A szimulátor

A jövő útjai / Novellák (1305 katt) Norton
  2017.01.05.

Budapest 2034

- A magyar feltalálók valóban a világ legjobbjai - motyogta Cserhalmi Tamás, miközben felvette a háromdimenziós hologram sisakot, ami rögvest rákapcsolódott az agyhullámaira, és összekötötte azokat a programjával.
- Ez a virtuális világ totálisan leképzi a sajátomat - bólintott elégedetten, és végighúzta a kezét az íróasztalán.
- Az érző szenzorok fantasztikusak! - kiáltotta elragadtatva.
Éppen olyan érzete volt, mintha a valódi asztallapot tapintotta volna meg.
- Döbbenet! Az úgynevezett valóság tényleg nem más, mint elektromos impulzusok játéka a központi idegrendszerben. Igaza volt Fáskerti professzor úrnak. Bármit leképezhetünk. A határ a csillagos ég!
A kövérkés férfi szinte extázisba jött a felfedezés hatására.
- Színek, hangok, illatok, ízek, képek… minden az irányításunk alá kerülhet, sőt még az is, ami egyelőre csupán a fantáziánkban létezik. Egész világokat teremthetünk meg, akár az istenek!

Hirtelen elkomolyodott. Időnként észrevette magán, hogy hajlamos túlzásokba bocsátkozni, ha nagyon fellelkesedik.

- Na, jó, nézzük, miből élünk!

A mostani feladat az ízek leképezése volt. Kíváncsi volt rá, hogy milyen munkát végeztek a szakemberek. Felállt a székből, és kiballagott a konyhába, miközben nem győzött csodálkozni otthonának virtuális másán. A fényviszonyok és a színek szinte tökéletesek voltak, ám a falak mintha hűvösebbek lettek volna, mint eredetileg. Ezen még állítani kellett. Kinyitotta a hűtőszekrényt, mire istentelen hideg áramlott az arcába, mintha az északi sarkra került volna. Ez sem volt túl élethű, de most nem ezzel törődött.

- Itt vannak a kicsikék.

A frigó tele volt jégkrémekkel. Tamás oda volt az édességekért. Imádott enni, ami meg is látszott rajta. Sokféle diétát kipróbált már, de mindegyik csak ideig-óráig volt hatékony. Amikor elkapta az evéskényszer, egyszerűen tehetetlen volt ellene, most azonban egy új alternatíva ígérkezett a fogyókúrájában, melyet meglepő módon a számítástechnika fejlődése tett lehetővé. Persze ez a módszer még csupán kísérleti stádiumban létezett, de eddig felettébb ígéretesnek bizonyult. Cserhalmi úr az elsők között jelentkezett tesztalanynak, amikor ismertették a terveket az egyetemen. Az elmélet arról szólt, hogy az éhség hiányérzetet jelent, aminek a megszüntetéséhez egyfajta ingerületre van szükség az agy egy bizonyos területén. Ha ezt a területet nagyon finom elektromos impulzusokkal stimulálják, miközben az érzékszervek segítségével sikerül elhitetni a tesztalannyal, hogy megfelelő mennyiségű táplálék jutott a szervezetbe, akkor a hiányérzet megszűnik. Tamás remélte, hogy így lesz. Kinyújtotta a karját és kiemelt egy jégkrémet a hűtőből. Örömmel tapasztalta, hogy az ujjai szinte elfagytak az érintés hatására. Kibontotta az édességet és beleharapott. A foga szinte belesajdult a hideg ízbe. Óvatosan megrágta, és lenyelte.

- Ez érdekes. Most nem kell féltenem a fogaimat, mégis kellemetlen egy kissé.

A teszt előtt közölték vele, hogy a számítógép az emlékei által kiváltott agyhullámok felerősítése által hozza létre az íz hatást, ezért minél inkább beleéli magát a képzelt világba, annál erősebb élmény jön létre. A teória alapját az adta, hogy ha valaki citromra gondol, akkor megindul a nyálelválasztása, és minél élénkebben képzeli el azt, hogy beleharap, a teste annál erősebben állítja elő a megfelelő válaszreakciókat. Egy idegi stimulátor pedig meghatványozza ezt a hatást, főleg, ha még látvány is társul hozzá hologram képek révén. A köpcös férfi igyekezett megfelelni a követelményeknek, és erősen beleélni magát abba, hogy most jégkrémet eszik. Meglepetten tapasztalta, hogy nagyon finom, édes íz ömlik szét a nyelvén.

