Tiszta szívvel
Amikor Laurent Mcbride úgy döntött, hogy bevonul. és az életét a hazájának szenteli, nem éppen lehetett rózsásnak mondani a helyzetet. Az Amerikai Egyesült Államok hadserege akkor toborzott önkénteseket egy bevetésre, ahol Irakba kellett menni a muszlim terroristákat és a gyermekeket gyilkoló embereket likvidálni. Laurentnek épp akkor volt születendőben a kisfia, akit Susan, Laurent menyasszonya hordott a szíve alatt. Mindketten nagyon féltek, de egymás előtt nem mutatták ki, mert nem akarták, hogy bármelyikük is összetörjön. Így volt ezzel az édesanyja is, aki nagyon féltette fiát, de egyben tisztelte is az álmát, mert gyermekkorra óta ezt szerette volna elérni, és most, hogy egy karnyújtásnyira került hozzá, belenyilallt a szívébe a fájdalom, hogy mi van ha.... Persze az ilyen szavakkal kezdődő mondatokat nem szerette, de azért ott volt a szíve mélyén, és nem tudott nem foglalkozni vele, de mégis csendben, mint egy szerető anya hagyta, hogy a fia elérje nagy álmát. Amikor Laurent készülődött, és a kezében volt a behívó, remegett keze lába, de mégis büszke volt rá, hogy a hazáját szolgálhatja az elkövetkezendő években. Abban a pillanatban nem tudta, hogy mikor láthatja vagy éppen láthatja-e még viszont a családját, de bátran nézett a jövőbe és elköszönt az otthoniaktól, tudván, hogy innentől jószerével csak levélben tudnak majd beszélni, maximum telefonon. Könnyes szemmel hagyta hátra a családot, de a szíve azt súgta, látja még őket, csak azt nem tudta, mikor. Amikor megérkezett a hadseregbe, és átlépett a parancsnoki iroda küszöbén, ahol a gyülekező volt, és létszám olvasás akkor már tudta, hogy ő innentől katona és parancsok szerint kell élnie.
Nagyon jó társaság volt az övék, mert a gyülekező után egyből bemutatkoztak egymásnak, és mivel nem voltak valami túl sokan, nem kellett attól félni senkinek, hogy valaki kihúzó lesz a csapatban. Mindössze heten voltak, név szerint a következők. Bórian Mckenzie, Lovis Kamond, Rian Goldman, Frank Bolton, Terra Altúan, Chi Lung, és ő maga Laurent Mcbride. A bemutatkozást követően engedélyt kaptak arra, hogy a csomagjaikat elpakolhassák és megtekintsék a szobáikat. Már a kipakolás közben összehaverkodtak és élvezték az új életet, hogy a hazájukért öltik magukra a terepmintás ruhát, és a címer viselése hűséggel kötelezte őket. Mindegyikőjüknek kitaláltak egy becenevet de a legtalálóbbat Ryan kapta, a Ryan közlegény megmentése című háborús film után. Pedig sima alhadnagyi rangja volt, és már ettől boldog és elégedett volt. Mckenzié lett a Mcki a Mcdonald's után mert nagyon szerette a gyorskajákat. Kamond a Jurassic Parcból lett Hamond professzor, Frank pedig az agyturkász becenevet kapta mert állampolgári foglalkozása pszichológus volt. Chi pedig a riszes nevet kapta mivel kínai, és náluk a fő étel a rizs. Végül de nem utolsó sorban jött Laurent, akire a zsivány becenevet aggatták mert azt mondták róla, jó gyerek vagy Mcbride, de olyan zsivány az arcod. Ezen egy jót nevettek és folytatták a kipakolást. Az első bevetésre nem is kellett olyan sokat várniuk, már nagyon izgatottak voltak, mert amikor megtudták, hogy hova kell menni, kicsi félelem és izgalom keveredett a gondolataikban, mert arról volt szó, hogy Irakba kell menni, és oda keresnek önkénteseket. Ez most változott és a parancs szerint a Gázai övezet lesz az úti cél, ami Palesztina egyik része a Földközi tenger partvidékén. Ezért