X.LFP.Vámpírok - Tompafog

A jövő útjai / Novellák (634 katt) Thomas Otto
  2020.03.14.

Nevezés a X. Lidércfény pályázatra.

Egy ütött-kopott űrhajó sodródott a Naprendszer szélén, egészen közel egy ismert, ám elfeledett és a könyvekből kikopott bolygóhoz, a Plútóhoz. Semmi villódzó fény, működő hajtómű, csak az űr sodrása szorosan a bolygó nyújtotta árnyékban. A jármű első nézetre talán egy csészealjra hasonlított, ám annál kicsit nyúltabb volt, tetején üvegburok helyett pedig erős, kopott fémszerkezet magasodott, benne egy robosztus gépágyúval. Elején elhelyezkedve láthattuk a pilótafülkét, alatta pedig két masszív, hosszú fémkart. Farán egy pár henger alakú hajtómű pihent csendesen.

Betekintve a pilótafülkébe, kényelmesen pihent párnázott ülésében a kapitány, a szakács, a navigátor, a másodpilóta, a kadét és a karbantartó egy személyben: Tompafog, a Naprendszer híres vámpírja! Fején egy retro, XXII. századi napszemüveget hordott, mellkasán mellényt, alatta inget, lábán farmert és csizmát. Oldalövében pedig ott pihent minden bajban hű társa: azon lézerfegyvere, amit egy holdi kaszinóban nyert. Mellette a falból kiállt egy löveg, amelyet még harminc éve lőttek a hajó oldalába, de mivel kihúzni hősünk nem meri, ezért inkább egyedi köpenyét pihenteti rajta. Mellesleg az egész fülke tele volt mindenféle kacattal. Nem szeméttel, csak is kalandozások során összegyűjtött, mindenféle kacatokkal, amelyeknek egyszer még a hasznát veheti. Ez volt a rendezetlen rendje az űrhajónak.

Ahogy szunyókálta édes álmát a székben, a műszerfalon halk pittyegés jelezte, hogy valami történni fog. Természetesen, ha akkor Tompafogon múlik, semmiféle kalandba nem keveredik, s akkor eme mű sem készülhetett volna el, ám a dolog koránt sem volt ilyen egyszerű. A rendezetlen rend sűrűjéből hamarosan egy aprócska élőlény mászott elő: Holdprém, hősünk egyetlen társa, egy vadászgörény. Azon belül is egy különleges faj, amelyet még a holdon találtak, s pusztán annyiban tér el földi rokonaitól, hogy bundája sokkal fényesebb.

A kis állatka sebesen haladt a tengernyi kacat között, felugrott gazdájának ölébe, majd annak fejére mászva, némi eredménytelen bámulás után orron harapta az alvó vámpírt. Tompafog egy pillanat alatt felébredt, a kis pittyegő hang pedig azonnal megütötte a fülét. Figyelmét mégis apró társa kötötte le:

– Hát te meg mit keresel itt, pajtás? – vette le fejéről az apró állatkát. – Éhes vagy? Ja, hogy a riasztó tett ilyen cselekvőképessé. Jól van, nézzük meg! – vállára helyezte a parányi jószágot, és székét a pittyegő panelhez gurította. – Nahát, csak nem egy sodródó roncs? Mit gondolsz: kereskedő- vagy csatahajó? – Holdprém orrával egy aprót bökött a vámpír arcára. – Szerintem is kereskedő. Hátha ott van a szerencsénk! – azzal úgy összehúzta a pilótafülke ablakán a függönyt, hogy csak egy kicsi, kilátást segítő rést hagyott.

