Kocka fordultával - Utolsó fejezet (Történet a B- valóságából)
1986. november 01., szombat
Betthany némán ült Nathan ágyával szemben. A sérült, öntudatlan fiút kötések borították, és ugyanolyan sárgás infúzió csöpögött a karjában, mint neki. Körülötte orvosi műszerek sokasága.
Itt ült egész este, és végig a nap folyamán, küzdve a hullámokban rátörő rosszulléttel, a szaggató fejfájással és a bűntudattal, őrizve az álmát, amíg fel nem ébred. Az egyik nővér időnként bejött hozzájuk, és lecserélte a kiürült infúziós tasakokat. Éppen úgy, ahogy a két másik fiúnak egy kórteremmel odébb, és Matthew-nak is.
A férfi valamikor a délelőtt bejött hozzá. Betthany úgy hitte azért, hogy a bocsánatát kérje a történtek miatt, ám az ágyban fekvő Nathan látványa elnémította Matthew-t. Nem kárhoztatta érte. Maga sem volt képes magyarázatot adni arra, mi történt pontosan velük a Harker-házban, és miért támadtak rá a srácokra ahelyett, hogy megmentették volna őket.
Matthew így csupán szótlanul megállt a fiú ágya mellett. Talán éppen úgy, ahogy Howard Slocombe és Robert Duncan is tette ezt a saját fiáénál.
Betthany elnézte őket.
„Vajon Nathan is így tudja?”
„A legjobb hazugságok azok, amiket magunknak mondunk.”
Jó hazugság lett volna, ha azt mondhatja magának, Nathan, Matthew és az ő fia, aki azon az első és utolsó közös, keserédes éjszakájukon fogant 1969-ben. Annyi homályos és zavaros emlék között, melyet arról estéről őrzött, elfért volna ez is.
Jó hazugság lett volna. Csaknem igazság hazugság, mert Nathan, az ő fia kellett volna, hogy legyen, mert Nate megérdemelt egy ilyen apát. Matthew vajon elhitte, el akarta volna hinni, éppen úgy, ahogy ő?
Mondhatta volna a férfinak is az elmúlt félévben, nem önmaga, hanem Nathan miatt. Ám nem most és ezek után.
Egy idő után Matthew leült Betthany mellé.
Egy idő után Betthany megfogta Matthew kezét.
Így maradtak, egymás mellett, némán, sosem volt családként, amíg Howard Slocombe hatalmas alakja meg nem jelent az ajtóban. Örökké zord, szigorú ábrázatán nem látszott sem az átvirrasztott éjszaka, sem a fia miatt érzett aggodalom. Ettől érzéketlennek tetszett, ám Betthany tudta, milyen hatalmas önfegyelemre van szüksége a rendőrfőnöknek, hogy kordában tartsa a benne szunnyadó indulatot.
– Matthew, kimennél, kérlek? – pillantott Slocombe a beosztottjára. – Veled, majd később beszélek.
A férfi lassan bólintott, és csendesen felállt. Főnöke becsukta mögötte az ajtót.
– Látom, használ – intett a fejével a Betthany karjából csöpögő infúzió felé. – A Catsworthnél mondták, hogy fog, de magam akartam látni.
Ő is mondani akart valamit, de nem tudta, hogyan. A rendőrfőnök eljött értük a Harker-házhoz, és kihozta mind az ötjüket. Cselekedett akkor, mikor őket elborította a téboly. Igen, talán ez volt rá a legmegfelelőbb szó. Téboly. Megtette azt, amire ők nem, amire ő képtelen volt. Cserbenhagyta a fiúkat. Cserbenhagyta Nathant.
– Főnök… – kezdett bele nehezen, de Slocombe megállította.
– Nem fogsz magyarázkodni, mert nincs miről – közölte komoran. – Amikor behoztak benneteket, mindegyikőtök zavart volt, a fiúk félrebeszéltek. Vért vettek, és a gép reggelre kidobott valamit. A felét sem értettem, de nehézfém mérgezést emlegettek, főleg ólmot és higanyt, meg még valamit… – morogva legyintett. – Kértem pár szívességet a Catsworth-ösöktől, ők már szétnéztek a házban….