voltak olyan idegesek, persze ezt nem mutatták egymás előtt, még ha egyből jó barátok is lettek. Nem kellett mutatni mert ezt már rövid ismeretség után is tudták egymásról, hogy így van és most adott pillanatban mit érez a másik. De várták már az indulást mert még soha nem volt ilyenben részük. Megkapták az eligazítást és útnak is indulhattak persze az úton egyfolytában rádió-összeköttetésben voltak a bázissal. Ők az U7 csapatnevet kapták és ezáltal regisztrálták őket a bázison. Az odafelé vezető út zökkenőmentes volt, de a város határában már lehetett hallani a fegyverropogást, és akkor hirtelen mindenkinek a torkában volt a gyomra. Amikor odaértek mindenhol holtesteket és gyermekeket láttak az utcákon, vérző sebekkel, amik el voltak fertőződve a megfelelő orvosi ellátás hiányában. Mivel a helyszín megváltozott, így a parancs is más lett. Azt a parancsot kapták, hogy az övezet utcáit járják be, és hogy ha találnak értelmes, kommunikatív felnőttet, faggassák ki arról, hogy miért nem képesek abbahagyni a háborút és békében élni. Tűzharcba ne keveredjenek de ha mégis vigyázzanak magukra és bajtársaikra. Ezt észbem tartva, járták az utcákat és az első napon nem találtak senkit, aki élne. Egyhetes küldetésen voltak és az első nap elég nyugodtan telt. Amikor este visszatértek a terepjáróhoz és nyugovóra tértek, mindenki a családjára gondolt és egy kis idő után a gondolatokat szavakká formálva megosztották egymással. Először Louis kezdte a hangos elmélkedést és azt mondta.
– Tudjátok, én mindig erre vágytam, hogy katona lehessek.
– Mind ezért vagyunk itt – szólt Frank a hátsó ülésről és hangos nevetésben törtek ki. – Folytasd, kérlek!
– Apám mindig arra tanított, hogy az Élet kemény de ha megállod a helyed, te keményebb vagy fiam, és ezt szeretném neki bebizonyítani.
– Nem kell semmit sem bizonyítanod Frank – szólalt meg Laurent, aki hallgatagon csak ült az első ülésben, és mindezidáig csak hallgatta Louis mondandóját. – S tudod miért nem? Mert már bebizonyítottad, hogy kemény vagy, azzal, hogy eljutottál idáig, és megvalósítottad az álmod és most itt ülsz közöttünk egy háborús övezet kellős közepén. Azt hiszem, ez elég kemény dolog.
– Tényleg így gondolod, Laurent? – hitetlenkedett Louis.
– Igen, tényleg – és vállveregetéssel a többiek is helyeseltek.
– Köszönöm szépen skacok.
– Igazán nincs mit, barátom – hangzott a válasz egyöntetűen.
A mesélést Frank folytatta akinek elég nehéz gyermekkorra volt és ebből akart kitörni azzal hogy, bevonul. Alkoholista apától és egy szellemileg labilis anyától származott, ami kétségekkel töltötte el akkor is, amikor beadta a jelentkezését, hogy nem fog megfelelni az orvosi vizsgálaton, annak ellenére, hogy tudta, nincs semmi baja, Azért most is szem előtt tartotta, hogy jobb óvatosnak lenni. A többiek megdöbbenve hallgatták a történetét, de leginkább akkor képedtek el, amikor Frank elmesélte azt is, amikor gyerekkorában az apja ittas állapotban úszógumi nélkül bedobta a házuktól nem messze lévő folyóba az akkor három éves Frankat, és azt vágta a fejéhez, ha nem tudsz kijönni meghalsz. Frank már akkor, három évesen olyan élni akarással és küzdeni tudással rendelkezett, hogy eldöntötte, ha elég idős lesz, bevonul, és hátra hagyja ezt az egészet. Persze ez még rengeteg időbe tellett, és sok rossz dolgot meg kellett élnie, de amikor eljött a nagy nap, kapva kapott az alkalmon, és így került ide az U7-es alakulatba.