Tompafog kicsit arrébb kezdett tevékenykedni az irányítópanelen, aztán pár gomb megnyomása után egy kar segítségével kormányozni kezdte a furcsa csészealjat. A két, hengerszerű hajtómű izzani kezdett, mígnem hatalmas lángnyelvek csaptak ki rajta, elindítva a járművet. Kilépett a Plútó nyújtotta árnyékból, aztán elkezdte csillagközi útját a roncs felé. A műszerek szerint másfél fényév távolságra lehetett, így kényelmesen hátradőlt székében a vérszívó asztronauta, ám sziesztájának néhány perc után saját maga vetett véget…

Nem messze tőle egy hatalmas, fehér színű űrhajó sodródott, alakjában nagyon hasonlítva egy bárkára. Az orrban elhelyezett irányítófülke fölött egy hatalmas, lila neonfényben tündöklő kereszt magasodott. A hajó célja pedig a Naprendszer teljes bejárása és Isten igéjének hirdetése. Igen, akár csak Amerikában történt…

Tompafog kétségbeesett arckifejezéssel próbálta újrakalibrálni a hajó útvonalát a roncshoz, azonban ezen tervének megvalósítása nem ment végbe időben. A fehér templomhajó oldala egyszer csak felnyílt, és egy cikász-kapszula suhant ki belőle. Afféle kétszemélyes űrjármű. Mikor már elindította volna a hajót új útján, Tompafog fülét tompa kopogtatás ütötte meg a hajó bejárata felől. Most már nincs remény: ajtót kellett nyitnia!

– Ilyen nincs, pajti! – pillantott háziállatára és felállt kényelmes székéből. – Egyszer akarok nyugodtan pénzhez jutni, de ezeknek a szenilis barmoknak mindig útban kell lenniük. – Újra kopogtattak az ajtón. – Pillanat! Sietek!

Lassan lépkedett a hajó folyosóján, miközben arcára barátságos mosolyt próbált erőltetni. Ami valljuk be, rettentően nehéz, ha az ember ébredés után vérre szomjazó vámpír. Az ajtón ismét dörömböltek, majd megnyomta a zsilipgombot és az ajtó felnyílt.

A cikász-kapszula mesterséges gravitációs teret létrehozva kapcsolódott a csészealjhoz, majd ajtajától a másikig egy vékony „járdát” képezett a két benne ülő prédikátor-klónnak. Azok kiszálltak, és fehér tunikában, széles mosollyal várták az ajtónyitást. Ezt követően a kínos vigyorba öltözött vámpírral szerettek volna pár szót váltani. Persze, nem tudták, hogy tematikailag az asztronauta a negatív oldalon áll…

– Isten kísérje utadat, kalandor! Lenne pár perced, hogy megosszuk veled Isten szeretetét? – kezdte az egyik.
– Hát, ami azt illeti nagyon sok dolgom van… tudják, idegen élőlényeket kell leölnöm, meg roncsokat kell kifosszak… rengeteg meló.
– Legalább hallgassa meg a legújabb gyónóállomásunk promóciós szövegét! Négymillió férőhelyes gyóntatófülkék TV-vel, beépített hangfalakkal és minibárral a bűnbánók számára. A gyónás után pedig jupiteri termálvizes fürdővel várjuk vendégeinket. Fontos továbbá… – kezdte a másik, de Tompafog leállította.
– Bocsánat, de nem érdekel. Mondom, hogy rengeteg dolgom van. Majd talán meglátogatom ezt az állomást… – nyögte ki igen nehezen.
– Az egyház örömmel hallja eme szándékodat. Fogadd el tőlünk ezt a Bibliát, és hirdesd te is Isten igéjét! – mondták szinte szinkronban, elővéve egy táblagépet, melyre arany betűkkel írták a címet.
– Köszönöm, de már van egy valahol a kacatos láda alján. Szóval… viszlááát!
– Kérem! – fogott rá a lecsukódó kapura, ami majdnem tönkre is ment az erős kar nyomására. – Isten igéjét mindenhol hallani kell a Naprendszerben!
– Oké-oké. Adja ide! – vette el, s bár a hajó napnak háttal állt, a szent táblagép erősen égetni kezdte a kezét a vámpír űrkalandornak.
– További szép utat! Ne feledje! Isten a saját képére formálta az embert! Magára is figyelni fog, bárhol is legyen – fejezte bemondandóját, majd elengedte az űrhajó zsilipjét, s a két klón visszatért a kapszulával a bárkára.