- Meg kell ennem még egyet!

A módszer ellenzői annak az aggodalmuknak adtak hangot, hogy a képzelt világban való kalandozás, nemhogy csökkenti majd a vágyakat, hanem éppen ellenkezőleg: hozzászoktatja az embereket a mértéktelen zabáláshoz.

- Engem már nem kell hozzászoktatni - vigyorgott Tamás. - Nincs veszteni valóm.
Felbontott egy másik jégkrémet, és beleharapott.
- Nagyon jó! Sőt egyre jobb.

A harmadik jégkrém elfogyasztása után úgy érezte, tökéletes az élmény… de megevett még kettőt, és döbbenten tapasztalta, hogy már egyáltalán nem éhes. Teljesen telítve volt, és egyáltalán nem kívánt több édességet. Böfögött egy nagyot és megmosta a kezét, ami kissé maszatos lett a jégkrémtől, aztán ivott egy pohár vizet, miközben nem győzött ámuldozni.

- Pont olyan, mint a valóságban.

Elfordult a csaptól, és kinézett az ablakon. Ott is minden a helyén volt: szemben egy italbolt látszott, ami előtt kábult alakok társalogtak, kicsit arrébb pedig egy koldus kéregetett, akit nagy ívben kerültek ki a járókelők.

- Nem értem, hogy miért kell ennyire ragaszkodni a valósághoz - sóhajtott a férfi. - Ezt a helyet láthatom eleget, és nem haragudnék érte, ha egy kicsit szebbé varázsolnák a tervezők. Miért fizessek egy olyan hologram sisakért, ami azt adja, amit ingyen is megkapok?
- Jó a kérdés - szólalt meg egy dögös női alt, mire Cserhalmi úr kíváncsian fordult meg.
- Maga kicsoda?
Az ajtóban egy csinos, szőke hajú, bőrruhás nő állt korbáccsal a kezében.
- Én vagyok a trénered. Mindent meg kell csinálnod, amit mondok neked.
- Ezt nekem magas - nyögte a férfi.
- Pedig egyszerű. A tervezők azt akarják, hogy céltudatos legyél és kitartó.
- Hogyan?
- Én félig a fantáziád vagyok. A hologram sisak a vágyaidat felhasználva egy olyan figurát kreált, akire a leginkább hallgatsz, aki motiválni tud téged a céljaidnak az elérésére.
- Maga… illetve te lennél az?
- Ne tőlem kérdezd, mert te hoztál létre! Lehettem volna az anyád, az apád, a tanárod, mit tudom én… de neked én kellettem.
- Mondjuk, el tudnék veled képzelni néhány dolgot, az biztos.
- Ne olyan hevesen, mert nem ezért vagyok itt, hanem hogy a segítségemmel értelmes célokat valósíts meg! Erről szól a programom.
- De hát miért?
- Gyenge az akaratod sajnos. Így sosem éred el azt, amit szeretnél.
- Igen? És vajon mit szeretnék elérni?
- Még ezt sem tudod? Nézz magadra! Sportolnod kell, és aktívabb életet élni. De lehetnek más céljaid is. Mondd ki bátran, mire vágysz az életben.
- Mire is vágyok, mire is vágyok? - tűnődött Tamás.
- Istenem, te tényleg szerencsétlen vagy.
- Mintha az anyósomat hallanám. Na, várj csak, mit is szeretnék…
- Legyél teljesen őszinte! Nem tudja meg senki.
- Na, jó! Kicsit szégyellem, de hogy is mondjam…
- Nyögd már ki!
- Ölni szeretnék.
- Micsoda?
- Még sosem csináltam ki senkit, pedig annyi filmben láttam már. Milyen lehet kinyírni valakit?
- Úgy látom, hogy nem vagy egészen normális.
- Te mondtad, hogy őszinte legyek!
- Épeszű ember ilyet nem akar.
- És te azt honnan tudod?
A szőke nő a homlokát ráncolta.
- Ez olyan, mint a jégkrém evés. Megtörténik, de mégse történik meg - ütötte tovább a vasat Tamás.
- Na, jó! Ha annyira ölni akarsz, akkor öld meg a rosszabbik énedet!
- Az meg mi a franc? - rémült meg a férfi.
- A pszichológiai adatbázisom szerint, ha elhiszed, hogy meghalt benned a gonosz, akkor jobbá válhatsz.
- Valóban?
- Igen.
- És hol van az a gonosz?
- A szobádban - mosolygott a nő, és csattintott egyet az ostorával.