Chi, alias rizses is hasonló gyermekkorban részesült, csak őt a nagymamája bátorította arra, hogy ha egyszer felnő, akkor vonuljon be, és megszabadul a szülei által kialakított élettől, mert a seregben megbecsülést és tiszteletet kap, amire civilként nincs sok esélye. Így hát hallgatva a nagymamájára Chi bevonult, és hátrahagyta szülei érdemtelen, alkoholizmussal teli életét.
A következő aki megosztotta a többiekkel, hogyan és miért került a seregbe, Hamond volt, aki hátrahagyta mindenét a családja érdekében. Pontosabban azért, hogy a későbbiekben nyugodt életet biztosíthasson nekik. Hamondnak és kedvesének volt egy hitele, amit az állampolgári szakmájával, ami nem mellesleg ács volt, nem igazán tudtak volna fizetni. Úgyhogy a jó fizikum adott volt, sokan bátorították is a barátok közül hogy, próbálja meg. Először nagyon félt, hogy kudarcot vall, de belátta, hogy nincs mit vesztenie, és ha mégsem sikerülne, visszatér a szakmájához, és akkor valahogyan fizetgetik a hitelt, de mivel sikerült, így a jövőben nem igazán kell félnie, hogy elvehetik a fejük fölül a házat, amiért keményen megdolgoztak.
A sort Terry folytatta, aki úgy került a seregbe, hogy végig ahol járt iskolába, kitűnő tanuló volt, és különösen a történelem ment neki. Habozás és minden megterhelés nélkül tanulta meg majdnem szó szerint a tankönyveket, és vette sorra az akadályokat, mígnem katonai iskolába küldték a szülei Brigtonba, és ott is kitűnővel végzett, és most itt van az amerikai hadsereg egyik osztagában.
Már majdnem éjjel egy óra volt, amikor Brian elkezdte mondani a történetét, hogy a nagybátyja katona a Francia Idegenlégióban, és már több mint öt éve kint van.
– Tudjátok, ő mindig azt mondta nekem, ha kemény akarsz lenni, öcskös, légy katona. Mert nem az a kemény aki kint van az utcán, és hőzöng a másikkal, hanem az, amikor látod nap mint nap szenvedni a kiképzések során a társaidat, de mégis helyes döntést hozva. segítő kezet nyújtasz nekik.
Erre csak egy válasz jött mindannyiuktól.
– Igaza volt a nagybátyádnak.
Briant ez jó érzéssel töltötte el. S azzal zárta a mondandóját amit még azelőtt mondott neki a nagybátyja, hogy beadta volna a jelentkezését. Ha nem törsz meg és erős maradsz, mindent elérhetsz az életben.
Utoljára. de nem utolsó sorban maradt Laurent, aki tényleg kicsi kora óta szeretett volna katona lenni. és amikor elmondta a társaknak, hogy épp várandós a kedvese. és nem lesz otthon. amikor megszületik a pici. egyszerre érzékenyültek el, de jó katonához illően ők is erősek maradtak. és bátorító szavakat intéztek Laurenzhez.
– Ne izgulj testvér, minden rendben lesz, és ha megszületik, veszünk neki közösen egy jó nagy adag pelenkát.
Ez volt az a mondat, amin jót nevettek, még mielőtt elaludtak volna. Reggel, amikor felébredtek, egy ember volt a terepjáró közelében, és egy dobozt tartott a kezében. Mindenki gyorsan kiugrott az autóból, mert azt hitték, bomba van a dobozban, és lefegyverezték a férfit. Nem is gondolták volna hogy, nem is kell egy métert sem menniük azért, hogy találjanak valakit, akit kikérdezhetnek. A parancs egyik részét teljesítve kikérdezték, és megtudták, hogy azért vannak ezek a zavargások állandó jelleggel az utcákon, mert az emberek félnek, és nem akarják elhagyni az otthonaikat, de a palesztinok, hogy rábírják őket a távozásra legyilkolják a gyermekeiket. Laurent tudta, hogy mivel néz majd szembe akkor, ha bevonul, de most mégis elérzékenyült, és könnyeivel küszködve fordult meg, hogy ne lássák a társai. Arra gondolt, hogy az ő gyermeke még meg sem született, és ezeknek az embereknek már is el kellett a sajátját veszíteni, csak azért mert mások el akarják foglalni ezeket a területeket.