Tompafog, amint bezárult az ajtó, hatalmasat kiáltva dobta a sarokba a táblagépet, egyenesen a többi közé, amelyekből már egy szép kupac hevert ott. Szitkozódva tért vissza a pilótafülkébe, majd elindította szeretett hajóját a roncs irányába. Öt-tíz perc elteltével hangos morgásra lett figyelmes, mégpedig saját gyomrának morgására.

– Pajti, éhes vagy? – a kis állatka csak élesen makogott. – Én is. Mit szólnál egy kis pizzához? – a válasz ugyan az volt. – Rendben. Fokhagymával, mint mindig? Jól emlékeztem… pfuj… hogy tudod te azt megenni? – ekkor telefont kapott a kezébe, amely az akkori korhoz illően szuper-vékony, szuper-okos, fényévekre is kapcsoló kütyü volt.

A rendelést követően a semmiből egy másik cikász-kapszula jelent meg, teljesen más színben és céllal. Gravitációs mezejével rákapcsolódott az űrhajó bejáratára, majd kiszállt belőle egy marsbeli idegen. Szeme mandulalakú és fekete, bőre zöld, termete alacsony, kezében egy doboz fokhagymás pizzával. Kopogott az űrhajó oldalán, majd amint felnyílt az ajtó, egy kéz kinyúlt érte és berántotta. Tompafog, a vámpír nem tétovázott sokat, annyira elvette már eszét a vér utáni szüntelen vágy. Ám, amint beleharapott az idegen nyakába, keserű érzés fogta el, pont amilyen íz a nyelvét is. A marsbeli a sokktól azonnal meghalt, ám hősünk heves köpködésbe és öklendezésbe kezdett a szörnyű vér ízének okán. Amint kellően kifejezte undorát, apró útitársára nézett, aki már javában falta a dobozban lévő pizzát.

– Te mocskos mázlista… legalább a te hasad tele lesz. Hm… vajon akad még egy kis vértartalék a fagyasztóban? – Kérdését feltéve elindult kideríteni, ám előtte a halott testet kivágta az űrbe és továbbállt.

Frissen kiolvadt vért szürcsölgetve indult tovább útjára a galaktikus vámpír és kis társa a rejtélyes, nagy vagyont rejtő roncs felé. Negyed óra hajókázást követően meg is érkeztek céljukhoz. Szemük elé tárult a darabokra zúzott szállítóhajó, mely egykoron tea filtereket szállított a Jupiterről a Szaturnuszra. Azonban a kár hatalmas volt, biztosan kalózok támadták meg. Ám ez nem vette el a vámpír kedvét, mert mindig van valami, amit nem vesznek észre, és általában ebből élt ő is.

Tompafog a székét arrébb gurította és két kart megfogva, átvette az irányítást a csészealj első két karján. Lassan előre szegezte őket, megragadta a roncsot, aztán a hajóhoz húzta olyan közel, hogy könnyen át tudjon jutni. Mikor minden készen állt, felkészült az átszállásra.

Felvette mindig is gyűlölt szkafanderét, amelyet még a Vénuszon nyert fogadásból, s amelyet felvéve minden alkalommal viszketni kezdett. A kissé régies stílusú szkafanderben aztán megállt a zsilip előtt és Holdprémre nézett.

– Tudom, mit gondolsz. Úgy nézek ki ebben a vacakban, mint egy teleszart búvárruha. De ha nem akarom, hogy a nyomás szétkapjon, akkor kell. – Az állat makogott. – Tudom, hogy vámpír vagyok, de attól a vákuum és a több ezernyi mínusz fok nem tesz jót. Sietek vissza, addig vigyázz a hajóra! – Azzal kilépett az űrbe!

