Metro 2033 Univerzum - Porból porrá (nem hivatalos)
Minden este kockáztattak, amikor kimentek. Azt kockáztatták, hogy nem térnek vissza. A felszín megkövetelte a maga áldozatát, ha sérülések képében, akkor abban, de ha emberéletet óhajtott, azt is behajtotta.
Nem nézelődni mentek. Tudták nagyon jól, hogy azoknak, akiket hátrahagytak, szükségük van a segítségükre. Persze nem dolgoztak ingyen. Busás jutalom ütötte a markukat minden alkalommal, amikor csak zsákmánnyal tértek haza.
Legtöbbször a bevásárló központot választották. Szerettek egészen addig dolgozni egyetlen területen, míg teljesen ki nem apadt. Míg az utolsó szöget is el nem hozták a falból, vagy a legócskább ülőalkalmatosságot is darabjaiban el nem szállították, hogy aztán később melengető káromkodások örömtüzétől átmelegedve kényelmesen összerakhassák.
Az alsó szinteket már elhordták, kénytelenek voltak feljebb kapaszkodni. A második, illetve harmadik emelet csak arra várt, hogy megrohanják és kifosszák.
- Petya! – szólt rá felettese halkan, utasításra készen. Az egykor volt bevásárló központ porhüvelyének gyomra felé mutatott. Esővíz áztatta, gyér növényzet lakta be. Üzlethelyiségek maradványai mellett haladtak el, melyek bejáratát vaskos indák szegélyezték. A tetőszerkezetből aláhullott törmeléket a megpuhult földbe taposták. Megálltak.
Egy fekete overallos, gázmaszkos férfi néhány lépéssel a falnál termett. Kikukucskált az alsó és felső szintekre. Aztán visszahúzódva újra Petya felé fordult. Kezét felemelve jelezte az irányt. Jobbra. Harmadik társuk leguggolt. Végigpásztázta a teret a hátuk mögött. Karabélyának csöve egyik helyről a másikra suhant, mély, egyenletes légzések közepette. Várt, míg Petya és a parancsnok a korlát mentén elindultak, majd felállt és követte őket.
A korlát üveglapjain emberkar vastagságú gyökérzet nyúlt át. Néhol viszont megmakacsolta magát és hajszálvékony szálrepedésektől teletűzdelve tartotta magát.
Megtorpantak. A mennyezeten reklámfeliratot himbált a szél. Az esővíz lecsordult a beomlott tetőszerkezeten keresztül. Sötétségbe burkolt üzletterek szegélyezték a folyosókat. Némelyik lehúzott ráccsal fogadta őket. Más bejárat szabadon tátongott, csupán a fakó lopásjelző elemek mellett kellett elhaladni. Akármit hoztak is volna ki onnan, nem kellett félniük attól, hogy megszólal. Régóta nem működtek már.
Elrozsdásodott tábla hirdette a piszoárt. Női és férfi piktogrammal. A nyíl mentén eltűnt a fal, a gépfegyver végét kidugva megbizonyosodott róla a parancsnok, hogy senki nem akar rájuk rontani onnét. Nem bízott a mozgólépcső megkövesedett fokaiban. A régimódi lépcső felé vette az irányt.
Bevárta Petyát, aki hátát a falnak vetve fellépett az első fokra. A parancsnok a vaskorlát mellett szorosan elindult felfelé a következő szintre. Egyszer csak megmerevedett. Fülelte a csendet, mely időnként megtört. Köszönhetően a karbantartás hiányának, nem lehetett azonnal megállapítani, mi okozta a zajt. Vajon mennyi ideig áll még a lábán ez az épület? Az újabb nyikordulás, mely a hirdető transzparens rozsdás illesztő elemeinek megfáradt kapcsolatát hirdette, arra engedett következtetni, szakítópróbájuk villámgyorsan közeleg. Akár ellenség méltatlan vicsorgása is lehetett volna. A lépcsőfordulóban bevárta másik két társát, majd tovább indult. A következő szintre érve ismét megbizonyosodtak arról, hogy egyedül vannak. Megugrott szívveréssel támaszkodott neki a falnak. Az állóképesség teljében léve sem tudta megállni, hogy ne fújtasson. A gázálarcban lélegezni önmagában is megerőltető dolog volt. Petya követte parancsnokát. Minden egyes törmelékkel teleszórt lépcsőfokkal nagyobb összpontosításra volt szükség. A kapitány már elfoglalta fedező pozícióját. Mozgásnak egyelőre nem látta nyomát.
