XII. LFP. AMF - Az alku
A csata után
A lüktető fájdalom elmúlt, a fuldoklás megszakadt. Nem érezte tovább a szájában felgyülemlő vér ízét. Egy mezőn állt. Körös-körül halott emberek feküdtek, és a mozdulatlan tetemek között sűrű köd gomolygott.
Egy férfit látott maga előtt a sárba taposott árvalányhajon. Kék kaftánját bemocskolta a vér, amely a katona mellét keresztülhasító széles vágásból folyt a nemezre. Jobbjában a szablyát, baljában süvegét szorította magához. A férfi arcán megdermedtek a vonások, szemei csukva voltak, a bajsza alatt szétnyíltak ajkai. Fekete haja összetapadt a ráfröccsenő vértől és sártól, így a szálak kócosan hajoltak heges homlokára. Ismerős volt ez az arc. Ismerős volt a ruha, a hely, a némaságtól nehéz mező. Ismerős volt, és hirtelen eszébe jutott, honnan… Ő feküdt a földön. Saját magát látta.
Felsejlett előtte a csata borzalmas emléke. Mintha csak lidérces álom lett volna, de mégis valóság lehetett, mert maga előtt látta a pusztítás nyomait. Miért is volt ez az egész?
Távolabb egy ifjú legény teteme feküdt. A lovak patáitól összetört testet zöld zászló takarta be, a puha anyagba a magyar címert, köréje pedig a „Pro Libertate” feliratot hímezték.
Ekkor eszébe jutott a szabadságharc, Rákóczi fejedelem, a kurucok serege, a bajtársai arca. Kuruc volt, harcolt a labancok ellen, az elnyomás ellen, amely felszítta a felkelés vágyát a magyar szívekben. Ő is kardot emelt, és meghalt a nemes célért. Távolinak tűnt, oly távolinak, mintha csak rege lett volna, melyet gyermekként hallott a falu vénjeitől.
A köd egyre sűrűbben gomolygott a holttestek felett, egybemosva őket egy szürke masszába, mely lassan átláthatatlanná vált. A néma csendet egy mély hang törte meg, távolról hallatszott, mégis erős volt, és tiszta.
– Jöjj velem, lélek!
A katona megborzongott a felszólításra, ekkor tudatosult benne, hogy még mindig képes érezni. Lelke testet öltött, de nem húsból és vérből, hanem a sűrűsödő ködből, amely körbejárta tetőtől talpig. Ismét érezte harci öltözete puhaságát, szablyája súlyát a derekán.
– Kövess engem, lélek! – szólt ismét a hang, immár közvetlen előtte.
A katona lepillantott kihűlt testére. Mint egy mozdulatlan rongybaba, amit elhagytak az útszéli porban. Nem mozog többé. Idővel tanyát ver benne az enyészet, és szépen lassan eltűnik, hogy minden egyes része visszakerüljön a földbe. Porrá hullik, mintha sohasem létezett volna.
Nézte még egy darabig, majd elindult a hang felé. Lépései nyomán újra érezte a puha földet, és ahogy hátán meglibbent kacagánya.
Az átláthatatlan ködben lámpás fénye derengett fel, melyet egy csuklyás alak tartott maga előtt. Fehér öltözete épphogy kivált a szürkeségből, de a köpenye vége már egyé vált a köddel. Arcát eltakarta a vékony anyag, csak csontos álla bukkant ki a csuklya takarásából.
A kuruc nem félt az idegen szerzettől. Természetesnek vette jelenlétét.
– Ki vagy, szellem? – kérdezte merev hangon.
– Én kísérem a lelkeket a túlvilágra. Porhüvelyed elhagytad, tested nem köt többé a földi világhoz, de megboldogultságod még nem érkezett el. Rá kell térned a lelkek útjára, hogy elhagyhasd e köztes világot, hol a lélek még visszatérhet a földiekhez. Te is visszatérhetsz faludba, otthonodba, családod körébe. Láthatod őket, és elbúcsúzhatsz tőlük.
A katona már emlékezett a kicsiny alföldi falura, benne egy vályogházra, takaros udvarára, hol két gyermeke játszott, miközben gyönyörű felesége óvó pillantásokkal védelmezte őket. Maga előtt látta őket, hallotta hangjukat. Hirtelen vágyat érzett, hogy mihamarabb velük lehessen békében, távol a háborútól.
– Látni akarom őket. Vezess hozzájuk, kérlek!
A szellem bólintott, és kitárta jobbját. Keze irányában gomolyogni kezdett a köd, majd hirtelen egy hófehér mén jelent meg. A felnyergelt ló kecses mozgással ügetett feléjük.
– Ő majd elvezet téged a családodhoz. Láthatod őket, de ők nem láthatnak téged. Nem érthetik szavaidat, csak közelséged érezhetik. Búcsúzz el a földiektől, majd térj vissza, hogy folytathasd utadat!
A katona megragadta a kantárt, és maga mellé húzta a lovat, mire az lehajtotta fejét, és nyugodtan várta, hogy felüljenek a hátára. A katona könnyed mozdulattal felhúzta magát a nyeregbe, majd megsarkantyúzta az állat oldalát.
Egy pillanat alatt belevetették magukat az átláthatatlan ködbe, hátrahagyva a csatamezőt és a csuklyás szellemet. Nem hallotta a paták dobogását, nem érezte a nyereg ütését, olyan volt, mintha csak a levegőben szálltak volna.
A köd lassan szertefoszlott, és szemei előtt messzire nyúló síkság látványa tárult fel. A magasba nézett. Végre látta a felhőket, ahogy komoran eltakarták a napot, de itt-ott bepillantást hagytak a végtelen égbolt csupasz kékségébe. Lepillantott lova lábaihoz. Sűrűn gázoltak a barnás tarackban, majd hirtelen eltűnt a gaz, és már egy szekerekkel koptatott úton vágtattak. Az út egyenesen a faluig vezetett, az ő falujáig. Már látta a fehérre meszelt templomtornyot, körülötte a nádtetős házak hívogató alakjait, és a falu szélén a magányosan meredező gémeskutat. Ismerte őket, ismerte mind, de csak egy ház érdekelte immár.
Rögtön a falu elején állt a vályogból emelt otthon, melyet ő maga épített a két kezével. Már látszódott a csűr, a tágas udvar, a jószágok óljai, a gyümölcsfák, és a szekér is.