– Nem is éltek ezek a gyerekek, és már is meg kellett nekik halni – gondolkodott hangosan amit csak akkor vett észre amikor Frank odalépett hozzá és átkarolta.
– Tudom, hogy nehéz, de légy erős és menjünk tovább – szólt a bátorítás Franktől.
Még csak második napja teljesítettek szolgálatot, de már most az elején szembesülniük kellett azzal, mi az a katonaság. S hogy mi volt a dobozban amit a férfi a kezében tartott? A családjáról őrzött megmaradt fotók, amiből már nem maradt más, csak emlék, mert a gyermekei és a neje is a porban feküdtek holtan. Ezt hátrahagyva elindultak a terepjáróval az övezet utcáin, és ahol ellenséget láttak, azt lelőtték, és ez így ment majdnem egész héten, mígnem elértek arra a pontra hogy, a sok halál és gyilkolás árnyékában keressenek egy biztonságosnak tűnő helyet ahol, rádión szólhatnak a bázisnak. Ezt meg is találták és jelentkeztek, aminek nagyon örültek a bázison mert azt hitték, hogy mind meghaltak mert nem jelentkeztek egész héten. Louis jelentkezett a rádión.
– Bázis, itt az U7-es alakulat. Jelentkezz! Vétel. Bázis, itt az U7-es alakulat. Jelentkezz! Vétel.
– Hallak U7-es, itt a bázis! Örülünk, hogy hallunk maguk felől!
– Én is örülök, bázis.
– Mindenki megvan az U7-es alakulatból?
– Jelentem, igen. Mindenki épségben van és a parancsot teljesítettük.
– Nagyszerű U7-es!
– Kérek engedélyt elhagyni az övezetet. Vétel.
– Engedély megadva. Vétel.
Ahogy Louis kikapcsolta a rádiót, annyit mondott.
– Fiúk, mehetünk haza. Juhééé! – A hazafelé vezető út csendesen de annál boldogabban telt, mert amiket ott tapasztaltak, az emlékezetükbe vésődtek egy életre, és velük maradtak, de boldogok voltak, hogy teljesítették az első küldetésüket, és büszkén térhetnek vissza a bázisra. Egy napos utazás után, a hetedik napon elérték a bázis határát, és amikor megérkeztek, nyugalom honolt a táborban, csak a közeli lőgyakorlatok hangja csapta meg a fülüket. Az ezredes üdvözölte őket és gratulált nekik a küldetés teljesítéséhez. Másnap olyan történt, amire álmukban sem mertek gondolni. Amikor reggel felkeltek, egy átlagos napnak indult az egész, terepgyakorlat, éleslövészet meg minden egyéb amire egy katona számíthat. De aztán nem így történt, mert miután felöltöztek, a táborvezető kereste őket, hogy az ezredes szeretne velük beszélni. Mindegyikük meg volt illetődve, mert nem tudták, hogy miről lenne szó. Amikor meglátták az udvaron a sok katonát tisztelegve, és hogy, az ezredes várja őket akkor jöttek rá, hogy abban a megtiszteltetésben van részük, hogy kitüntetést kapnak a teljesített első küldetésért.
Az ezredes ezeket a szavakat intézte hozzájuk.