– …de a nyomok – próbált közbe szólni Betthany. – Azok után, ami történt, az helyszín…
– Igen, helyszín. Most már az – folytatta a rendőrfőnök pillanatnyi megingás nélkül. A hátsó kertben van egy befedett kút. Nagyon mélyre kellett ásni a vízért, hiszen a ház dombon áll. Ám ott van. Ólommal és higannyal tele. A Harker-ház lakói ezt itták, ezzel mosták ki a ruháikat, és mosták fel a padlót. Éveken át. A fa, meg a tégla pedig felszívta.
Slocombe leült Betthany mellé a székre. Az megroskadt alatta. A férfi nem nézett rá, csak sorolta tovább.
– A nedvességtől a fa korhadni kezdett, a szárazságtól pedig porladni, mígnem leülepedett a padlón, így bárki, aki csak rálépett, felverte és belélegezte. Embere válogatja mennyire erős a hatás, de olyan koncentrációban, mint ami a házban van, már rövid idő alatt is kiválthat bizonyos tüneteket. Érzékszervi zavart, dezorientációt, sőt, akár hallucinációt is. Ebből gondolom érthető, miért volt kísértetház híre a helynek.
Bár a rendőrfőnök nem várta tőle, Betthany bólintott. Az a tizenöt perc, amire a legtöbben vállalkoztak, nyilván csak múló rosszullétet és pár kusza pillanatot eredményezett. Ők azonban mindkét alkalommal, sokkal több időt töltöttek odabent, így a hatás is erősebb volt.
– A polgármester nem akart ügyet csinálni belőle. A „mérgező ház” híre akkor is elég rosszul venné ki magát, ha hamarosan elbontják az egész épületet, csakhogy a Catsworth mást is talált. Testeket, a pince padlója alá elásva. Nem is keveset, ami azt illeti. Némelyik olyan torz, mintha megolvadtak volna a csontjai. Azt mondják, sokról már most megállapítható, hogy súlyos nehézfém mérgezésben szenvedtek hosszú időn, akár generációkon keresztül. Ez meg arra ad választ, hogy hová lettek a Harker-ház eredeti lakói. Így most mindenki ezzel próbál megbirkózni. Zajlik az exhumálás, kezdeni kell valamit a kúttal, és mindezt nem lehet elég csendesen csinálni. Megszagolja a sajtó, mert megfogja – legyintett lemondóan a férfi –, és botrány lesz. Ennek fényében az, ami tegnap történt, szinte apróság. Olyasmi, amiből meg kellene próbálnunk kihagyni a srácokat.
Megértette, hogyne értette volna. Elég baj zúdult már rájuk, és ki tudja, meddig tart míg felépülnek belőle? Aztán meg, gondolta kissé keserűen, Forlorn Falls megannyi kegyes és kegyetlen titka, valamint hazugsága között ez is megfér majd.
– De Howard… – szakadt fel mégis belőle.
A ház tragédiája háttérbe szorult, úgy felkavarodott benne ez az egész. A tegnap este átéltek rémülete, a bűntudat, mert nem tudta megóvni a fiúkat, annak ellentmondása, hogy milyen volt akkor és milyen volt most a felettese, és újra előtört belőle a szégyenérzet, mert annak idején ő vitte oda a húgát. Hogy mégis ő tehet róla.
– Betthany! – dőlt hátra a székben Slocombe. – Ne mondd, hogy sajnálod, mert e nélkül is tudom, hogy sajnálod, ám nincs miért. Történnek dolgok – mondta keserűen. – Olykor nagyon furcsa, rettenetes dolgok, amiket nem tudtunk és nem is akartunk elképzelni, mert ezek arra emlékeztetnek minket, hogy minden felkészültségünk és a szándékunk ellenére is, tehetetlenek vagyunk.
Felettese egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta.
