Bajtársak

Horror / Novellák (845 katt) Xenothep
  2023.02.24.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/3 számában.

Kimerülten rogytam le a két méter átmérőjű betonhenger aljára, társaim nyögve, szuszogva követték példámat. Amerről jöttünk, mélyülő homály, előttünk pár méternyire pedig a rég látott, szinte vakítóan ragyogó napfényes délután. A százados elgondolkozva nézett kifelé távcsövével, miközben mi a készleteket ellenőriztük, aztán hátra szólt:

– Kyle!

Mellé kúsztam, mire kifelé intett.

– Mi a véleményed?

A bozótossal gyéren benőtt hegyoldal meredeken lejtett mindenfelé, keskeny sziklapadok tarkították. Jobbra lent, úgy száz méternyire egy pár négyzetméteres konténer látszott, amit egy lebegő platformra építettek, traverzekkel rögzítették a sziklafalhoz, és egy vastag szürke cső vezetett ki hozzá a mélység fölé.

– Úgy néz ki, mint egy őrbódé. Arrafelé ösvényt látok.

Kis nézelődés után elraktam a távcsövem.

– Azt gondolom, hogy itt le tudunk jutni. Ezek a sziklapadok viszonylag közel vannak egymáshoz, talán két-három méternyire.

Lester biccentett.

– Rendben őrmester, ezt fogjuk tenni. Csapat?
– Vettük százados! – felelte Marcia. Világos szürke szemei lázasan csillogtak, mintha már indulna is, halványan elmosolyodtam. Más körülmények közt randira hívtam volna, ám most még feladat volt. Edwin felém pillantott.
– Három tár fejenként a puskákhoz, három kézigránát, és két tár a kincstári pisztolyainkhoz.

Bólintottam.

– Elégnek kell lennie. Ha valahogy fel tudunk jutni a tetőre, ott van egy helikopter leszálló. Még idefelé láttam.

Wiley idegesen törölte meg kézfejével száját.

– Gondolod, várnak minket?
– Az utolsó rádióadás szerint ellátmányt hoztak a tisztogató szakasznak.

A srác szemei megvillantak.

– Szerinted passzióból ejtettem abba a zöld zselébe a rádiót?!

Edwin megérintette a karját.

– Nyugi fiú, senki nem hibáztat.

Megborzongtam. Az elmúlt két órában borzalmas érzés kezdett uralkodni rajtam, aminek nem tudtam az okát, de úgy éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Igyekeztem nem mutatni a többiek előtt, ám Marcia valószínűleg sejtett valamit. A lánynak erős megérzései voltak, gyakran mentett meg minket komolyabb veszélytől, hogy hallgattunk rá. Ellenőrizni kezdtem a puskámat, közben lopva felé pillantva, és pont elkaptam pillantását. Halványan elmosolyodott, aztán ő is a felszerelésével foglalkozott. Pokoli hiányérzetem támadt, ahányszor ránéztem, és úgy éreztem, széthasad a fejem, mert nem tudtam, miért van ez. Mindig egy kínlódó, tompa sikoly csengett vissza a fülemben, amit egy iszonyú roppanás vág el. A többiekkel kapcsolatban is támadtak ilyen benyomásaim, hiába igyekeztem tudomást sem venni róluk. Amikor Wiley megemlítette a rádiót, akkor egy beteges zöld színben fürdő emberi koponyát láttam, ahogy a kocsonyás anyag feloldja rajta a húst pillanatok alatt, utoljára az egyre tágabbra nyíló szemeket, melyek végül kifakulva olvadnak el a zselében. Edwinről a füst jutott az eszembe, fojtogató elektromos füst, Lester századosról pedig a vér.

Bosszúsan ráztam meg fejem, hogy szabaduljak a rémképektől, közben Lester mellénk guggolt.

– Oké emberek, kaptok öt percet lihegni, aztán indulunk. Kyle megy elöl, pár másodpercenként követjük. A hegyoldalon semmi fedezékünk nem lesz, jobb, ha nem egy helyben tömörülünk.

Végeztem az ellenőrzéssel, vállamra vettem a puskát, aztán a henger szájához kúszva kinéztem. Nem sok alternatíva kínálkozott, így nem is agyaltam túl. Lester hangja hallatszott.

