Így öltem meg Steve Hopkinst

A jövő útjai / Novellák (846 katt) Mor-Moon
  2022.08.28.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/9 számában.

Káprázatosan gyönyörű, csicsergő madarak dalától derűs ez a kora reggeli óra, nekem pedig tizenhét és fél perc múlva meg kell szüntetnem az élet szikráját Steve Hopkins professzorban, vagy különben megsemmisül a Multiverzum.

Kegyetlen tettemnek minden részletét előre megterveztem, ezért nem csúszhat hiba a tervem precíz számításaiba. Egyszer már a múlt egy tökéletlen időpillanatában egy végzetesen rossz döntést hoztam, és ezt a súlyos hibát most muszáj kijavítanom, vagy különben minden értelmét veszíti a világon.

Tudom azt, hogy hol él a tudományok eme jeles doktora és, hogy mivel tölti a mindennapjait. Bármilyen felmerülő akadályt le kell tudnom küzdeni, és mindenképpen el kell jutnom hozzá, mert végeznem kell vele, mielőtt túl késő lenne!

A kezdetektől fogva a legnagyobb rajongója és leglelkesebb csodálója vagyok. Véleményem szerint ő korunk legzseniálisabb tudósa és egyben a tudomány legendás hőse.

A sors kegyetlenül próbára tette eme nemes lángelmét, mert sajnálatos módon ifjú kora óta tolószékbe kényszerült. Alig múlt el húsz éves, és egy ismeretlen vírus kegyetlen módon elsorvasztotta az izomzatát. Soha többé nem tudta megmozdítani még a kisujját sem, és tehetetlen bábként élte a szomorú életét. Hihetetlenül egyedi és nagyon sajnálatos ennek a nagyszerű professzornak a története, de tudni kell, hogy ő egy percig sem adta fel a küzdelmet az „Élet” nevű játékban. A professzor a súlyos betegsége miatt hűséges ápolói segítsége nélkül még a létezésre is képtelen, de mindezek ellenére sugárzó elméjét mégis az emberiség szolgálatába állította.

A fizika tudományágában több zseniális elmélet is fűződik a nevéhez, ezért tudóstársai csodálattal néznek fel rá. Roncs testével képtelen megmozdulni ugyan, de zseniális elméje a világegyetem távoli ösvényein száguldozik, hogy feltérképezze annak rejtett titkait. A felfogadott ápolói minden nap megmosdatják és megetetik őt, és a professzor csupán egy tehetetlen bábú a gondoskodó kezeikben. Súlyos betegsége ellenére, a nagyszerű Hopkins mégis tudományos előadásokat tart a robothangú torokmikrofonja segítségével, és még a fizikai Nobel díjra is többször jelölték nagyszerű elméletei miatt. Ő egy csodálatos ember, akire tisztelettel felnézek a hatalmas tudása miatt, és minden megbecsülésem az övé, hogy példát mutat mindannyiunknak. Minden könyvét rajongó lelkesedéssel olvastam el, és meghallgattam az összes zseniális műsorát. Hatalmas szeretettel gondolok rá mindörökre. Most azonban mégis meg kell ölnöm. Szörnyű tervemre három biztosnak látszó módszert dolgoztam ki. A megfelelő valóságokban mindegyiket sikeresen alkalmazni fogom. Nem csak magam számára tervezem ezt a rettenetes tettet, mert a többi létsíkon élő énjeim sorsát is vezérelnem kell, akik számára csak a lehetőséget generálom, a kivitelezés azonban rájuk vár. A párhuzamos dimenziókban élő alteregóim most feszülten figyelik végzetes cselekedeteimet, és a kvantuminformáció gigantikus mértékben özönlik ide-oda, hogy tapasztalatot cseréljenek a végtelen tudataim. Vagy dinamittal robbantom fel a professzort, vagy halálos méreg öli meg majd. Talán a pisztolygolyó lesz a végzete, vagy mindezek együttvéve, esetleg egyik sem, mert a valóság nem alkuszik meg soha. Minden történik mindenhogy, új képeket generálva a Mindenség történetében.

Átmásztam a márványszobrokkal díszített kerítésen, tudván, hogy senki nem őrzi a zsenit, csupán egy lustálkodó ápoló televíziózik a nappaliban, aki semmiképpen nem állhatja az utamat. Biztos vagyok benne, hogy senki nem gátolhatja meg azt, hogy megmentsem a világainkat az iszonyú pusztulástól.