A kéményből lustán szökött a füst, kormosan, a szaga is kellemetlen volt. Érződött, hogy nem békeidők tüzét rakták odabenn. Az udvar is rendetlen volt, a szerszámok gazdátlanul hevertek a magasra nőtt fűben. Ura nélkül maradt a ház, és immár soha többé nem kapja vissza.
A katona leugrott lováról, és a tornácra szaladt. Az ajtó nyitva állt. Talán csak, hogy szellőzzék – gondolta magában –, de az ajtófélfa előtt megtorpant.
Nyomott levegő szorult a falak közé. A kemencepadkán pokrócba takarózva feküdt két gyermeke, a nagyobbik Sándorka, és a kicsiny Mariska. Szemük csukva volt, mind a kettő aludt, de arcuk gyakran megremegett, és homlokukon gyöngyözött a verejték. A következő pillanatban felesége jelent meg a kamrából kijövet, vízzel teli edénnyel és ráncosra gyűrt ronggyal. Gyönyörű arcát fáradtság és aggodalom gyötörte, miközben letérdelt gyermekei mellé, hogy borogassa meleg homlokukat.
A katona döbbenten állt az ajtóban. Hallotta bajtársaitól, hogy az országban felütötte fejét a pestis, és gyorsan terjedve ragadja el áldozatait a szegény nép között. Ordítani akart, sírni, vagy átkozni mindent, ami szent, de csak lesújtva állt, és kívülállóként figyelte családja szenvedését. Nem lehet, ez nem történhet meg! Élniük kell!
A gyermekek nem mozogtak. Csak szemüket nyitogatták anyjukra, aki suttogva beszélt hozzájuk. Ő sem menekülhetett a betegségtől. Némán szenvedtek mind a hárman, talán már sírni sem volt erejük, csak kiszolgáltatottan várták, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie. Az anya szelíden borogatta a forró homlokokat, amitől a két gyermek megkönnyebbülten felsóhajtott, de rögtön utána vacogni kezdtek. Az asszony megtörölte könnyes szemét, és igyekezett nyugtatgatni gyermekeit. Halkan énekelni kezdett. Hiába csuklott el a hangja a feltörni akaró sírástól, az ének akkor is tisztán csengett. Nem vette le szemeit a két gyermekről. Mosolyogni próbált, de a kétségbeesés nem engedte leplezni valódi érzelmeit. A katona bánata haragba csapott át.
Nem történhet meg, nem engedem!
Hátrálni kezdett az ajtótól, és az otthon nyomasztó keserűségétől. A hófehér mén dobogni kezdett patáival a rendetlen udvaron, mintha csak jelezni akarná, hogy ideje menni. A katona felugrott a hátára, és dühösen nekihajtotta a pusztának. A falu távolodott mögötte, de ő nem nézett vissza. Csak egy cél lebegett előtte, hogy családját megmentse a szörnyű haláltól.
Ismét köd ereszkedett a pusztára, eltakarva mindent a katona körül. Lova magabiztosan vágtatott előre, átlépve időt és teret, vissza egészen a csatamezőig.
A sűrű ködben újra felderengett a lámpás fénye. A szellem mozdulatlanul várta a mező szélén, és körülötte a köd szakadozni látszott. A köpenyes alak mögött olyan messzire nyúlt a puszta, hogy a föld és az ég határa egybemosódott. A végtelennek látszó vidéket egyetlen út szelte át, melyen holtak lelkei lovagoltak. A csatában elesett bajtársak, és az ellenséges labancok lelkei együtt vonultak az úton, rendezetten, emelt fővel, egyenesen a túlvilág határáig.
A katona elfordította tekintetét a menetelő seregtől, és dacosan a szellem elé hajtotta lovát.
– Falumat elérte a pestis, gyermekeim már lázasan fekszenek, és asszonyom élete is veszélyben forog – kiáltotta a csuklyás alaknak, majd leugrott a nyeregből, hogy szembenézzen a szellemmel.
– Tudom családod sorsát, nemsokára ők is követnek téged a túlvilágra.
– Nem – rázta fejét a katona. – Nem teheted! Miért nem hagyod őket élni? Ártatlanok és nem készek a halálra. Hogy engedheted rájuk a rontást?
– Nem én határozom meg, ki él, s ki hal meg. Én csak vezetem a lelkeket. Ti hoztátok magatokra a rontást, ti emberek, kik harcoltok egymás ellen, miközben azok is elhullnak, kik ártatlanok a viszályban. Magatoknak köszönhetitek a vészt.
A katona felháborodottan rázta a fejét. Nem érdekelte, ki a hibás, hogy kit kell átkozni a történtekért. Csak egyet akart.
– Nem halhatnak meg! Mondd el, miként menthetem meg őket!
– Nincs befolyásom az élőkre. Törődj bele! Mit érdekel téged, hogy élnek-e még? Te is ide jutottál, erőd teljében. Engedd, hogy az élet folyjék a maga medrében, még akkor is, ha valakinek kevés idő jut!
– Nem értesz engem, de mit számít? Biztosan van módja, hogy elkerüljék a szenvedést. Ha én nem élhetek, legalább ők hagy élhessenek tovább! Gyermekeim még alig látták a világot. Túl rövid idő ez az egy léleknek.
– Holtadban is halandóként gondolkodsz, de nem bánom! A te boldogultságod függ tőle.
Ezzel előre lépett, és csuklyás fejét mélyebbre hajtva folytatta.
– Ha élők sorsát akarod megváltoztatni, súlyos árat kell fizetned, melyet a szellemboszorkány szab ki rád. Ő a kapocs élők és holtak közt, ő látja az élők sorsát, vétkeit, szenvedéseit. Ha úgy ítéli, büntet, és rontást idéz az emberek fejére, hogy halandó halandónak érezze magát, és ne vágyjon többet annál, mint ami embernek juthat.
– Hol találom őt? – kérdezte a katona, s közben meg sem rezzent az arca.
– Vágtass vissza a faludhoz, és onnan egyenest a nyugvó napnak, át a visszajáró lelkek pusztáján, onnan a lidércek lakta lápon tovább. Majd átkelvén a tündérek erdején, elérsz a szellemboszorkány hegyéhez. Onnan fürkészi a halandók életét, és onnan sújt le rontásaival. Óvakodj az úton felbukkanó szerzetektől! Célod kövesd, ne az ő szavukat!
A katona tisztelettudón fejet hajtott a szellem előtt, majd felpattant lovára, és ismét eltűnt a végtelen ködben.