– Minden oké?
– Igen uram!
– Akkor nyomás fiú! Meg tudod csinálni!

Leugrottam a henger alatti sziklapadra, és kinéztem jobbra. Arrafelé nagyon mélyült, ám bal oldalon alig három méternyire ott volt a következő sziklapad. Elrugaszkodtam, földet éréskor kipörögtek a lábam alól a kavicsok, így fenékre estem. Már hallottam, ahogy jön a százados, felpattantam, és lendületből átugrottam a következő sziklapadra. Igyekeztem nem lenézni, a mélység pokolian húzott, könnyű megoldást ígért mindenre. Nem tudtam, miért érzem, hogy le kellene ugrani, és befejezni, összeszorított fogakkal ugráltam tovább. Bármennyire is próbáltunk halkan mozogni, ez teljes felszerelésben, egy laza sziklák alkotta hegyoldalban lehetetlennek bizonyult. A táj olyan volt körös-körül, mint egy képeslap fotója, szinte fel sem fogtam az irdatlan mélységet alattunk.

Megkapaszkodtam a falban, és kilestem előre.

Az épület már egészen közelinek tűnt, bal kézzel jeleztem, hogy álljanak meg, mire mögöttem megszűnt minden nesz. Távcső nélkül is világosan kivehető mozgást láttam, pár pillanattal később pedig egy sötét ruhás alak tűnt fel a konténer narancssárga fala előtt. Nem láttam, mit csinál, egy percre megállt, aztán tovább indult, megkerülte a sarkot és eltűnt. Kézjelekkel elmutogattam a helyzetet, aztán tovább indultam. Már látszott az ösvény kezdete, ami meredeken vezetett az épület mögé, nekifutottam és lendületből átugrottam. Itt a fal elkanyarodott, a mélyedésben bokrok nőttek, lehúzódtam, hogy bevárjam a többieket. Pár percen belül mindannyian mellém húzódtak, Lester a fejét ingatta.

– Kyle, te barom. Hogy jutott eszedbe átugrani a szakadék fölött?
– Uram?...
– Ha kicsit jobbra húzódsz, simán átgyalogolhattál volna a fejed magasságában húzódó sziklaösvényen.
– Nem vettem észre. Az épületre koncentráltam.
– Mi van ott?
– Egy embert láttam eddig.
– Fegyveres?
– Nem tudom. Sötét ruhában volt, taktikai öltözéknek tűnt.
– Lehet a kutatóközpont rendésze is akár?
– Igen, lehet.

Lester az ösvény felé intett.

– Indulj!

Majdnem guggolva futottam előre, innen nyílt terep húzódott végig, minden fedezék nélkül. Amikor az első lövedékek becsapódtak a fejem mellett, azonnal hasra vágódtam, előrántva puskámat. Láttam a sötét ruhást, fél térdre ereszkedve lőtt rám egy fém hordó fedezékében. Visszalőttem, aztán tovább futottam. Fejfájásom erősödni kezdett, amikor leértem az ösvény aljára, ahol a sziklapad kiszélesedett, megbotlottam, és a bokrok közé zuhantam. A sziklafalban egy több méter magas, nyitott páncélkapu állt, bentről is lőni kezdtek legalább ketten, előre hajítottam egy kézigránátot. A robbanás után valaki felordított, láttam, hogy egy alak zuhan lefelé. Aki az épület felől lőtt, most felpattant, kiváló célpontot nyújtva, azonnal lőttem. Végtagjait szétvetve esett hanyatt a vasjárdán, ami megkerülte az épületet, utána csend lett.

Kinéztem a fedezékemből, aztán óvatosan felálltam, és belestem a kapun. Egy holttest hevert a falnál, a gránátom másik áldozata. A fegyverét nem találtam, így a kapu mögötti területre léptem. Egy folyosó kezdődött itt, de beomlott pár méter után, csalódottan fordultam meg. Lester a kapu mellett állva a konténerre mutatott.

– Nem végeztünk.