– Még egy hete azt sem tudták, mire vállalkoznak, mégis bátor szívvel és hittel jelentkeztek a meghirdetett küldetésre. Attól sem riadtak vissza, hogy időközben nem a meghirdetett úticélhoz kellett menniük, hanem egy teljesen más környezetbe. Örömmel nyújtom most át önöknek ezt a kitüntetést az Amerikai Egyesült Államok nevében az első sikeres küldetésük jelképeként amit tiszta szívvel és hazafihoz méltón végigcsináltak. Gratulálok önöknek. Laurent Mcbirde, Brian Mckenzie, Louis Hamond, Ryan Goldman, Terry Altman, Frank Bolton, és Chi Lung.
Amikor átvették a kitüntetéseket, hihetetlen érzés volt végigvonulni a sok tisztelgő katona között annak tudatában, hogy ők mégis csak újak, de már akkoris megbecsült tagjai az amerikai hadseregnek. A kitüntetést követő napokban közölték velük, hogy az ezredes egy hét jutalomeltávot adott nekik, és hazalátogathatnak. Amikor Laurent hazaért Jacksonvillebe nem is tudta hirtelen, hogy üdvözölje a családját, vagy éppen kit üdvözöljön elsőnek. Mert tudni illik, amire Laurent hazaért, megszületett a kisfia, Jason is, akit nagy örömmel és szeretettel fogadott. A pici, amikor meglátta az apukáját, egyből mosolygott. Laurent mintha csak kis kori képmását látta volna a fiában. Az édesanyja, Clara is nagyon örült, hogy ismét itthon van a fia, és ezt mi sem bizonyította jobban, bár nem tudta mikor érkezik, megérzésszerűen megsütötte a kedvenc cseresznyés lepényét. Susan, amikor meglátta, örömkönnyek csorogtak le az arcáról, és egy hosszú, forró csók kíséretében üdvözölte kedvesét, az újdonsült apukát.
Ahogy nekiállt mesélni, azután megették édesanyja cseresznyés lepényét, ami rövid időn belül elfogyott, és kívánta maga után a sört. Laurent csak mesélt és mesélt, és amire a végére ért, csak azt vette észre, hogy az asztalt körül ülő családtagjai mindegyikének könnyes a szeme, és csendben csak átölelték, és annyit mondtak neki, büszkék vagyunk rád. Ez Laurentet arra emlékeztette, amilyen élményekkel gazdagodott a bevetésen, amikor egymás történeteit hallgatták a terepjáróban, és mennyire összetartottak a társaival. Ezután megmutatta a kitüntetést, amit kapott, és az asztaltól felállva megköszönte a családjának.
– Köszönöm szépen, hogy azzá segítettetek, aki most vagyok, és hogy a hazámat szolgálhatom. Nélkületek ez nem sikerült volna. Köszönöm azt a sok támogatást, szeretetet amit kaptam tőletek az évek során, és amikor úgy döntöttem, hogy bevonulok, bár tudom hogy, féltettetek, de mégsem elleneztétek. Szeretném ezt a kitüntetést nektek ajánlani, mert ez a tiétek is.
Próbálta kihasználni ezt az egy hetet arra, hogy minél többet a családjával legyen. Először a megérkezését követően elmentek kikapcsolódásképpen moziba, ahova nem lehetett volna bevinni a picit, de olyan édes volt, hogy a pénztáros szíve megesett rajta, így bevihették a filmvetítésre. A pici végigaludta a filmet, de legalább ott is velük volt, és Laurent végre azt érezhette, hogy a katonaságon kívül is van miért élnie. A mozi után a harmadik napon csináltak egy családi pikniket a várost övező parkban, és annyira jól érezték magukat, hogy nem is szerették volna, hogy véget érjen. De sajnos egyre jobban közeledett az eltáv vége, és a visszaút a bázisra. Susan nem akarta elengedni Laurentet, mert nem tudta, mikor láthatja viszont újra, de azt is tudta, hogy vissza kell neki menni. Így amikor eljött a nap, hogy Laurent visszautazzon nem maradt más neki hátra mint tisztességes katona menyasszonyként búcsúztatni ismét a párját. Susan ezt meg is tette és a lemenő nap árnyékéban látta Laurentet, ahogy felszáll a vonatra. Amikor visszatért a bázisra a hosszú, fárasztó utazás után, az első dolga az volt, hogy lejelentkezett, és amikor engedélyt kapott eltávozni, vett egy hosszú, forró fürdőt, és utána kialudta magát, mert csak másnap reggel volt gyakorlat a lőtéren, ahol neki és társainak is jelenése volt. A többiek is szép lassan megérkeztek a nap folyamán, és mint ahogy eddig tették, másnap reggel együtt jelentkeztek gyakorlatra.