Miután a hátvéd is felért, benyomultak az első üzletbe, amit kifosztásra érdemesnek találtak. A természet még nem vette uralmába úgy, mint az alsó szinteket. Leszámítva néhány sovány ágat, mely a falon futva igyekezett minél nagyobb falatot kikanyarítani a helyiségből, egészen érintetlennek látszott. Egy jókora résen gyér holdfény ütött át. Odakint ugyan még az éjszaka uralkodott, de a nap nemsokára feldereng majd.
A bezúzott üvegkirakat szinte kínálta magát, hogy körülnézzenek odabent. Betolakodó, ha járt is előttük, akkor is eltakarodott. Talán megérezte a kezükben levő fegyver szagát, vagy azt, hogy többen is vannak. Megeshet, segítségért sietett. A felszökő adrenalin meggyorsította kutatásukat, kiélesítette gondolkodásukat. És kihegyezte fülüket is.
- Ti is hallottátok? – merevedett mozdulatlanná Petya. Mind abbahagyták a keresgélést és egymásra néztek. Füleltek. A légtisztítón átszüremlő halk szörcsögésen kívül csak a vérnyomás vert egyenletes ütemet a fejükben. A kapitány szólalt meg, miután az utóvéd tenyérformájú nyomatra mutatott a padlón lábnyomaik között.
- Siessünk! Ha van is itt valami, ma nincs kedvem találkozni vele.
Leszakadt polcok, elkopott hirdetőtáblák közt haladtak. Látva a helyzetet, sírnia kellett volna, de az a nő, amelyik a falon lógó penészes keretben mórikálva felcsípte ruhaszegélyét, láthatólag nem vett tudomást arról, mi történt körülötte. A kimerevített képkockán dacosan hirdette az idő felett aratott diadalát.
Senki sem gondolta volna, hogy az élete ilyen fordulatot vesz. Senki. Bárkit lehetne kérdezni, mindenki ugyanazt mondaná: Hihetetlen, ilyen csak a filmekben van!
Na, igen, a filmek. Mintha előrevetítették volna, mi várható a jövőben. De senki sem hitte el igazán. Aztán egyszer csak megtörtént. Látszólag minden előjel nélkül. Vagy csak az emberek váltak közömbössé? A folyamatok mindvégig láthatóak voltak, de az emberek, mint az a béka, amelyet lassú tűzön főznek meg anélkül, hogy észrevenné, képtelenek voltak felfogni és értelmezni, mi zajlik körülöttük? A legtöbbjével ez történt akkor.
Milyen érdekes, hogy a katasztrófa után még számon tartják, milyen évet írnak. A napszakok váltakozását jó, ha jegyzik. Az hasznukra válhat. De az évek strigulázása csak arra jó, hogy eszükbe juttassa, ami elmúlt, és ami derűlátó nézetek szerint egyszer majd újra eljön. Van, aki szerint nem jön el soha. Az, aki látja, mi van a felszínen. Bezzeg a sötétben gubbasztók. Közülük mind lát esélyt. Persze hogy lát, hiszen valójában semmit se látnak. Vakok, de mind próbál meggyőzni a maga valóságáról. Még Istent is belerángatják. Van pofájuk őt hibáztatni. Mintha neki bármikor is köze lett volna az egészhez. Mintha ő perzselte volna a földet porrá.