– Nem kérhetem, hogy ne érezd rosszul magad miatta, de azt igen, hogy ne okold magadat. Akkor is, ha ismerlek, és tudom, hogy ez neked éppen olyan nehezen megy, mint nekem – ismerte be. – Arthur Roylott annak idején sokszor mondta nekem, hogy az önostorozás helyett segít, ha az ember arra koncentrál, amit már elért. Főleg, ha azt a körülmények és az esélyek ellenére érte el. Itt vagytok egymásnak Nathannal. Vele kapcsolatban sohasem adtad fel, és tudom, hogy most sem fogod – emelkedett fel a megroskadt székből Slocombe, és odalépett a fiú ágyához. – Nem hagytad magára, és bármit is súgnak a hangok a fejedben ezzel kapcsolatban, az anyját sem. Egyszerűen csak egy gyerek voltál, aki nem tehetett többet, a város pedig félrenézett. Tudták, vagy csak sejtették, de nem is számított. Ti csak két lány voltatok, akik többet érdemeltek volna egy olyan részeges baromnál, mint Ezekiel. Ezért sem szabad úgy tekintened erre itt és most, mint kudarcra. Apádat legyűrték a sajátja kísértetei, de te, nem ő vagy. Nem ő vagy, és ez a fiú, ha már jobb apát nem, de jobb anyát nem is kaphatott volna nálad. Azt, aki itt lesz mellette, mikor felébred, akit szólít majd, ha rémálmok kínozzák, és akiről tudni fogja, hogy bár egy napon elengedi, nem mond le róla. Soha.
Furcsa volt hallgatni a hatalmas termetű rendőrfőnököt. Betthany egyetlen korábbi alkalommal sem hallotta ennyit beszélni egyvégtében. Máskor, mély, elfojtott indulatokkal teli, éppen ezért feszült hangja most megnyugtatóan áradt szét a szobában, betakarva mindannyijukat, mint egy kissé dörcös, ám vastag és meleg takaró, melyen végül kívül rekedt az önmagával szembeni kétely, és az elkövetkező dolgoktól való aggodalom.
Hitt neki. Egyszerűen hitt neki.
* * *
Korholta magát a kudarca és figyelmetlensége miatt.
Az elmúlt közel három héten többször is megfordult a kocka közelében, amikor Nathan náluk járt, mégsem ismerte fel a jelenlétét. Ennyire eltompultak volna az érzékei az évek során?
Hiába tudta, hogy ha az oldalak száma meghaladja a tízet, az nagyságrendekkel fragmentáltabbá teszi a kocka kisugárzását, ezáltal jobban integrálva azt a környezetébe, és, hogy ilyen módon jelentősen nehezebbé válik, hogy felismerjék, még az olyan gyakorlottak is, mint amilyen ő volt. Nem számított. Minthogy az sem, hogy a kocka szokatlanul kis mérete korlátozta az általa okozott károkat.
Ez most mit sem számított. Nem volt mentség.
Nem volt, mert a baj megesett, és a hozzá közelállóknak kellett megfizetnie a figyelmetlensége árát. Nem számított a „miért”, a tény volt egyedül fontos. A kocka itt volt.
Itt volt Forlorn Fallsban. Jelenleg egy kisméretű, veszélyes hulladékok számára fenntartott tartály mélyén hevert, melyet a Catsworth vállalatnak, a Morton-bánya mellett felállított laboratóriumából vett kölcsön. A tárolót ugyan nem erre tervezték, de egyelőre tette a dolgát, és valamelyest letompította a kocka kisugárzását.
Nem maradhatott itt, s bár személyes véleménye szerint sehol sem maradhatott volna ezen a bolygón, erről sajnos nem ő döntött. Neki most „csak” annyi volt a dolga, hogy visszafejtse a szálakat egészen a forrásig. Ebben az esetben a mérgező házig. Arthur Roylott sokszor elmagyarázta neki, hogy az önmaguknak mondott hazugságnál csak egy jobb létezett, az, ami részben igaz volt. Még ma is kutatták a nehézfém-mérgezés hosszú távú nemzedéken át ívelő hatásait, és minden felfedezés csak egyre bonyolultabbá és kétségesebbé tette az eddig eredményeket. Ólom és higany, amit a régi bányákban használtak, és ami bemosódva a talajba, majd a vízbe, még ma is kifejtette a hatását, és amiket alaposan magába szívott a Harker-ház. Kapóra jött számára a sok legenda, mely körbelengte a helyet, a rémtörténetek, és azok a szerencsétlenek, akiket a pince alá temetve találtak. A „nehézfém mérgezés” szerencsétlen áldozatai. Ám a kút vizét, mely felelt a történtekért, egy földalatti patak táplálta, az pedig valahol a Howler Creeken eredt. Onnan, ahol a régi Morton-bánya is volt, melyet a Catsworth éppen feltárt, és ahol egy rövid ideig Ezekiel Marston is dolgozott.