A visszajáró lelkek pusztája
A falu látványa ismét elé tárult. Az ég tiszta volt, a korábbi felhőknek nyomát sem lehetett látni. A levegő szaga is másnak tűnt, és a katona hűvösebbnek érezte, mint első visszatérésekor. Alkonyodott, mert a napkorong erejét vesztve bukott le a horizonton, vöröslő fényárban úsztatva az Alföldet.
A katona megfékezte lovát, és egy pillanatra a távoli falut nézte. Pontosan ott, a templomtoronytól oldalvást, a gémeskút után állt a háza, benne családja; a pestistől szenvedő gyermekei a fohászkodó anya karjaiban, ki inkább együtt halna velük, mintsem egymaga maradjon ezen a világon. Akik mindennél fontosabbak voltak az életében, most ott szenvednek, és ő nem lehet mellettük. Többé már nem. A napjaik meg voltak számlálva.
A katona elmormolt egy imát, majd egyenesen a lenyugvó nap felé vágtatott. A puszta mintha sohasem akart volna véget érni, sőt, úgy tűnt, hogy egyre csak tágul.
Egy kisebb homokdűne árnyékot vetett a vörös sugarak között. A dűne tetején ült valaki, kicsiny termete miatt messziről alig lehetett észrevenni. Mikor a katona közelebb ért, látta, hogy egy gyermek gubbaszt ott törökülésben, és követ dobál a homokba. Megállította lovát, mire a kisfiú felemelte fejét. Nem szólt semmit, csak tovább dobálta az apró kavicsokat. A dűne mögül egy kislány jelent meg, ő elszáradt virágokat gyűjtött egy csokorba.
– Mit kerestek itt egyedül a pusztában? – kérdezte a katona. A kisfiú abbahagyta a dobálást, és komor arccal a jöttment felé fordult. – Mi nem tartozunk senkihez.
– Hát a szüleitek hol vannak?
– Az élők között – válaszolt halkan a kislány. – Elvetélt gyermekek vagyunk, akiket nem szültek meg.
A kisfiú morcosan ütötte a port a kislány felé. Sértődött szemei dacosan hunyorogtak.
– Sosem voltak szüleink. Nem akartak minket – kiáltotta a kislánynak, majd a katona felé fordult. – De ma éjjel hazajárunk, hogy sírásunkkal bűntudatot fakasszunk bennük, és hogy félelemmel átkozzuk meg őket. Nem látnak majd minket, de tudni fogják, hogy mi vagyunk azok. Sohasem hallották a sírásunkat, de ma este megismerik a hangunkat, és rádöbbennek, hogy mit tettek. Remegni fognak a bűntudattól, és rettegve bámulnak majd a sötét éjszakába. El akarnak majd űzni minket, de nem tudnak, mert mindig ott leszünk a gondolataikban.
A kislány zavartan gyűrögette szoknyácskáját, és közben szomorúan kérdezte a katonától:
– Te mit keresel itt?
– A szellemboszorkányt.
– Őt senki sem keresi, ő találja meg az embereket és a lelkeket. Mi dolgod van vele?
– Családom életéért kell felkeresnem őt.
A kisfiú felpattant, belerúgott a homokba, hogy az porfelhőként kavarogjon a katona felé.
– Mit törődsz a gyermekeid sorsával? Hisz te is felnőtt vagy, aki gonosz, pusztít, és azt tesz a gyöngékkel, amit csak akar. Ti felnőttek mindent elrontotok, és minden baj a ti kezetekből ered. Utódaitokat is olyanokká formáljátok, mint amilyenek ti vagytok. Gyűlöllek titeket!
A katona látta a kisfiú haragját, ahogy az ártatlan arcon dühös barázdákat húzott. Sziszegő hangja mérgeskígyóként mart a lelkébe, és közben kisfia arcát idézte fel benne, ahogy kérlelte apját, hogy ne hagyja el őket a háborúért.
– Csak azt áruljátok el, mely irányba induljak tovább?
A kislány felmászott a dűne tetejére, és kicsiny kezével a távolba mutatott.
– Arra van a temető, ahonnan a lelkek visszajárnak. Arra kell menned!
A katona megköszönte a segítséget, és búcsút intett a kis lelkeknek, akik a dűnén várták, hogy elérkezzen az éjfél, és kísértetként visszatérjenek az élők világába.
A napkorong mélyebbre süllyedt a puszta tengerében. Sárgás fénye komor vörössé sűrűsödött, így egyre kevésbé tudta visszatartani az árnyékok terjeszkedését. Sűrű cserjés kezdte körbevenni a vágtató lovast, távolabb pedig egy liget kiszáradt fái martak a hűvös levegőbe. A bokrok tövéből lassan kúszott elő a szürke köd, hogy lusta fenevadként felfalja a látóhatárt, és magába eméssze a távolságot.
A kiszáradt nyárfák között korhadt keresztek álltak ki a földből. A temető kezdetén repedezett kőfeszület magasodott a puszta irányába, amely előtt a katona leszállt lováról, és fejet hajtva a korpusznak, kantáron vezette tovább hátasát. Léptei nyomán halkan roppant a kóró, de a mélységes csendet nem volt képes megtörni.
Hirtelen lágy szellő suhogott át a ligeten. A fák ágai összerezzentek a magasban, és egymásnak ütődtek, de a kósza szél csak egyetlen lökés erejéig szállt a temető fölé, és a következő pillanatban már el is tűnt a puszta irányába. De távozása után nem tért vissza a mozdulatlan nyugalom. A fejfák között lelkek öltöttek könnyű testet a ködből. Rideg sóhajtások közepette egyenesedtek ki, majd kámzsájukat a homlokukba húzva indultak meg a puszta felé.
A katona megtorpant, és némán várta, hogy a lelkek elhaladjanak mellette. Ahogy közelebb értek a halovány alakok, egyre hűvösebb és fojtogatóbb lett a levegő. Néhány lélek mit sem törődve a betolakodóval, továbbsuhant a pusztába. Más lelkek egy pillanat erejéig szemügyre vették, de fejüket nem emelték fel, viszont csuklyáik alól vérfagyasztó hörgés tört elő. Az egyik kísértet egyenesen a katona felé suhant, és csak akkor állt meg, mikor észrevette, hogy elállják az útját. A levegő megdermedt alakja körül, és mikor megszólalt, rothadt hús szagát árasztotta magából.
– Mit keresel itt, idegen? – szólt rekedt hangján. – Te nem közénk való vagy. E vidék a miénk.
– Kik vagytok ti?