Biccentettem, aztán átosontam a vasjárdára. Amint kiléptem a mélység fölé, egy pillanatra megszédültem. Ahogy a homályból kinéztem az imént Lesterre, úgy láttam, mintha vér borítaná. Megint a rémképek gyötörtek, úgy éreztem, hamarosan beszélnem kell erről a századossal. Az épület fala mentén haladtam a sarokig, gyorsan kilestem, aztán megkerültem a sarkot. Egy dróthálós ablak volt ezen az oldalon, láthattam, hogy az épület üres. Megkerültem, a túloldalán a vasjárda kivezetett a sziklaösvényre, és találtam egy nyitott ajtót. Az épületben csak egy íróasztalt, meg egy vaságyat láttam, szerteszét üres konzervdobozok, és egy nagy teljesítményű rádió alkatrészei.

– Mit csináltak itt?

Rémülten pördültem meg. Wiley mögöttem állt, dühösen néztem rá.

– Agyon akarod lövetni magad?
– Mi a bajod?
– Nem tudtam, hogy itt vagy mögöttem, nem hallottalak. Úgy mozogsz, mint egy macska.
– Riszálom a seggem járás közben...?

Bosszúsan fújtam egyet, aztán elvigyorodtam.

– Nem nézegetem a seggedet.
– Nem a francokat, asszed, nem tudom, hogy gerjedsz rám?

Lester lépett be az ajtón.

– Pofa be, emberek! Kyle?
– Ez csak egy állomás. Nincs itt semmi.

Kinéztem a sziklaösvény felé.

– Arra tovább tudunk menni, úgy látom, még ugrálni sem kell, simán eljuthatunk addig a másik épületig.

Marcia a puskája távcsövén át nézelődött.

– Jól látod.

Előre indultam, a többiek követtek. Nem láttam mozgást, leszámítva a bokrok hajladozását, ám itt megint semmi fedezék nem kínálkozott, így előlünk sem tudott senki elbújni. A másik épület is egy konténer volt a falhoz rögzítve a sziklaplatón, minden ablaka kitörve, messziről is látszott, hogy üres. Mindenre készen léptem be, ám nem volt mitől tartani.

– Tiszta!

A konténer sziklafal felőli oldala hiányzott, egy embernyi magas üreg látszott a túloldalán. Edwin megtörölte a homlokát.

– Nagyon remélem, hogy ez vezet is valahová.

Vállat vontam.

– Az ösvény itt véget ér. Azok a katonák innen jöhettek csak.

Azt nem hoztam szóba, hogy a másik épület mögött kezdődő folyosó beomlott, épp eléggé feszültek voltunk így is mindannyian. Előreindultam, a homályban nemsoká lámpát kellett kapcsolnom. Hamar elveszítettem az időérzékemet, ahogy haladtunk a sziklaalagútban. Látszott, hogy gépekkel készítették, a mennyezetre pár méterenként lámpákat szereltek, amik most nem működtek. Enyhén kanyargott, némi huzatot éreztem, amit jó jelnek vettem. Határozottan felfelé haladtunk, míg végre egy lépcsősorhoz értünk. A tetején egy nyitott ajtó várt, átlestem a túloldalra. Odaát egy betonhenger képe bontakozott ki, elhúztam a számat.

Amióta ez a küldetés tart, ilyen hengerekben futkostunk javarészt, úgy éreztem magam, mint egy kísérleti patkány a labirintusban. Ez is felfelé tartott, egyre megerőltetőbb lett a járás, fejfájásom rákapcsolt, már karikákat láttam. Menet közben ittam pár kortyot kulacsomból, aztán végre elértük utunk végét. Marcia felnézett a falba erősített fém létra mentén.

– Odafent fényt látok. Természetesnek tűnik.

Lester intett.

– Rajta Kyle!

Felkapaszkodtam a létrára és lendületesen mászni kezdtem. Amikor elértem a járat tetejét, óvatosan lestem ki.

Egy tágas, betonozott térre értünk a szabad ég alatt, de körben falak takarták a kilátást. Mindenfelé több méter magasra halmozott faládák és felszerelések, köztük két helikopter állt egymástól vagy ötven méternyire, az egyik az oldalára dőlve, meglehetősen romos állapotban, de a másik épnek tűnt. Wiley elvigyorodott.

– Bingó!

Lester összehúzta a szemöldökét.

– Nyugi katona. Nekem ez nem tetszik.