Tamás elmosolyodott és újsütetű izgalommal átsietett a szobájába. Rögvest meg is pillantotta a gonoszt, aki nem volt más, mint egy ráncos öregasszony, akinek a fején haj helyett giliszták vonaglottak összevissza.

- Már megint mit csinálsz? - förmedt rá a visszataszító alak egy kissé az anyósának a hangján. - Milyen bili van rajtad, te szerencsétlen?
- Várjon csak, mamika! - kiáltotta Cserhalmi úr, majd az íróasztalához ugrott és kihúzta a fiókot. - Mindjárt nem lesz olyan nagy pofája!
A vénasszony azonban nem vette tréfára a dolgot, mert menekülni kezdett.
- Hová rohan? - kérdezte a köpcös férfi csalódottan.
Elővette a pisztolyát és csőre húzta.
- Várjon mamika, várjon!
Remegő kezekkel felkapdosott még három tárat, aztán kiugrott az ajtón.
- Van magának egy kis ajándékom!

Végigtrappolt az előszobán, majd a lépcsőházba érve rögvest elsütötte a fegyverét. Töltényhüvely pördült az arca előtt, az öregasszony pedig elvágódott a lépcső legalján.

- Ez az!
Utána sietett és belelőtt még kettőt a földön fekvő nénikébe. Tiszta vér lett minden.
- Átkozottul élethű! Mint egy spéci videó játék.

Ekkor egy női sikoltás hallatszott valahonnan, majd egy világító szemű férfi jelent meg a lépcsőházban, akinek az arcán fekélyek pompáztak.

- Mit csinál, megőrült?! - kiáltotta rémülten, és eldobta a postás táskáját.

Tamás odafutott hozzá, és belelőtt a mellkasába. A fickó, ahogy hanyatt esett, visszalökte a bejárati ajtót. A másik utána ugrott, ki az utcára, és biztos, ami biztos alapon fejbe lőtte. Fröccsent az agyvelő, dőlt a vér. Isteni élmény volt.

- Nem kellett volna kiskoromban eltiltani a videó játékoktól! - kiáltotta a tesztalany megittasulva, miközben egy vörös hajú tini lány felé lőtt, aki egy ablak mögül leskelődött. Csörömpölt az üveg, halálsikoly kelt, és az ismeretlen lány eltűnt az ablak mögül.

- Most végetek van, rohadékok! Csak kerüljetek az utamba!

***

Cserhalmi úr szanaszét lőtt mindenkit a kocsmában, de kifogyott a tölténye.

- Kár, hogy nem hoztam még vagy öt tárat - dünnyögte és eldobta a fegyverét.
- Nagyszerűen csináltad - dicsérte a bőrruhás nő, aki mellette állt. - Ha a fogyókúrádat is ilyen lelkesedéssel végzed majd, akkor nem lesz nehéz dolgod. A börtönben ráadásul kevés ételt adnak.
Aztán nevetni kezdett, és eltűnt. A férfi vigyorogni kezdett beteges humorán.
- Hát ez remek játék volt. Elégedett vagyok.

Levette a sisakját és döbbenten nézett körül. A kocsmában volt, és vérbe borult halottak hevertek körülötte mindenfelé.

- Ez… mi a…
- Nagyon kérem, ne bántson - rebegte valaki alig hallhatóan.

A sarokban egy vékony nő reszketett. Igyekezett olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak lehetett. Kész csoda volt, hogy túlélte a mészárlást, bár elég sokkos állapotban volt, és bepisilt egy kicsit.

- Mindent megteszek magának, csak ne bántson!
- Nyugalom - suttogta Tamás, miközben iszonyodva nézett körül. - Nem tudom, mi történt.
- Jól van, Darth Vader, emelje fel a kezét! - csattant mögötte egy határozott férfihang.
- Darth Vader? - csodálkozott a tesztalany, aztán rájött, hogy valószínűleg a kezében lévő hologram sisak miatt nevezték így, ami hasonlított kicsit a sötét nagyúr rohamsisakjához, és amit az anyósa nem túl találóan „bilinek” nevezett.