– Vétkes lelkek, akik még nem nyertek bebocsátást a túlvilágra. Átkozottakként kell vezekelnünk mindaddig, míg feloldozást nem kapunk, és meg nem tisztulunk földi életünk gyarló tetteitől. Kísértetként kell visszajárnunk az élők közé, hogy lássuk, mit hagytunk magunk mögött, hogy kik szenvednek miattunk, és mely jótetteket szalasztottunk el. Így hát hagyd, hogy folytassam vezeklésem, és engedj utamra!
– Remélem, utad végén megbocsátatnak bűneid, és elnyered a túlvilág békéjét, de kérlek, segíts nekem! Merre kell továbbmennem, hogy megleljem a szellemboszorkányt?
A kísértet megvető hangon visszakérdezett:
– Mi dolga van egy halandó lelkének ővele?
– Katonaként haltam meg a szabadságért, de a háború pestist hozott az országra, és családomat is elérte. Két gyermekem haldoklik, asszonyom is ki van téve a betegségnek. Az ő szenvedésüket akarom kiváltani.
A kísértet felemelte fejét, és a kámzsa alól oszlásnak indult arc meredt a katonára. Szemgödreiből hiányoztak a szemek, csak mély űr tátongott bennük, és a mélység alján halványan pislákolt valami gyenge fény. Mint a kút, amely sötéten tátong a földben, de a benne fakadt víz visszatükrözi a felszín fényét. Orrüregét nem takarta orr, fogai körül pedig elsorvadtak az ajkak. A már-már koponyává rothadt arc dühös értetlenséggel méregette a katonát.
– Hagyd az élőkre az élők baját, és a holtakra a holtakét! Neked megadatott, hogy végigmenj a holtak ösvényén és bebocsátást nyerj az üdvösségbe. Asszonyod és gyermekeid sem menekülhetnek a halál markától, őket is eléri a vég, vagy most, vagy később. Életük félbehagyott történet lesz, de ez ideát nem számít, csak az élők sírnak miatta. Nézz magadra! Halandóságodat egy olyan eszményért adtad, amely elbukik, semmivé válik. Pedig élhettél volna egy szép életet, ha elkerülöd a vészt, de te elhitted az élők szavát. Mit értél el vele? Életedet másokért adtad, ez épp elég! Ne kockáztasd a saját üdvösségedet egy olyan célért, amely csak emberi szemmel nemes! Hagyd veszni őket, és immár a magad boldogságát keresd! Légy önző, hiszen megteheted, mert már nem jár érte bűnhődés!
A katona elmerengett a kísértet szavain. Mennyivel könnyebb és mennyivel egyszerűbb lenne visszafordulni, és végigvágtatni a holtak útján. Az élők szenvedése a halállal véget ér, akkor már nem fog számítani.
Ekkor felderengett gyermekei arca, ahogy szenvednek a kemence padkáján. A magas láztól beszélni sincs erejük, csak kábán fekszenek, miközben anyjuk remegő imáit hallgatják, vagy kegyes hazugságtól gyönge ígéreteiben bizakodnak. Talán hisznek még a gyógyulásban, talán csodáért esedeznek, és én megadhatom nekik ezt a csodát.
– Utadra engedlek, de segíts rátalálnom az enyémre! Áruld el, merre menjek tovább!
A kísértet fejcsóválva megfordult, és a temető vége felé mutatott.
– Ha elhagyod a ligetet, kiérsz a láphoz, ahol a lidércek és rosszakaró szellemek laknak. Vigyázz velük! Gonosz lények, akik megkeserítik az élők napjait. Ördögien álcázva magukat elvegyülnek az emberek között, hogy megbolygassák a békét, a boldogságot, csak azért, hogy az ember féljen a Gonosztól.
A kísértet leengedte karját, és megvetően sóhajtva követte a többi lelket a pusztába.
Az ingovány
A temetőt maga mögött hagyva a katona sűrű bozótosban találta magát. Ösvény nem segítette haladását, és az éjszaka is egyre inkább elborította a tájat. A félhomályban a közeli bokrok is sötét foltokká változtak. A ló patája egyszer csak laza talajra lépett, és cuppogva süllyedt a sárba. Ez már a láp kezdetét jelentette. Ahogy beljebb merészkedett, a bokrok eltűntek mellőle, és a vidéket immár a nádasok és fűzek uralták. A tócsák is egyre nagyobb területet foglaltak el maguknak az alacsony sásfoltok között. A levegőt megtöltötte a mocsárból feltörő rothadt növények keserű bűze.
A távolban hirtelen kékes fény gyúlt fel, és szaladt végig a vízfelszínen, hogy aztán kialudjon ismét. A következő pillanatban még egy, és még egy lángnyelv lobbant fel, hideg derengésükkel még nyomasztóbbá téve a vidéket. A lángnyelvek ezúttal nem aludtak ki, sőt, a katona arra eszmélt fel, hogy a kék fények körbevették őt. A lángokból gonosz nevetések törtek elő, különböző irányból, és eltérő hangszínen.
– Mit keresel itt, ostoba lélek? Neked nem itt a helyed! Nem erre van a puszta, te bolond! – csendült fel egy fiatal férfihang az egyik lángnyelvből.
– Nem is a pusztát keresem! – szállt le a katona nyergéből, és erős hangon folytatta. – Utam erre vezet. Át kell kelnem az ingoványon, hogy eljussak a szellemboszorkányhoz.
A kék tüzek fellobbantak, és harsányan kacagni kezdtek. A katona észre sem vette, hogy háta mögött egy lángnyelv közelebb suhant a levegőben, és egy incselkedő női hang szólalt meg belőle.
– Hát te vagy az a kuruc, akinek gyermekei pestisben haldokolnak? Elhagytad őket, meghaltál, és most alkudozni akarsz egy olyan lénnyel, kinek létezését fel sem tudod fogni? Csak egy ember lehet annyira naiv és beképzelt, hogy azt hiszi, megváltoztathatja a világ rendjét.
– Honnan tudsz az életemről?
– Mit gondolsz, kik jelentek meg rémálmaidban, kik furakodtak be elmédbe, mikor halandó fejed bűnre csábult? Láttuk az életed, és nevettünk gyöngeségeiden. Szánalmas lényként pusztultál el, de most sem tudtál megszabadulni önfejűségedtől.
Egy másik láng is mellészegődött, és sipító hangon közbevágott.
– Szegény kis katona! Szembeszállsz az élet rendjével, de hiába. Elbuksz, ahogy az éltedben is elbuktál. Szánom a családodat, mert most magukra hagytad őket.