Ahol ráakadt a „szerencsekockára”.
Megdörzsölte az orrnyergét. Hosszú éjszaka és még hosszabb nap állt mögötte, mire mindennek utána járt. Marston… különös fintora volt a sorsnak, hogy élete talán egyetlen önzetlen cselekedetével, mellyel meg akarta ajándékozni Nathant, csak még többet ártott a fiúnak. Ezért mégsem tudta kárhoztatni. Ezért az egyért nem.
Kezébe vette a tárolót. Egy húsz oldalú kocka.
Annak, ami annak idején a Harmadik Birodalomban elindította ezt az egészet, csupán hat oldala volt. Ennyi is elégnek bizonyult arra, hogy létrehozza az „embert”, aki a puszta létével felülírta azt, amit eddig gondoltak a szofisztikáltan csak evolúciónak hívott „szörnyparádéról”, miként Roylott olyan nagy beleérzéssel fogalmazott a témával kapcsolatban.
Őt azonban egy másik, a wyomingi Grand Teton egyik sziklabarlangjában talált tíz oldalú hozta Forlorn Fallsba. Felügyelnie kellett az azzal folytatott vietnámi kísérletek hosszú távú hatásait, és az ég volt a tudója, mennyire nem vágyott arra, hogy előkerüljön ez a húsz oldalú sorscsapás. Akkor is, ha igazából örülnie kellett volna, hogy végül megúszták ennyivel.
Megúszták ennyivel?
Ott voltak a fotók a Harker-ház pincéje alól kihantolt testekről. A történetek, amiket az anyjától hallott arról, mi zajlott a Reinbornban a nácik vezetése alatt, és a kiszivárgott kísérleti „eredmények” a szovjetektől, meg a kínaiaktól, amikkel Roylott traktálta.
Megúszták ennyivel?
Remélte, hogy igen. Úgy a saját fia, mind Nathan, vagy éppen Harvey érdekében, miként Betthany és Matthew miatt is. Többet, jobbat érdemeltek ennél.
Legközelebb, ha lesz legközelebb, jobban fog vigyázni rájuk.
Telefonált egyet, hogy intézkedjen a kocka elszállításáról, majd kocsiba ült és visszahajtott a kórházba, hogy addig üljön a fia ágya mellett, amíg az el nem alszik, mint már tette annyiszor, amikor kiskorában betegeskedett. Tudta, hogy Andrew-t már kissé zavarja, hiszen kamaszodik, ő „nagyfiú”, akinek nincs szüksége ilyesmire, ő viszont az anyja volt, akinek mellette kellett lennie.
Úton a kórház felé, eszébe jutott a saját anyja. Az, hogy amíg csak élt, reménykedett benne, hogy egy napon a tulajdon lánya megérti, és megbocsátja neki azt, amit vele tett. Azt, amit érte tett. Megértette. Éppen annak jóvoltából, amit az anyja véghez vitt, de megbocsátani? Nem, azt nem tudta sohasem.
Talán vele sem lesz másként, és ő sem nyeri el a férje vagy a fia bocsánatát azért, ami történt, ha egyszer fény derül az igazságra vele kapcsolatban. Mégis remélnie kellett, hogy így lesz.
Talán nem ez, a remény, hajtotta mindegyiküket? Ezekielt, Betthany-t, a férjét Howardot, őt magát, és igen, utóvégre a saját anyját is? Nem ez a remény?