Megpillantottak egy hátsó helyiséget is. Talán raktár. Talán egy kiaknázatlan bánya hever ott. Hátvédjüket hátrahagyva Petya és a kapitány előre siettek. Több zárt ajtó után Petya végül talált egy résnyire nyitott vasajtót, melyet fegyvere hegyével óvatosan belökött. Odabent teljesen sötét volt. Elemlámpát kapcsoltak. Állványok tömött sora tárult fel. Plafonig érő szekrények jelentek meg. Mindegyik polcon tucatnyi doboz sorakozott. Puskáikat hátukra vetették, hogy lekapkodhassák őket. Mérlegelés nélkül emelték le a megpenészedett, barna kartonládákat. Egy masszív asztalra állva még a felsőbb polcokat is kisöpörték, majd nekiálltak átkutatni a tartalmát.
- Cipők! – könnyebbült meg Petya. A lábbeliket mindig könnyebb volt elsózni, arra kaptak a fogyasztók és a viszonteladók is. – Vajon ezért a drágaságért mennyit lesznek hajlandók fizetni? – Az ujjai között egy, aranyozott magas sarkú cipő csillant. Mellette sportcipők, alkalmi lábbelik és bőrcsizmák is horogra akadtak. Az idő elkoptatta őket, némelyik megsárgult, kifakult vagy eleresztett. De többsége használhatónak tűnt. Bezsákoltak, amennyit elbírtak, a maradékot pedig a polcok alá rejtették. Összeégett lepellel betakarták, törmeléket rúgtak rá nehezékként, majd a nehéz asztalt oldalára fektetve elfedték. Legközelebb tudni fogják, hol keressék.
A jelek szerint éppen időben végeztek, mihelyst a polc a helyére került, érkezett a menetrendszerinti három kopogás. Nem maradhatnának tovább akkor se, ha minden szanaszét heverne. Gyülekeztek odakinn.
Egy-egy teli zsákkal, hátukban az utóvéddel kikémleltek. Nem vált kedvükre, amit láttak. Lábnyomaikat elfödték, még a nyomolvasó szem számára is olvashatatlanná tették a frissen gyűlt horda léptei. Őket keresték. Odakint a hirdetőtábla nyöszörgése újabb és újabb visszhangot vert.
A kapitány kikapcsolta az elemlámpáját és a korláthoz lépett. Az alsó emeleten rémisztő árnyak nyüzsögtek. A hold fényében táncoló háborgó mélység elszédítette. Visszahátrált a társaihoz, és közben mérlegelte a lehetőségeket.
Vagy elbújnak előlük és várnak, vagy rögtön menekülőre fogják. Mind a kettőnek megvolt az előnye és a hátránya. A kivárással elháríthatják a veszélyt, viszont a légszűrőik cserbenhagyhatják őket. Ha ez megvalósul, kiteszik magukat a sugárzó részecskéknek. A sugárzás pedig hosszútávon végez velük. De ez még mindig egy jobb forgatókönyv, mint azonnal fűbe harapni. Zsákmánnyal a kezünkben ugyanis képtelenek voltak rendesen célozni. Így azonban hamarabb kikeveredhetnek a bajból.
A kapitány végül kiadta a jelet. Lopakodva elindultak egy üres folyosón. Petya olyan erősen szorította a zsákot, ahogy bírta. Kész volt rá, hogy kilőjön, ha muszáj. Üvegszilánk ropogott a talpuk alatt. Gyorsítottak a tempón. A hátuk mögött hallották, a mozgó lépcső hogyan birkózik a felkapaszkodó, felbátorodott teremtményekkel. A folyosó a túloldalra vezetett, ahonnét látták az árnyékhordát, amint hűlt helyükre lecsapnak. Bánatosan vonyítottak, a levegőben szaglászva forgolódtak.
Minden irányba megindultak. Kerül, amibe kerül, de meg fogják találni őket. A hajtóvadászat kezdetét vette. Vonyításukba belevegyült egy, amelyik már ismerősen csengett.