Bámulatos virágoskertje van Hopkinsnak, ezért nem tudok ellenállni annak, hogy lehajoljak és megszaglásszam a színpompás liziantuszokat. A kis kőkockákkal kirakott ösvényen lassan bandukolva végiggondolom a teendőimet és a végzetes napokat, amiket magam mögött hagytam. „Múlt-énjeim” súlyosan elrontottak mindent, mert akkor nem voltam megfontolt a túláradó lelkesedéstől. Miért is kellett elmennem arra a tudományos találkozóra?! A professzor csodálatos előadásában beszélt az Univerzumról alkotott elképzeléseiről, és még gépi hangjában is sok humor és elképzelhetetlen nagy intelligencia vegyült. Amikor befejezte a fantasztikus műsorát, utána barátságosan fogadta rajongói kérdéseit a színpad mellett, és én is sorban álltam miatta. De nem kérdezni akartam tőle. A találmányomról beszéltem neki, és átadtam a tervrajzokat, amelyek a hiper-kvantum energiaszipoly működési elvét ábrázolták, és fejtették ki teljességében. Ő elfogadta az adathordozómat, és megígérte, hogy majd este tanulmányozni fogja a számítógépén a rajta levő ötleteimet, mert máskor is érdeklődve hallgatta az elképzeléseimet a Mindenségről. Nem vagyok képzett tudós ugyan, bár sokan annak gondolnak fejlett kommunikációs képességeim és hatalmas ismereteim miatt. Valójában egy velem született rendellenesség következtében multidimenzionális tudatom van. A párhuzamos valóságokban élő énjeim, állandóan kommunikálnak velem, és sokszor saját síkbeli érzékszerveiket is megosztják számomra, hogy tanulmányozhassam egy más nézőpontból a fantasztikusan összetett világegyetem egy másik nálunk nem létező szeletét. Ezen a világon egyszerű postásként létezek csupán, de korlátlan tudáshalmaz birtokosa vagyok, ami jóval meghaladja a jelenlegi Emberiség fejlettségi szintjét. Hopkins professzor sejtette, hogy nem vagyok hétköznapi figura, és ezért barátságát többször kifejezve, rendszeresen levelezett velem, hogy megosszuk egymással színes világképeinket. De ezt a tervrajzot, amit pár nappal ezelőtt szerkesztettem, súlyos hiba volt megosztani példaképemmel. Van olyan más dimenzióbeli alteregóm, aki Hopkinsnál százszor nagyobb tudós és mérnök a saját valóságában. Tőle származott a titokzatos kvantumgépezetem ötlete, és kivitelezésének leírása. A mi világunk kvantumrészecskéi alkotják a többi dimenzió szerkezetét is. Egyszerre mindenhol léteznek. Ennek az új technológiának segítségével a bennük rejlő energiák megcsapolása közel végtelen energiát generálna a mini reaktorainkban, amelyek közül egy is ellátná a Föld összes technológiai eszközét, örök időkön keresztül. A szomszédos dimenziók és a miénk között lévő kvantumfeszültséget használná fel arra, hogy a korlátlan erő megmozgassa a mi valóságunk összes gépezetét. Segítségével akármilyen fejlődést képes lehet elsajátítani az Emberiség, és persze mindezt ingyen, és iszonyatosan könnyen megvalósítva.

Steve professzor minden este nyolc óra tizenöt perckor tudományos értekezéseket olvasgat a nappalijában, a csúcsmodern számítógépén. Valószínűleg mostanra már végzett az írásom tanulmányozásával, és ráébredt a benne rejlő elképzelhetetlenül nagy lehetőségekre. Bármilyen lángelme is az öreg Steve, de azt a tényt nem következtetheti ki, amit ma éjszaka megtudtam a gépezet működéséről. Egy ezidáig ismeretlen párhuzamos énem telepatikusan közölte velem, hogy nagyon veszélyes az eszköz, ami a birtokomba jutott, sőt mindennél végzetesebben pusztító. Ő ugyanis kiszámolta, hogy az energia, amelyet a gép generálna számunkra, az egy másik univerzumból szipolyozza ki a feszültséget és az anyagot, amely valóságunkkal egyesülve súlyos következményeket generálna. Nálunk ugyan ez nem észlelhető jelenségként, de egy másik párhuzamos valóság, ahonnan a kvantumok ide áradnak, az megsemmisülhet működésének következtében. Mert ahonnan az energia ide áramlik, ott egy óriási fekete lyuk keletkezik az ottani valóság szerkezetében. Valószínűleg a mi világunk fekete lyukai is egy hasonló gép miatt alakultak ki a csillagok energiáját magával ragadva testvérvilágunkba. Ha az energiatermelő gépezet nincs megfelelően kordában tartva, akár az egész ottani világot elnyelheti ez a hiba a valóság szövedékén ütött résen át. Meg kell akadályoznom, hogy Hopkins professzor felhasználja az általam botor módon odaadott terveket, mert akkor egy hozzánk hasonló világ kegyetlen sorsra juthat. Lehet, hogy egy ottani énem végzetét okozná, aki világával együtt semmivé enyészne, vagy inkább a végtelenbe fagyna a létsíkja összes információjával együtt. Engem most senki és semmi nem állíthat meg abban, hogy korrigáljam az elhamarkodott tettemet.