A kinti világűr látképe minden alkalommal lenyűgözte Őt, s mikor elhagyta biztonságos csészealját, a csodálata félelemmé változott. Még ha vámpír is az ember. Bekapcsolta ruhája talpaiba épített hajtóműveit, és elindult a rejtélyes roncs felé. Lassan haladt, ám amikor odaért, meglepődve tapasztalta, hogy néhány panel és apró lámpácska még mindig világít.

Furcsának találta, hogy egy ilyen nagymértékben károsodott roncs ilyen funkciókra is képes legyen, de az igazi meglepetés csak ezután érte. A kifosztott tea filteres dobozok sűrűjében gyalogolva egyszer csak egy terembe ért, amely teljesen védve volt a támadás alatt. Néhány régi panel még itt-ott felvillant, de a padló közepéből kiemelkedő inkubátor fénye volt az igazán domináló. Tompafog közelebb lépett, s akkor a sötétből előlépett egy XXII. század eleji munkásrobot. Erős karok, masszív test, kis fej. Tömören így kell őket elképzelni.

– Üdvözlöm a Tejút Tea filter-szállító hajón! Miben segíthetek? – kérdezte szakadozóan.
– Ki vagy te?
– Én 1-T.E.A.-23 vagyok. Feladatom a filterek megszámolása.
– S akkor mi ez az inkubátor előttem?
– Az egy mellékes szállítmány, amelyet a Tejút Tea igazgatója kért.
– Miféle szállítmány?
– Két tojás. Egy a Naprendszer legaranyosabb lényétől és egy a Naprendszer legveszélyesebb lényétől.
– Én elhiszem, hogy számoló robot vagy, de akárhogyan is matekozom, ez csak egy darab tojás – állapította meg kínosan.
– A másikat elvitték a kalózok.
– Melyiket? Amelyik a legaranyosabb lényt rejti, vagy a másikat?
– Nem tudom, a tojások teljesen egyformák voltak. – Ekkor a tojás felszíne egy kicsit megrepedt. – Ó, jeges űr! Ki fog kelni! Annyi év után végre kikel a legaranyosabb teremtmény a Naprendszerben! Vagy a legveszélyesebb… – jelentette ki, mire a vámpírunk bátorsága azonnal elszállt.

Nagy léptekkel menekült ki a roncsból, majd talprakétájának segítségével visszamanőverezett a hajójába. A folyosón leszedte magáról a szkafander sisakját, aztán leült a panel elé, és élesítette a gépágyút. Már készült, hogy darabokra lövi a roncsot, amikor apró segédje a panelra szökkent.

– Most miért nézel így rám? Ha nem robbantom fel, rászabadul a naprendszerre valami szörnyű dolog! Ezt nem hagyhatom! – Ekkor kis makogással közelebb ment hozzá az állatka. – Bár… lehet, hogy éppenséggel a legaranyosabb élőlény lép majd ki a roncsból… – ekkor kicsi fejét elfordította gazdájától. – Na, jó! Nem úgy értettem. Lehet, hogy nem kell mindent erőszakkal megoldani. – Ekkor hatalmas csápok egész hada tört elő a karokkal tartott roncsból.

A csészealj körül szétrobbant végtagok, szervek és egyéb más rondaság sodródott, a hajó roncsai pedig egyre messzebb és messzebb távolodtak. Tompafog bámulta egy kicsit a látványt, aztán levonta a tanulságot:

– Nos, pajtás! Újabb tény vált nyilvánvalóvá. Lehet az ember vámpír, űrlény, robot vagy tényleges ember, a végén mindig megszívja. – Ekkor kis barátja a vállára mászott. – Világűr… régen könnyebb volt csak úgy karóba húzni az embereket. Hiányzik a koporsóm… tudod, milyen régen aludtam a saját birtokomon? Vajon megvan még? Vajon az a tudós még mindig… – s magában monologizálva tovaszállt a Naprendszer hírhedt vámpírja.

Vége!

Előző oldal Thomas Otto
Vélemények a műről (eddig 5 db)