– Ó, igen! – lobbant fel újra a másik láng, és vékony női hangján folytatta. – Szegény asszonykája, szegény kis gyermekei! Épp az imént jártam náluk. A gyermekeknek lázálmaik támadtak. Csúnya, nagyon csúnya dolgokat mutattam meg nekik az álmaikban, és miközben nyögtek a rémképektől, én ránehezedtem kicsiny mellkasukra, hogy fuldokolva keljenek fel a sivár valóságukba. De hidd el nekem, már nem tart sokáig! Az idejük fogy, egyre gyorsabban fogy, és nemsokára már nem kelnek fel többé. Ez az utolsó éjszakájuk.
A katonát elöntötte a harag, és előrántva kardját, belevágott a lobogó lángnyelvbe. A tűz eltűnt a csapásra, de egy pillanat múlva ismét a katona mellett lobogott.
– Láttátok ezt, szellemek? Mit képzel ez a bolond? – nevetett hisztérikusan a láng. – Nem a csatatéren vagy! Minket nem tudsz elpusztítani! De ne aggódj, asszonyodat is meglátogatom! Biztosan hiányzik neki a daliás férjura, hát megmutatlak neki, ahogy levágnak téged, mint egy disznót, és nyüszítve terülsz el a csatamezőn, s lassan, nagyon lassan meghűl benned a vér. Biztosan zokogva fog felriadni az éjszaka közepén!
A katona hüvelyébe tette kardját, majd közelebb lépett a szellemhez, és egy hirtelen mozdulattal belenyúlt a kéken izzó tűzbe. A lángnyelvek között nem égette meg magát, sőt, hidegnek és nedvesnek érezte a tűz belsejét. Ujjai azonnal megtalálták a szellem torkát, és erős markával megszorította azt. A lángnyelvek közül egy eltorzult fejet húzott elő, amely egyáltalán nem hasonlított emberéhez, inkább úgy tűnt, mintha több állatból gyúrták volna össze. Kerek szemeinek opálos zavarodásában az írisze kifakult, akár egy döglött hal szemének. Pofája hosszúra nyúlt, és csőrszerű szájban végződött, amely tetején két, hüllőkhöz hasonló orrnyílás lüktetett. Fején nem voltak fülek, csak két lyuk, amik mellett csavaros kecskeszarvak ágaskodtak. Bőre rücskös volt és csúszós, akár egy varangyos békának. A lény sipított a katona markában. Rémülten forgatta szemeit a többi szellem felé, de azok riadtan meghátráltak.
– Hagyj békét a családomnak, szellem! Eleget szenvednek az emberi gyarlóság miatt. Immár nem vagyok halandó, aki csak megtűrhet benneteket. Most ti féltek éntőlem. Mutassátok meg az ösvényt, mely kivezet az ingoványból, és engedjetek utamra!
A torz szellem megadva magát, keservesen bólogatott, mire a katona eleresztette nyakát. Az ocsmány arc azonnal visszabújt a lángok közé, és sikoltozva elsuhant egy sűrű nádas felé, majd eltűnt az éjszakában. A többi szellemalak is szétszéledt, csak egyetlen lángnyelv lebegett tovább a mocsár felett. A katona felé vezette lovát, és megállt előtte.
– Megmutatom az ösvényt, amelyen továbbhaladva eljuthatsz az erdőig – süvítette egy mély, de ugyanakkor szelíd hang. – Kövess engem!
A lángnyelv lámpásként lebegett a katona előtt, megvilágítva az ingoványos talajt, hogy könnyebben haladhassanak előre. Egy nagyobb vízfelületet megkerülve alacsony kis dombra értek, amely gátszerűen szelte át a mocsarat.
– Ezen az ösvényen már magadtól is kitalálsz az ingoványból, és egyenesen az erdőbe jutsz.
– Köszönöm, hogy segítettél! Hálás vagyok érte!
– Menj, ha úgy érzed, ez a te utad, de előbb még felajánlok neked egy másikat – mondta a szellem, majd közelebb libbent a katonához. – Lehetőséget adok neked, hogy bosszút állj gyilkosaidon. A csatát elvesztettétek, és sok labanc tért vissza táboraikba, hogy aztán újra összecsapjanak a tieiddel. Megmutatom neked, hogy kell beleférkőzni az álmaikba, hogyan hatalmasodj el gondolataikon. Éjjelente az őrületbe kergetheted ellenségeidet, hogy fáradtan, és megbomlott elmével csapjanak össze a kurucok megmaradt seregével. Családod jövőjét nem változtathatod meg, de bosszút állhatsz mindazokon, akik idő előtt a halálba küldtek.
A katona szó nélkül felült a nyeregbe, és rezzenéstelen arccal elköszönt.
– Köszönöm az útbaigazítást! – Ezzel megindította lovát.
– Várj! – szólt utána a szellem. – Nem mentheted meg őket, higgy nekem! A szellemboszorkány nem alkudozik halandó lelkekkel, értsd meg! Inkább légy a családoddal, maradj velük a végső pillanatig! Legyél velük akkor, mikor elhagyják a földi világot! Ott lehetsz az utolsó álmukban, beszélhetsz hozzájuk, vigasztalhatod őket. Egy utolsó, békés álommal, mikor mind együtt vagytok, könnyűvé teheted az elkerülhetetlen halálukat. Add meg nekik ezt a kegyelmet! Add meg nekik ezt a békét és a szép eltávozást!
A katona nem állt meg, nem fordult vissza, inkább megsarkantyúzta lovát, és vágtatni kezdett az ösvényen át.
Tündérek erdejében
A szilárd ösvényen hamar elérte a sűrű erdőt, amely a lápvidéket szegélyezte. A fekete lombok felett tisztán ragyogott a Tejút, mint a világokat összekötő híd. A mocsár kellemetlen szaga is kiveszett a levegőből, és üde levelek illata terjengett helyette. A fák közé érve puha füvön ügetett tovább, a vastag törzsű tölgyek között pedig jól kivehető ösvény kanyargott. Az erdő csendes volt, a katona mégis úgy érezte, hogy figyelik.