Edwin kibiztosította puskáját.

– Hol vannak az emberek innen?

A tér túloldalán valami felborult, aztán különös trappolást hallottunk. Marcia is felemelte a puskát.

– Ez nem ember.

A szél zörgette a ládákat letakaró ponyvákat, mindenfelől neszezés hallatszott. Lester kézjelekkel mutogatva harci készültséget parancsolt, fél térdre ereszkedtem egy láda mögött, és kilestem. Füstszag csapta meg az orromat, bár semmi nem égett, aztán jött a fantom sikoly, és a roppanás, könnybe lábadt a szemem. Ha ez így folytatódik, pszichológusnál kötök ki.

Előre kúsztam a fedezékemben, míg ráláttam a helikopterre.

A téren semmi nem mozdult, de tudtam, hogy nem vagyunk egyedül. Valami, vagy valamik vannak ott elöl. Sok mindent láttam az elmúlt negyvennyolc órában, az egyszerű rutin feladat hamar rémálomba ment át. Csak a civileket kellett volna biztonságosan kimenekíteni a komplexumból, de úgy tűnik, mindenhová késve érkeztünk. Feltrancsírozott, széttépett laborköpenyes holttestek mindenfelé, karok és lábak, fejek és több méteres vérfoltok, ahogy valamik vonszolták őket. Borzalmas sérülések jellemezték a testeket, harapások és égésnyomok, amiket képtelen voltunk azonosítani eleinte. Aztán amikor összefutottunk az első szörnyekkel, sok minden világos lett. Még csak hasonítani sem tudtuk semmihez azokat a valamiket. A fejük egy nagy állkapocs volt csak, egy négyes tagolású szerkezet, teli szilánk szerű, több sorban futó fogakkal. Csápjaikon villámgyorsan mozogtak, megtapadtak a falon és a mennyezeten is, az egész jelenség egy kaotikus kavargásnak hatott, egyikünk sem tudta leírni később, hogy is néztek ki a lények. Többfélét is láttunk, egyik bizarrabb volt, mint a másik, de abban egyetértettünk, hogy ilyen nem élt a bolygón soha azelőtt. Marcia úgy gondolta, talán biofegyverek lehetnek, Edwin szerint idegen lények egy másik bolygóról, vagy dimenzióból, engem viszont csak az érdekelt, hogy a gépfegyverem sorozata szétveri a nyomorult pofájukat, és ezt elégnek éreztem.

Ám nem csak a lények okoztak problémát. Az épületeket emberek tervezték embereknek, most viszont úgy nézett ki minden helység és folyosó, mintha valami óriási rovar átalakította volna kaptárrá az egészet. A falakat és a mennyezetet ruganyos, mocskos szürke anyag fedte, amiben néhol nyálkás üregek látszottak, a folyosókat gyakran sűrű, áthatolhatatlan háló borította, némelyik terembe benézni is agyrém volt. Gyakran láttunk szinte tisztára pucolt emberi csontokat szerteszét, és bármerre is jártunk, a rossz indulatú környezet minden pillanatban életveszéllyel fenyegetett.

Túl mélyre hatoltunk.

Amikor órák óta nem találkoztunk élő emberrel, csak az idegen létforma nyomaival mindenütt, Lester úgy döntött, hogy ideje civilizáltabb környékre vergődni. A rádió jelet árnyékolta valami, nehezen mégis sikerült elfognunk egy adást, amiben azonnali kiürítésre szólítanak fel. Mindenkit visszarendeltek a felszínre, így a mentőakció véget ért.

A föld alatti vasúthálózat elektromos kocsijaival próbáltunk kijutni a központi részről, de ahogy egy alagútba ért a szerelvény, minden elromlott. Pokoli robbanás-sorozat kezdődött valahol fölöttünk. A szerkezet felborult, ott vertem be a halántékomat, elveszítve eszméletemet, és azóta is erős fejfájás gyötör. A folyosó beomlott, a mennyezeten át valamilyen zölden fénylő folyadék ömlött a sínekre, és a kocsi tetejére. Mire a többiek kifeszítették az ajtót, a sínpályán fél méter magasságban állt ez az anyag. Sikerült feljutni a szervizjárdára, ott tértem magamhoz. Marcia aggódva nézte a sérülést, Lester komoran nézett le a beteges ragyogásba.