A sorakozónál vette észre az ezredes, hogy valami nem stimmel az egyik katonával. Az igaz volt, hogy visszaérkezett időben, de Frank másnapos volt, mert még előző este az egyik helyi kocsmában töltötte el az időt és nem üdítőt szürcsölgetve. Az ezredes odalépett hozzá és csak ennyit mondott.
– Lépjen ki katona.
Frank tudta, hogy bajban van. Kilépett, amit nem is igazán lehetett kilépésnek nevezni, hanem inkább kitámolygásnak, és leszegett fejjel várta az ezredes büntetését.
– Maga bűzlik az alkoholtól katona.
Hirtelen nem tudta, hogy mit mondjon, de a következő pillanatban ki is mondta hogy:
– Igen uram.
– Remélem, ez tudja mivel jár, katona.
– Nem, nem uram.
– Hát akkor most felvilágosítom. Egy hét fogda, és minden nap felpucolja fogkefével a mellékhelyiséget. S akkor még örüljön neki, hogy ennyivel megússza, de csak azért mert a múlt héten volt a kitüntetése, de azt garantálom, hogy ezután figyelni fogom minden lépését.
– Igen uram! – hangzott a válasz Frank szájából úgy, mintha egy demizson whishyt nyelt volna le az előző éjjel.
Ez így is volt, ahogy az ezredes ígérte, s amíg a többiek a lövészetet csinálták és harckocsiba ülhettek, a héten Frank a WC-t pucolta, és fogkefével súrolta a járólapot, és volt ideje elgondolkodni hogy, mi éri meg jobban. Az, hogy kiesik végleg az U7-es alakulatból vagy az hogy, megrázza magát és nem csinál több butaságot, vagy ha mégis akkor veszélyeztetheti saját és mások katonai pályafutását. A sajátját azért, mert a következő ilyen húzása a katonai hadbíróság előtt landoltatná. Másokat meg azért, mert akár falaznak neki, vagy éppen szemet hunynának a dolog felett. Amíg Frank ezen gondolkodott, a többiek sem érezték teljesnek a csapatot, mert hiányzott nekik Frank, aki mindig feldobta a hangulatot egy pár kedves szóval vagy akár a vicceivel. Csinálták a feladatukat, mert meg nem tagadhatták a parancsot, de érződött rajtuk hogy, nincsenek száz százalékos lelki állapotban, és ezt az ezredes is tudta. Amikor végre letelt az egy hét büntetés Frank számára, örömmel csatlakozott újra az U7-es alakulathoz, amit most már magáénak érzett és szívébe zárt. De azért az ezredes, hiába nem szólt egy szót sem, vetett Frankra pár szúrós pillantást, jelezvén, hogy azért vannak még kétségei felőle. De ahogy telt múlt az idő, és egyre jobban dolgozott a többiekkel, Frank bebizonyította, hogy igenis van akaratereje, és többet ér neki a hazája és a ruháján a címer, mint az alkohol. A társai mindenben támogatták őt, és tudta az ezredes, hogy ezt az incidenst leszámítva a legjobb egység voltak, ha csak az emberi oldalát nézzük. S hála istennek, a társai segítségének köszönhetően az ezredes is elhitte, hogy nem lesz több ilyen affér, és bármikor számíthat rá bármilyen helyzetben. Erről akkor bizonyosodott meg az ezredes, amikor Frank az irodájában kereste fel, és két tőle négyszemközt bocsánatot. Azóta Frank letette a piát és újra az U7-es alakulat oszlopos tajga lett. A büntetése óta minél több idő telt el, annál jobban érezte ismét, hogy jobban van, és azt, ami a legfontosabb, hogy valaminek a része.