A sűrű lombkoronán egyszer csak átszivárgott a hold ezüstös fénye, megvilágítva a széles ösvényt, és ezzel átláthatóbbá varázsolva az erdőt. Itt-ott halkan csörgött az avar, mintha ezernyi apró láb tapicskolt volna a bokrok alatt. Hátasa is felfigyelt az idegen hangokra, mert zavartan forgatta fejét. Kisvártatva csörtetés zaja rezgett a levegőben, és a katona egy zölden izzó szempárt pillantott meg az ösvény melletti cserjés alatt. Az apró lény elszaladt előle, de egy menedéket nyújtó bokorból ismét követni kezdte szemével a katonát. Kissé odébb újabb zöld szempár villant elő, de most az egyik öreg tölgy ágai között. Ahogy a lény szaladni kezdett az ágakon, a holdfényben előtűnt gyermekméretű teste. Vékony, de hosszú kezei éles karmokban végződtek, és úgy lóbálta maga mögött végtagjait, mintha nem is lett volna bennük csont. A megriadt lény visító hangot hallatott, amely fülsértően zengte át az erdőt. A visításra hirtelen több zöld szempár jelent meg az ösvény melletti bokrokban, fákon, és a lehullott levelek között, és mind a katonára meredtek. Egyszerre megelevenedett a növényzet. A katona megsarkantyúzta lovát, mire az felnyerítve vágtatni kezdett. Az apró lények még zavarodottabban visítottak, és gyors mozgásukkal üldözőbe vették a lovast.
Az ösvény egy szakaszon kettévált. Az egyenes út tovább szelte az erdőt, de a másik mély lejtmenetben egy völgybe kanyarodott. A katona tudta, hogy minél hamarabb ki kell kerülnie az erdőből, hogy elérje a hegyet, így lovát az egyenes útra vezette. A törpe lények megsejtették szándékát, és elállták az egyenes ösvényt, majd a lovat oldalról megrohanták. A megriadt hátas félrehúzta fejét, és a völgy felé ugratott. A katona vissza akarta rántani a kantárt, de a meredek lejtőn nem tudta megfékezni az állatot. A kavicsos úton csúszni kezdtek a paták, de szerencséjére a ló nem botlott meg. A katona feladta a reménytelennek tűnő visszafordulást, és engedte, hogy a ló lerohanjon a völgybe, ahova a törpe lények már nem követték őket.
Az ösvény végre ismét kiegyenesedett. Továbbügetve a katona egy tisztáson találta magát, melyet minden irányból körbeölelt az erdő. A tisztás közepén kicsiny tó vize csillogott, és benne hét leány fürdött. Nevetve fröcskölték egymást, és körbe-körbe úszkáltak, miközben mezítelen testükön megcsillant a hold fénye. Úgy tűnt, mintha ragyogna a bőrük. A katona megtorpant, és megigézve bámulta a gyönyörű teremtményeket. Egy pillanatra mindent elfelejtett, hogy honnan jött, merre tartott. Csak nézni akarta a vidám leányokat, hallgatni szelíd nevetésüket. Azonnal megnyugodott, és tökéletes békességet érzett magában.
Az egyik leány észrevette a lovast. Egy pillanatra szégyenlősen pislogott felé, majd bájosan elmosolyodott, és kiúszott a partra. A sekélyesben lassan kiemelkedett a vízből, miközben nem vette le igéző szemeit az idegenről. Hosszú haja a derekáig ért, de kecses mozdulattal hátravetette a szőke fürtöket. Meztelen teste makulátlanul fénylett a holdfényben. Nem takargatta magát, csak mosolyogva intett a lovasnak, hogy jöjjön közelebb. A katona megindította lovát, mire a többi leány is észrevette, és mind a hatan kiúsztak a part mellé.
A katona megállt a víz mellett. A szőke leány odalibbent, megsimogatta a ló fejét, és szelíd hangon köszöntötte a férfit.
– Isten hozott, idegen! Mi járatban vagy erre, ahol halandó lélek sosem jár?
– A hegy felé tartok – válaszolt zavarodottan a katona, mire a leány mosolya eltűnt, és ragyogó szemei féltőn pislogtak felé.
– Szegény lélek, milyen földi nyomorúság sújtott téged, hogy a szellemboszorkányhoz kényszerülsz?
– Családom szenvedését igyekszem megváltani. De nem tudom, hogy jutok el hozzá.
A leány még közelebb lépett, és puha kezét a katona térdére emelte. Érintése tüzes volt, és hívogató, de közben olyan megnyugtató, hogy a katona úgy érezte, a legnagyobb biztonságban van.
– Mily nemes lélek vagy! Bátor, amiért halandókért fáradozol itt, a két világ között. Csak az igazán tiszta és erős lélek száll szembe az élet rendjével. De sokan buktak el vakmerőségükben, és sokan küzdöttek a semmiért, mire végre belátták, hogy küldetésük lehetetlen volt. Túl nagy árat kell fizetned, hogy megmenthesd szeretteid földi életét.
– Nincs oly ár, mely nem érné meg az ő boldogságukért. Jóváteszem, amit halandóként már nem tehettem meg.
A többi leány is közelebb ment, és aggódó pillantásukkal kételyt ébresztettek a katonában.
– Mi értelme egy olyan célért küzdeni, amely túlmutat rajtad? Hagyj fel küldetéseddel! Maradj velünk, és mi vigyázunk rád! Elfeledtetjük azt a sok rosszat, amelyet átéltél. Elfeledtetjük a szenvedést, és gyönyörrel váltjuk fel. Itt békére lelsz, amelyet te igazán megérdemelsz.
A katona elveszett a csillogó tekintetekben. Nem akart semmire sem gondolni, csak vágyott a leányok közelségére, és a békére, amelyet árasztottak magukból.
De ekkor eszébe jutott a láp szellemének szava, miszerint gyermekei számára ez a végső éjszaka. Nem vesztegetheti az idejét!
– Nem maradhatok, bár minden részem maradásra késztet. Mutassatok utat, hogy továbbmehessek!
A szőke leány szomorúan leszegte fejét, és jobbjával a völgy vége felé mutatott.
– Ha arra indulsz, találsz egy csapást, mely végigvezet a szurdokon, egészen a Boszorkány-hegyig. Az út emelkedni fog, egyre meredekebb lesz, lóháton nem is lehet megtenni. Minél magasabbra jutsz, annál inkább érezni fogod, hogy nem juthatsz el a barlangig, amiben a boszorkány lakik. A hegy vissza akar majd tartani téged, ezért halandóként fogsz szenvedni, egyre szörnyűbb és szörnyűbb kínokat élve meg, mindaddig, míg a tested végleg feladja, és egy gyönge pillanatban lezuhansz a mélybe. Ott újrakezdheted a véget nem érő mászást, de ismét le fogsz zuhanni, újra és újra, mígnem az őrületbe kergeted magad.