– Kyle, képes vagy járni?
– Még futni is uram! – feleltem, miközben szédelegve feltápászkodtam. Ekkor újabb robbanás hallatszott, a szervizjárda megbillent, Wiley elveszítette egyensúlyát, és rémülten kapálózva zuhant hanyatt a zselés folyadékba, ami...

Nem, nem zuhant le, mert elkaptam. Az utolsó pillanatban kaptam el a karját, és visszarántottam, így nem marta le a húsát az anyag. Marcia segített visszahúzni, aztán rohanni kezdtünk az egyre emelkedő folyadék elől. A sínpálya sötétbe borult, de hallottuk az elektromos zúgást, és valahol elöl lámpák derengő fénye is látszott. Marcia rohant elöl, aztán hirtelen felnyögött, és megtorpant, mintha valami visszarántotta volna, így pont nekifutottam. Fuldokló hangokat adott ki, úgy láttam, mintha valami a nyakára, és felsőtestére tekeredett volna. Hirtelen felemelkedett, én pedig reflexből felugrottam, hogy visszahúzzam. A mennyezeten volt valami, az kapta el, és húzta felfelé valamiféle ragacsos kötéllel vagy csáppal. A sötétben csak morgást és szörcsögő hangokat hallottam. Marcia teste rángott karjaim közt, próbáltam lefejteni róla azt a valamit, aztán hallottam tompa, gurgulázó sikolyát, és azt a borzalmas nedves roppanást. Persze, nem történt semmi, sikerült kiszabadítanom, mielőtt az a valami összeroppantotta és leszakította volna a lány fejét, majd visszazuhantunk a járdára.

Edwin lövöldözni kezdett a mennyezet felé, a torkolattűzben láttam, hogy a sínpálya felől is közeledik valami nagy, így én arra céloztam. Cafatokra lőttem, mielőtt még elragadta volna Edwint, így nem estek a magas feszültségű sínpályára, és nem égtek halálra a szemem láttára. Nem, nem történt meg, és Lestert sem kapta el egy másik, hogy darabokra tépje, mint egy darab rongyot, szétfröcskölve a százados vérét az alagútban.

Amikor aztán a folyosó mennyezete megint beomlott, magával hozva a ragyogó zöld áradatot, elmosta a lényeket, én pedig kivezettem mindenkit egy szervizjáraton, ami abba a betonhengerbe vezetett, amin kijutottunk a hegyoldalba.

A tér túloldalán valami összetört, rögtön ezután agresszív állati acsarkodás hallatszott, izmaim megfeszültek. Oldalra pillantottam, Lester előre intett.

– Menned kell Kyle! – suttogta alig hallhatóan. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha teste áttetsző lenne, láttam rajta keresztül a mögötte lévő ládát, megérintettem halántékomat.
– Nem fog menni uram… nem tudom… annyira egyedül vagyok!

Wiley sav marta kezével a helikopter felé intett.

– Nem vagy egyedül. Mindig itt leszünk veled.

Edwinre néztem, akinek vállán füstölgött a ruhája, ő is bólintott.

– Veled vagyunk.

Marcia együttérzően nézett rám.

– Nem vagy egyedül.

Helyes arcát elcsúfította a borzalmas harapás, amely összeroppantotta a fejét, de szemei élettelin csillogtak.

– Szeretlek Kyle! Menj!

A százados arcán vércsíkok futottak le, ajkai közül is vér folyt, remegve figyeltem, amint a helikopter felé mutat.

– Menned kell. Meg tudod csinálni fiú! Indulj!

– Meg tudod csinálni! – suttogta még valaki, én pedig felugrottam, át a láda fölött, és rohanni kezdtem a helikopter felé. Ugyanekkor a tér túloldalán a ládák dőlni kezdtek, amint köztük valami nagy indult felém. Recsegve törtek a deszkák, de nem láttam, mi az, mi közelít, csak hogy több van belőle, mindenfelől felém indultak. Szívem megdermedt, elfogyott a levegőm, és én csak rohantam a helikopter felé, miközben könnyek marták szemem.

Meg tudom csinálni.

Előző oldal Xenothep