Amikor már elérte azt a pontot, hogy már fél éve nem ivott, akkor történt, hogy jött egy új tag a csapatba. Történetesen egy lány, akit Helganak hívtak, és Frank első látásra beleszeretett. Ezt a többiek mindjárt észrevették, és el is kezdték zrikálni Franket. De ami hátrébb sorolta a többiek zrikálását, az az volt, hogy Helga is így érzett iránta. Az első közösen eltöltött hétben a csapatban sokat beszélgettek, amikor volt rá idejük, de persze csak óvatosan, és amikor már úgy érezték és a többiek unszolására is végre összejöttek. Frank nem akarta elhinni, hogy amilyen mélyen volt, most annál magasabban van, mintha a mennyországban érezte volna magát. A többiek is támogatták és együtt örültek vele, hogy boldog és ez adta meg ennek a csapatnak az erejét. Az összetartás. Egy ideig nem kellett nekik bevetésre menni, mert azt szerette volna az ezredes, hogy a többi alakulat is bizonyítson. Ezt elég nehezen fogadták, mert hajtotta őket a vágy és a hazaszeretet, hogy megmutassák, igenis minden helyzetben meg tudják állni a helyüket, de ezt már nekik nem kellett bizonyítani, mert az egy hetes Gázai övezetben eltöltött idő megmutatta, hogy összetartásból, bajtársiasságból jelesre vizsgáztak, és ezért tudtak mind a heten hazajönni az első bevetésről. Helga ugyanúgy az Amerikai Egyesült Államok hadseregében szolgált, csak ő már a többiekkel ellentétben a légierőnél volt öt évet, és sokkal többet látott ebben az öt évben, mint azt sokan gondolnák. Az emlékei sokszor visszajártak, mert ugye az ember hajlamos az emlékei között elidőzni, és ez Helgával sem volt másképp. Emlékezett arra, amikor az első éles bevetésén a Földközi-tenger felett eltalálták repülőgépének bal szárnyát, és pánikba esett, hogy meg fog halni. De akkor eszébe jutott, hogy a gépben van katapult és amikor már minden veszni látszott a katapultgomb megnyomásával megmenekült a haláltól. Egy ideig ezt nem is igazán tudta feldolgozni, ugyanúgy csinálta a feladatát, mint a többiek, de benne volt az első megrázó élmény hatása. Ezeken felülkerekedve öt éven keresztül állta a sarat a légierőnél és most itt van az U7-es alakulatban, és itt próbálja a legjobbját nyújtani a többiek hathatós bajtársiasságával. Ami nem különbözteti meg a többiektől az az, hogy ő is tiszta szívvel csinálja azt, amit elkezdett és a társait támogatva akárhova viszi a sors, jó katonához illően viselkedik.
Ez volt az U7-es alakulat története, ami hét elszánt fiatal álmáról, és egy már sokat látott lány megpróbáltatásairól szólt. Az egymásba vetett, hit és bátorság segítette őket át minden rosszon, amit csak láttak, és még látni fognak a jövőben. Mert egy biztos, az alakulat többsége keveset látott katona, de abban biztos vagyok, hogy nem zárult le az U7-es története végleg, mert még nagyon sok mindent fognak a hazáért tenni a címerrel a szívük felett.
Köszönöm szépen, hogy elolvastátok ezt a kis történetet és szántatok rá egy kis időt, hogy megismerjétek történetem főszereplőit. S engedjétek meg, hogy egy saját idézettel zárjam ezt a kis történetet.
„Az alkotás szerelem, az alkotás művészet. Nincs is annál szebb dolog a világon, amikor te magad alkotsz valamit az emberi társadalomnak. S az már csak hab a tortán, hogyha még értékelik is amit, te magad nagy erőfeszítések árán alkottál”.
Írta: Németh Balázs
Sümeg, 2018. 4-5.8