Az utóvéd tüzelési állást vett fel, mikor meghallotta a folyosón utánuk szegődöttek körmének egyre hangosabb kopogását. Az elemlámpa felkattant és egy rusnya pofára világított. Állkapcsából nyál szivárgott. Két lábra emelkedett és várt. Társai megérkeztek mögötte és ugyanígy tettek. Ekkor már Petya is odavilágított. Aztán tanácstalanul a korláton túlra fordult. Odalent még többen voltak. Elhátráltak a folyosón közeledők felől, de ha így folytatódik, kénytelenek lesznek tüzelni. Már mind tudták, hol rejtőznek. Egymást túlüvöltve közelítettek a sztalkerek felé. A korláton megjelent egy mancs.
Petya fülét ekkor ismét megcsapta a hang. Egy folyamatos küszködés, mely nem e világ torz szülötteinek torkából szakadt fel, hanem az acél palló és a dróthuzal illesztési pontjának elfáradt kapcsolatából. Nem gondolkozott többet. Célzott és tüzelt.
A golyó kiszakított egy darabot a huzalból, ami elijesztette a felkapaszkodó bestiát. Hatalmas robajjal kiszakadt a helyéről az egész reklámfelület. A porfelleg egészen a harmadik emeletig felcsapott.
Üldözőik négy lábra szökkentek és elinaltak. A túloldalon is fejvesztve rohantak az ellenkező irányba. A sztalkerek kihasználták az adódó lehetőséget. Felkapták a zsákokat és a kijárat felé indultak.
Gurgulázó visítás hangzott fel a hátuk mögött. Meglepetésükre a vadak elhúzódzkodtak előlük, és ahogy túlfutottak rajtuk, azok loholtak is tovább a csődület felé. Biztos megsérült néhány társuk. Talán segítségükre siettek. Vagy felfalják őket?
Petyának azok a kutyák jutottak eszébe, melyeket emberek mellett látott. Némelyik vad volt, mert arra idomították. De akadtak olyanok is, amelyek engedték, hogy simogassák őket. Ez a kettősség sokszor gondolkodóba ejtette. Hiszen mindkettőért az ember volt a felelős. Ha akarta, vérszomjas fenevadat teremt, de ha kezes jószágra volt szüksége, arra is megvolt a módszere. Ezeken a vadállatokon látszott, hogy az ember sosem tette rájuk a kezét.
Nem úgy a kijáraton túli boltívekről alácsüngő jégcsapokon, lesett körbe Petya, miután leértek a földszintre és végigrohantak az egykor vevőcsalogató sorokon, túl az üvegkeretétől megszabadult bejárati ajtókon. Az üszkös padokon és járdafoszlányokon. A szélben lengő vezetékcsonkokon. Az egymásba dőlt romos házfalakon. A makacsul kitartó háztetőkön gubbasztó félelmetes szobrokon, melyek közül némelyik időnként kitárta szárnyát és elrugaszkodott a mélybe. A szürke eget beborító sötét fellegek, melyeken keresztül most átütött az alkony. A vasajtón, mely a világ előli menekülést jelentette.
Elvadult minden, amiről egykor az ember gondoskodott. De levette róla a kezét. Nem önszántából, de levette. És talán sosem rakja újra vissza. Hagyta, hogy ellene forduljon, és többé nem gondozta.
Egy mellékutcáról nyíló pincejáratában haladtak. Üres vezetékeket követtek, egészen addig, míg egy újabb ajtót meg nem pillantottak. A tér visszhangozott a kapitány rámért csapásaitól.
Ha az ember miatt vált porrá az élet, akkor hol volt Isten? Vagy ő volt az, aki először határozott úgy, az emberek számára leáldozott? Lehet, hogy azoknak van igazuk, akik belekeverik a mindenhatót? Porból lettünk, porrá leszünk. Ennyi lenne csupán?