magyarázó hangot is véltek volna felfedezni a múltból. Abból az időből, amit ők soha nem éltek meg, de ennek ellenére mégis magukba szívták, és most ott van bennük is az ősi tudás, ami genetikailag öröklődik utódról-utódra.
A zárt folyosón végighaladva szinte rá sem kellett nézniük a mesterien kialakított, karcolt, vésett ábrákra, sem kitapogatni a képeket, tudták mit ábrázolnak.
Minden egyes ábrán valami megváltozott a dombornyomott béka alakján. Kezdetben csak egy ebihalra hajazott a kép, majd egyre jobban egy kétéltűre. Majd a hátralévő képeken látható lényeknek hosszabbak lettek az elülső lábai, valamint egyre jobban kezdett kiegyenesedni a gerincük. Mindig annyira, hogy az elülső lábakat, amiket már inkább karoknak neveznénk, éppen a földet érték.
Az utolsó képen már úgy néztek ki, mint egy egyenes háttal guggoló béka. Csak a feje tetejéről teljesen hiányzott a szeme, és furcsa dolgok álltak ki a szájából.
Mire véget ért a tárlat, a folyosó kiszélesedett egy sokkal szélesebb terembe, ahonnan mindenféle hangok szűrődtek ki. Majd mielőtt tovább ugrálhattak volna a földi békák, megállt előttük egy körülbelül negyven centiméter magas alak, aki ugyanúgy nézett ki, mint az utolsó dombornyomott mintán kialakított béka. Izmos lábakkal guggolt a sík padozaton. Mind hosszú karján, mind a lába végén borotvaéles karmokkal volt felvértezve. Fejét leginkább a szájából előre kiálló agyarak, és a szemek hiánya tette furcsává.
A békákban ekkor tudatosult a gondolat, hazaértek. Ahogyan egyre több időt töltöttek el nézelődéssel, amit szinte már nem is a szemükkel, hanem inkább a testükkel éreztek, úgy bontakozott ki előttük egy föld alatti város látképe. Apró, egy méter magas sziklából kifaragott házakat véltek felfedezni, ajtóval, ablakokkal, rengeteg kőből kifaragott díszítőelemmel, amik különféle állatokat, golyókat, építőkockákat formáltak, amikkel az apró, kicsi, feltehetően gyerek békák játszottak. Minden ház előtt egy egyszerű pad állt, esetenként egy asztal társaságában. A fauna nemcsak békákból állt, hanem csúszómászó férgek kúsztak a padlón. A falon a sok agyarakkal, és karmokkal készített dombornyomott mintákon csigák kúsztak fel, s alá. A ház tetején szárny nélküli rovarok mászkáltak. Sok ház oldalát benőtte egy pár centiméter vastag szőnyeg, amiről előszeretettel törtek le a kicsi békák egy-egy aprócska darabot és tették be a szájukba.
Az útjuk egy újonnan készített háznál ért véget, amit még akkor is egy egész békacsapat karistolt, alakított mikor odaértek.
A béka, mely elvállalta az idegenvezető szerepét, bevezette a földi békákat új otthonukba, majd hátat fordított nekik, hogy leellenőrizze, megfelelően lezárták-e az általuk készített felszín irányába vezető alagutat.
Epilógus
Gerővel és Monával történt baleset vetett véget a mars benépesítésének. Már hosszú évek óta nagy nyomást helyeztek el azok vállán, akik folytatni akarták a marsi expedíciót. Tulajdonképpen semmilyen új információval nem lettek gazdagabbak. Egyre több hír látott napvilágot, hogy valójában mennyire mérgező a bolygó, és lényegében semmi nem marad, és semmi nem maradhat életben a Mars légkörében.
Több tucat gurulót küldtek le Gerő és Mona föld alatti barlangjából levezető járatba, de mindegyikkel egy idő után megszakadt a kapcsolat. Túl mélyen volt az alagút vége, és onnan még a gépek sem tudtak a felszínre jönni.
Lena és Pietrek vett végső búcsút a magyar barátaiktól. Soha nem hozták ki őket a barlangból, nem akarták őket elszakítani egymástól még egy rövid időre sem, hiszen szorosan egymás mellett ülve, egymást átölelve homlokukat összeérve érte őket a fagyhalál.
Hosszú évtizedekkel a tragédia után egyre jobban fejlődött az emberiség képe a világegyetemről, és azon anyagokról, sugárzásról, amit eddig nem ismertünk. Ennek ismeretében vonták le a következtetést a marsi kudarcról.
A marsi légkört körbeveszi egy káros sugárzás, amit még a régmúlt földi műszerek egyáltalán nem voltak képesek kimutatni. Így joggal gondolták azt a XXI. század emberei, hogy biztonságos odautazni. Azonban a rengeteg kísérlet, a több ezer elpusztult növény és állatfaj, valamint azon emberek, kik a vörös bolygón eltöltött idő alatt betegedtek meg, szerencsére időben arra késztették az emberiséget, hagyjanak fel a Mars projekttel.
A vezető tudós társadalom a múltban történt események, valamint az újonnan szerzett szondák eredményei alapján a Mars bolygót a lakhatatlan bolygók közé sorolta be, ahol soha nem lesz képes semmilyen szerves élet megmaradni.