* * *

A virágos udvarban játszadozó labrador kutyus odaszalad hozzám a farkát csóválva. Nem ugat meg engem, a betolakodót, mert sokszor jártam már itt, és mindig hoztam neki valami finomságot. Megsimogatom a buksiját és a zsebemből a szájába nyomok egy tepertős kutyatápot, amit tudom, hogy nagyon szeret. A főépület melletti különálló személyzeti szállás felé veszem az utam tudván, hogy ott van a konyhája a professzornak, ahol nemsokára készíteni kezdik a pontban hét órakor felszolgálandó reggelijét. A savanykás, frissen csavart narancslé megfelelő lehet arra, hogy a méreg enyhén kesernyés ízét leplezze. Habár a professzor étkezése közben amúgy sem tudna jelezni segítőinek, hogy valami nem stimmel az étellel, hiszen ilyenkor nem hordja magán a torokmikrofonját. A méreg természetes erdei növényekből készült, és Hopkins hat-nyolc perc alatt elalszik majd csendben, majd soha sem ébred fel többé. Nem akarom, hogy szenvedjen, mert ő megérdemli a békés nyugalmat, és nagyon sajnálom, hogy véget kell, hogy vessek zseniális létezésének. A személyzet hátul dohányzik, mint minden reggel, ezért mindössze két percem van rá, hogy megtegyem azt, amiért jöttem. Bele kell töltenem a pohárba a végzetes keveréket, és így megmenthetem a világunk egy alteregóját attól, hogy minden lakójával együtt semmivé enyésszen. Vagyis inkább mondhatom úgy, hogy ha nem teszem meg, amiért jöttem, akkor az ottani sok érző lény mind energiává változna egy jövőbeli szuper-reaktorban. Ezen folyamat által üzemeltetné a végtelenségig a mi világunk mikrohullámú sütőit és űrcirkálóit, na meg a rengeteg robotot, és mindez az én lelkemen száradna. Ezt nem tudnám elviselni ép ésszel, és kisebb bűn talán az, hogy egy beteg embert küldjek át a másvilágra, aki maga sem sejti még, hogy ő a legveszedelmesebb lény a mi univerzumunkban. Mostanra valószínűleg már elolvasta a tervrajzaimat és a leírásomat a szuper-reaktorról, amely megcsapolja a kvantumok végtelen erejét, a párhuzamos valóságok életerő-energia eszenciáját. Elképzelésem szerint a rossz alvó Hopkins éjszaka is ezen agyalhatott, és biztos vagyok benne, hogy felismerte a találmányban rejtőző hihetetlenül nagy lehetőségeket. Talán már az e-mailt is megírta nekem, amiben elemzi az állításaimat és ellenőrzi számításaimat. Ha ő ezt eljuttatja a tudomány többi képviselőjének, akkor a végzet lesújt egy ártatlan világra, ami nem érdemli meg, hogy örökbe fagyott, észlelhetetlen, valóságon kívüli adathalmazzá változzon. Be kell jutnom majd hozzá, és a szabadságom kockáztatása árán ugyan, de a pendrive-ot és a gépét is meg kell semmisítenem. Vajon jobb ötlet lenne felrobbantani a szobáját? Nem tudni ugyanis, hogy hova helyezte biztonságba a fontos ismeretanyagot.

Nincs senki a konyhában, tehát bejöttek a számításaim, ezért megtehetem a kegyetlen tervem következő részletét. A méreg lassan belecsepeg a fiolából a narancskoktélba, aminek elfogyasztásával kezdi minden reggelét a professzor, de most ez lesz az utolsó itala, és élete egyik legvégső tette. Vajon a halála során bekövetkező felfordulás alatt be tudok e jutni a számítógépéhez? Jobb lett volna a dinamit.