A katona lenyúlt a térdén nyugvó kézre, majd gyöngéden, mintha törékeny kincs lenne, ujjai közé fogta, és elhúzta magától. A leány szomorúan nézett rá, majd hirtelen dühös tekintettel suttogta:
– Hát akkor menj! Vágtass a vesztedbe, és vond fejedre a szellemboszorkány átkát! Majd, ha ott sírsz, tudva, hogy minden hiábavaló volt, emlékezz szavaimra, és marjon a kín, amiért nemet mondtál nekünk!
A katona megragadta lova kantárját, és útnak indította az állatot. A leányok némán néztek utána. Megvetően szikráztak szemeik, és megnyugtató aurájuk egy pillanat alatt keserűséggel telt meg. A katona még egyszer hátrafordult, de bár ne tette volna! Az idilli tavacska ragacsos mocsárrá változott, és dögszagot árasztott a poshadt vize. A leányok hamvas bőre sártól lett mocskos, és számtalan váladékozó hólyag borította testüket. Gyönyörű idomaik elsorvadtak, sovány alakjuk meghajlott, és bordáik szinte átszúrták nyálkás bőrüket, púpos hátukból pedig apró csápok tekeregtek minden irányba. A bájos arcok helyett ocsmány pofák vicsorítottak a katona felé. Fejükön apró kígyószemek pislogtak, ajak nélküli szájukból ragacsos hab csordogált apró állukra, amelyből harcsabajusz-szerű nyúlványok nőttek ki. Fejük duzzadt volt és vizenyős, mint egy felpuffadt vízihullának. Szörcsögő hangot adtak ki, majd lomhán alámerültek a sűrű sárba, és bűzös buborékokat hagytak maguk után.
A katona megnyugodva fordult előre, és gyors vágtával a szurdok felé igyekezett.
A Boszorkány-hegy
A zöld erdő kezdett kikopni a sziklák között, már csak alacsony cserjék susogtak az erősödő szélben. A kavicsos út emelkedni kezdett, és a földön egyre több szikladarab nehezítette az előrejutást. A szurdok folyamatosan szűkült, majd végül egy kőomlásba végződött, amely elfedte az ösvényt maga alatt. Az billegő sziklákon többször is megcsúszott a lova, mire a katona leszállt a nyeregből, és kantáron vezetve mászott felfelé a kőomlás tetejére. Felérve egy végeláthatatlan síkság terült el előtte, és a síkság közepén egyedüli uralkodóként emelkedett ki a földből a rendkívül barátságtalannak ható Boszorkány-hegy. Egyetlen növény sem nőtt a sziklái között, csak a sötét szirtek magasodtak egymás mellett. A távolban világosodni látszott az égalja. Közeledett a hajnal, ami egyet jelentett a katonának; fogy az ideje, és családja is egyre közelebb kerül a sötét halálhoz.
Átvágtatott a síkságon, egyenesen a hegy lábához. A meredek kőfalak között nem látott lóháton járható utat, így leszállt a nyeregből, homlokát az állat fejére hajtotta, és átölelte annak nyakát.
– Köszönöm, barátom! Hű társ voltál utamon, de félek, nem térek vissza a hegyről. Eredj vissza a lelkek útjára, te már véghezvitted feladatodat!
Az állat mereven nézett a katona szemébe. Halkan prüszkölt egyet, majd lassan megfordult, hogy elvágtasson a félhomályba. Hófehér alakja elhalványodott, és egyszer csak eltűnt a semmiben.
A katona érezte, hogy ránehezedik a fullasztó magány, és félve a sziklákra meredt. Nekivágott a hegynek, de a sziklák között hamar négykézlábra kellett ereszkednie, mert két lábon már nem bírta az emelkedőt. Tagjaiba belenyilallt a fájdalom, ugyan úgy, mint mikor halandóként járta a világot. Érezte, ahogy izmai gyengülnek, és remegni kezdenek. Az éles sziklákon többször megcsúszott, és felhasította kezeit. A sebekből nem folyt ki vér, de érezte, ahogy lüktet és sajog a húsa. A levegőt is egyre nehezebben szívta be. Lihegett, és sípolt a torka minden egyes kilégzésnél. Érezte, ahogy a hegy akadályt állít elé, elszívja az erejét, gyöngeségeit felerősíti, csak hogy eltántorítsa céljától. De egy pillanatra sem állt meg. Menetelt rendületlenül, szédelegve a fáradtságtól. Minél magasabbra jutott, annál erősebben fújt a szél, és cibálta ruháját. Egy ideig szablyája markolatára támaszkodott, de végül belátta, hogy csak teher. Egy magas sziklaszírt előtt megállt, és a mellette tátongó feneketlen szakadékba hajította kardját. A hajnali derengésben még sokáig látta zuhanni a pengéjét, de a sötétség végül elemésztette azt. Ló nélkül, szablya nélkül már nem is érezte magát katonának, csak lecsupaszított embernek, aki végső küldetését igyekszik beteljesíteni. Mászni kezdett a sziklafalon, egyik repedésből a másikba nyomva lábfejét és kezeit. Minden egyes méterért hálát adott, és fohászkodva nézett felfelé azért, hogy maradjon még ereje a továbbiakhoz is. Nem tudta, mennyi van még hátra, csak remélte, hogy képes lesz rá. Gyermekei és asszonya jártak a fejében, az ő arcuk adott erőt neki.
A meredek sziklafalon lepillantott a végtelen mélységbe, ami óriás szörnyként tekintett vissza rá, arra várva, hogy feladja végre. Mikor felért a szirt tetejére, hátára fordult, és ziháló mellkasára tette kezét. Vadul vert a szíve. Egy gondolat futott át a fejében, hogy az út során talán ismét halandóvá vált, ismét csak egy ember volt valahol a föld és ég, élők és holtak birodalma között, magányosan, elhagyatva, miközben egyre kevésbé hitt önmaga erejében. Megragadta szíve felett zubbonyát, és belemart mellkasába. Tovább, még tovább!
Először csak négykézlábra támaszkodott. Tagjait mintha láthatatlan láncok kötötték volna a sziklához, hogy ne juthasson előre. Remegő lábakkal kiegyenesedett, de fájdalmai olyan mértékig fokozódtak, hogy könny fakadt szeméből. Remegő ajka mögött összeszorított fogakkal tűrte a szenvedést. Könnyes szemekkel tekintett a magasba. A szürkületben nem lehetett látni a csúcsot. Úgy tűnt, ez a hegy tartja meg az egész égboltot, hogy az ne nyomja össze a földet. Nem látta a célt, nem látott semmit, csak megmászhatatlan ormokat. Ökölbe szorult kézzel ütni kezdte a sziklát.