* * *

Besétálok a professzor udvarába, és odaszalad hozzám a labrador kutyus, aki farokcsóválva várja tőlem a zsebembe rejtett finom kutyatápot. Sohasem ugat meg engem, mert nagyon megkedvelt már, mivel olyan sokat járok ide a professzorhoz. A hátizsákomban van a dinamit. Nem volt egyszerű beszereznem, de a nagybátyám sok alvilági arcot ismer régi életéből. Lopott holmi, elcsent pusztító eszköz. Nem érdekel honnan való és kinek hiányzik ez most, valószínűleg börtönbe kerülök érte, de meg kell tennem amiért jöttem, és végeznem kell a Hopkins professzorral. A robbanás után nyoma sem marad a tudomány zsenijének és a kvantumreaktor tervezetének, amit botor módon odaadtam neki. Ó én ostoba, miért nem végeztem el még néhány számítást, egyszerűen nem lehetek milliárdok milliárdjainak gyilkosa! Elég ha egy embert ölök meg, a mi világunk nagyszerű Steve Hopkinsát. A lakószobájában fogják etetni segítői, majd a dolgozószobájában fog elmélkedni körülbelül egy órán át. Mindig így tesz, mert a szokásai rabja. A nagybátyám tanácsait követve kiszámolom azt a pontot, ahová érdemes elhelyezni a dinamitot, hogy aktiválása után semmi ne maradjon a tudós szobájából, és benne a veszélyessé vált elméből. Hatékonyabb lesz ez a módszer, mint ha mérget, vagy pisztolyt használnék. Elhelyezem a bombát, és imát mormolok a professzor lelkéért. Jaj nekem... gyilkos leszek!

* * *

Besétálok az udvarba és körülnézek. Nincs még kint a ház előtt senki, és a labrador kutyát sem látom. Biztosan hátul alszik a kenneljében. Remélem, senki mást nem kell megölnöm az alvilágból beszerzett apró marokfegyveremmel. Több golyó van benne, de én csak egyet szeretnék kilőni belőle. A professzornak szánom e gyilkos lőszert, a kivételes férfiúnak, akit a legveszélyesebb tudás birtokosává tettem igen ostoba módon. Talán a második golyót magamnak szánom majd, mert nem akarok börtönbe kerülni, vagy egy őrültek házába. Megsemmisítem a veszedelmes terveket a professzor dolgozószobájában, és követem a tudóst a megnyugvó halálba. Senki nem gátolhat meg ebben, mert meg kell mentenem a multiverzumot, amit őrületes tudásommal veszélybe sodortam. Felmegyek a lépcsőn, és a szobájának díszes ajtajához lépek. Sietnem kell, mielőtt ideér az inas a narancslével és a főtt tojással, amit minden reggel elfogyaszt áldozatom. Belépek hozzá, és ő már a tolószékébe van helyezve, és az ablakon át a gyönyörű napfelkeltét bámulja. Tudom jól, hogy elméje a messzeségbe szárnyal, és nagyobb teljesítménnyel dolgozik, mint bármelyik halandó agya széles e bolygón.

– Bocsásson meg, professzor úr! – szólítom meg a tolószéke mögül, majd rideg hangon folytatom. – Túl veszélyes ez a tudás, amelyet birtoklunk. Meg kell semmisítenem a terveket, mert nem kerülhet az Emberiség felelőtlen kezébe. Önt, majd magamat is el kell távolítsam az élők közül, mert az elménk és a megszerzett tudásunk millió atombombánál is veszedelmesebb fegyver.
– Tudom – recsegte a gépi hang. – Ezen elmélkedek én is. De tudja mit? Ez már túl késő. Nézze!

Kipillantok a széles ablakon keresztül, amelyen át eddig a professzor a csodálatos napfelkeltét tanulmányozta. A feje félrebiccenve, és a szokásos merev tartásában mered a távolba a tolószékéből. A pillanat örökre belém vésődik, vagy inkább én vésődök bele az örök pillanatba. Megállt az idő, és valótlanná változott a tér is. Minden mozdulatlan és örökbe fagyott lett. Látom ahogy a napunk semmivé válik, és fény többé nem jöhet el onnan, hogy szemünkbe jutva látványt generáljon. Egy gigantikus fekete lyuk elnyel mindent, hogy másvilági energiává változtassa. Hat másodperc múlva mi is értelmetlen kvantumjelekké változunk, és egy örökléten át érzékeljük az utolsó pillantásunk adathalmazát, mivel nem lesz többé idő, és értelmetlené válik a tér is. Elnyel minket a kíméletlen végzet, mert valahol egy alteregóm nagyot hibázott, és embertársaival létrehozták a kvantumgépezetet az ottani valóságban. Náluk korlátlan mennyiségű energia születik belőle, amely szuper-civilizációvá változtatja az ő Emberiségüket, és az energiát a mi világunk információtartalma szolgáltatja számukra.

Végtelenszer megöltem Steven Hopkinst, és végtelenszer nem tudtam megtenni, amiért jöttem. Hibát okoztam a Multiverzumban.

Írta: Mor-Moon – Egy kiváló tudós emlékére.

Előző oldal Mor-Moon
Vélemények a műről (eddig 3 db)