– Gyerünk, gyerünk! Nem adom fel, nem hagyom, hogy legyőzz! – fújtatott fogai között, de haragos szavai zokogásba haltak el. – Nem győzhetsz le!
Ekkor újra a magasba nézett, és kissé feljebb halovány fényt pillantott meg. Tűz fényének tűnt.
A katona szívét remény töltötte el, és megigézve kapaszkodott a fényforrás felé. A fájdalom tovább fokozódott végtagjaiban, de nem törődött vele. Talán itt az út vége, talán célba ért.
A meredek falon felmászva egy széles kiugróhoz ért. A sziklában egy barlang hasadéka tátongott, az üregben pedig serényen lobogó tűz ontotta magából a megnyugtató fényt. A sugarak kacér táncot lejtettek a komor sziklákon. A roppanó fából felszabaduló szikrák vörös csillagokként röppentek a barlang kijárata felé. A tűz mögött vastag rongyokba bugyolálva ült valaki. Ősz haja beterítette arcát, és a szürke szálak egészen a lábfejéig értek. Ráncos kezében vékony ágat tartott, amivel a tüzet igazgatta. A katona felegyenesedett, és nagyot sóhajtott. Hát itt van! Megtalálta a szellemboszorkányt.
Kihúzta magát, és egyenes léptekkel a barlangba sétált, remélve, hogy az asszony nem látja meg rajta a végső kimerültséget. Ahogy a tűz mellé ért, az asszony megszólalt, és elhúzta haját az arcából. A mély ráncok vastag árnyékokat vetettek öreg tekintetére. Talán sosem volt fiatal – gondolta magában a katona –, és talán sosem fog meghalni, míg világ a világ.
– Már vártam, hogy elérj hozzám. Kevesekben lakozik olyan erő, mint benned. De látom, megfáradtál. Foglalj helyet, ne ácsorogj, mert a végén még összerogysz!
A katona leült a tűz mellé, szembe a boszorkánnyal.
– Végignéztem halálod, ahogy lelked elhagyja porhüvelyét. Láttam, miként lázadsz a halál ellen családod érdekében, és miként jártad be ezt az utat hozzám. Tudom, mit akarsz.
– Kérlek, vedd le róluk a rontást! – szólalt meg a katona. Hangjában nyoma sem volt a dacnak, vagy az önfejűségnek. Könyörgés volt, amelyet az elveszett ember présel ki magából, mikor szembetalálja magát végső határaival.
– Ti emberek csak ölitek egymást. Megérdemlitek a szenvedést, mert tudjátok, hogy tetteitekért más is szenved, mégsem változtok meg. Hát én rátok eresztem a bajt, hogy tanuljatok a szenvedésből, ha nem is ti, akkor majd utódaitok. Talán egyszer megértitek.
– A családom nem bűnös. A szabadság eszméjéért áldoztam életem, hogy gyermekeim szebb jövőt élhessenek. De mi értelme volt az áldozatnak, ha ők is odavesznek?
– Szabadság… – rágódott a szó értelmén a boszorkány. – Fajod legnagyobb bűne, hogy ez az eszme csupán csak eszme. Képtelenek vagytok békében élni. Saját jólétetekért másokét veszitek el. Csak így tudtok fejlődni, csak így tudtok előrébb jutni. Szenvedésre épül a jövőtök, hogy aztán újabb szenvedés által gördüljön tovább. Most te és nemzeted került egy ilyen jövő kerekei alá. A szabadságharc elbukik. Te is sejtetted már, mikor utoljára vágtattál az ellenség felé. És nem is ez volt az utolsó eset. Újabb és újabb háború fogja bemocskolni a világotokat, egyre kegyetlenebb és mindinkább embertelen módon.
– Nem a világ baját akarom én megoldani – sóhajtott fel a katona. – Csupán családom jövőjét akarom megóvni. Kicsinyek ők a világhoz, de nekem mégis ők jelentik a mindenséget. Biztosan van módja annak, hogy megváltsam halálukat.
A boszorkány mélyen a katona szemébe nézett, majd szemgolyói hirtelen átfordultak üregükben. A sűrűn erezett golyók vadul mozogni kezdtek minden irányba.
– Gyermekeid nem élik meg a napfelkeltét. Rémképek gyötrik őket, már átlátnak a köztes világba. Félnek, és egyedül vannak. Anyjuk közelségét nem érzik, csak a hideget, ami rázza testüket, és ami szépen lassan kiszívja belőlük az életet. Feleséged mellettük van, de már ő is érzi a kórság jeleit saját magán. De neki nem számít. Nem a haláltól fél. Erős asszony, de ha gyermekei meghalnak, követni fogja őket.
A katona kezébe temette arcát, és megtörten rázkódni kezdett. Elgyengült hangon kérlelte a boszorkányt.
– Kérlek! Könyörülj rajtuk! Hadd szenvedjek én helyettük, hadd szabadítsam meg őket a kínoktól! Hadd élhessenek boldog életet, amit megérdemelnek!
A boszorkány szemei visszafordultak, és pislogás nélkül meredtek a megtört lélekre.
– Hát rendben van! – kezdte az asszony, és a lángokba merülve folytatta. – Leveszem szeretteidről a rontást, de ennek ára van.
A katona elhúzta kezeit az arcáról, és szótanul hallgatta a boszorkányt.
– Szenvedésük már megszületett, ezt nem tehetem semmissé, és ha élni hagyom őket, velük együtt tovább él az a vér, melynek pusztulnia kellett volna haláluk pillanatában. Így hát neked kell viselned rontásaik kínját mindaddig, míg vérük fennmarad az élők között. A lelkek pusztáján kell bolyonganod, a falud határában, és a határt el nem hagyhatod. Nem térhetsz vissza házadhoz, nem láthatod családodat, nem nézheted végig véreid sorsát. Csak remélheted, hogy az életük szép lesz, és hogy megérte az áldozatot. A két világ között kell szenvedned halandó módjára, és majd csak akkor térhetsz meg az üdvösségre, mikor az utolsó leszármazottad is elhagyja a halandók sorát.
A katona megértette a boszorkány szavait. Könnytől csillogó szemével a tűz lángjait fürkészte, de lelkével gyermekei és asszonya arcát látta maga előtt, és sok-sok olyan árnyalakot, akik még meg sem születtek.
– Elfogadom a feltételeket, és kész vagyok eleget tenni nekik.
A boszorkány bólintott, és a fapálcával megkotorta a tüzet. Egy hamvadó faág kettéroppant az izzó parazsak között, de másik három ág, melyek a tűz szélére szorultak, újra lángra kaptak.