Eldobta a sisakot, és az utasításnak engedelmeskedve felemelte a kezét.

- Nézzék, én nem vagyok őrült.
Valaki mögé lépett, és hátracsavarta a karjait. Egy másodperc múlva már csattant is a bilincs.
- Megvan a pasas - közölte a rendőr a rádiójába. - Hihetetlen, amit művelt. Attól félek, ide már szükségtelen a mentő.

A kövér férfi még csak most kezdte felfogni, hogy mi történt.

- Istenem, ez igazi volt. Bocsássanak meg!

Eszébe jutott, hogy hányszor kívánta pokolba a részegeket, akik a kocsmában mulatoztak éjnek évadján, sőt olykor még hajnaltájt is rikoltoztak az utcán. Neki tanulnia kellett, ráadásul dogozni indult reggelente, és nem tudott aludni tőlük. E nélkül is nagy volt rajta a nyomás. Hányszor képzelte el, hogy lelövi az alkoholista szemeteket. Csak ugye, ugyanannyit kapna értük, mint a rendes emberekért, ezért inkább nem tett semmit. De a vágy azért megmaradt, hiába próbálta elfojtani, és ezt a vágyat találta meg a szimulátor. Az az átkozott gép!

A rendőrök beültették az autóba.

- Ez nem is velem történik - rebegte kétségbeesetten.

Könnyek szöktek a szemébe, de egyvalamiben biztos volt: átkozottul jól működött a program. Hiába, a magyar feltalálók valóban a világ legjobbjai.

- Elindultunk a gyanúsítottal - közölte tárgyilagos hangon a volán mögött ülő, nagydarab járőr a rádióba, miközben gázt adott, és a hibrid meghajtású ultraszkiper hangtalanul iramodott meg.
- Szilágyi főhadnagy a helyszínen maradt az embereivel. Biztosítanunk kell a terepet, mert a mentősök újabb kocsikat küldtek.
- Halottak száma? - kérdezte valaki a rádióból.
- Az utcán kettőt találtunk, az italboltban négyet, de többen is lehetnek még a környező házakban. A sebesültek száma egyelőre nem tisztázott.
Cserhalmi úr mellett egy feltűnően izmos, vörös hajú rendőr foglalt helyet.
- Most bezzeg sír - csóválta a fejét utálkozva.
- Nincs szükségetek segítségre? - kérdezte a géphang.
- A gyanúsítottat megbilincseltük. Jelenleg nem tanúsít ellenállást.
- Szép munka volt. Ha bármi baj van, szóljatok!
- Vettem, főnök. Szabó kilép.

„Gyanúsított” - tűnődött Tamás. Tetten érték, amint lemészárolt egy rakás ártatlan embert, és még mindig csak gyanúsított. Nevetséges. Na persze, jogállamban élünk, vagy mi a fenében. Sosem hitte volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe fog kerülni.

- Miért csinálta ezt, ember? - kérdezte tőle a mellette ülő kigyúrt pasas.

Fura volt, hogy társalogni akar vele, de a köpcös tesztalanynak most egyáltalán nem volt kedve ilyesmihez. Mit mondjon neki? Bocsika, de azt hittem, hogy az egész csak egy videó játék? Ostoba egy védekezés lenne, az egyszer biztos.

- Az ügyvédemet akarom.
- Megkapod az ügyvédet, te szemét!

Az izmos rendőr hangja meglepően szenvedélyes volt. Cserhalmi úr remélte, hogy nem fogja megverni, amíg beérnek az őrszobába. Az már tényleg csak a hab lett volna a tortán. Zavartan kinézett az ablakon. Néhány fa szaladt el a látóterében, majd egy kutyát sétáltató ember tűnt föl. Elhaladtak egy pláza előtt, aztán lakóházak következtek. Balra kanyarodtak, és áthajtottak a felüljárón, aminek az aljában gyakorta állt lesben traffipaxszal felszerelt járőrautó. Lefelé menetben ugyanis könnyen előfordulhatott, hogy néhány figyelmetlen autós túllépte a megengedett sebességhatárt, és őket csodálatosan meg lehetett bírságolni, amire most persze csekély volt az esély. Holló a hollónak nem vájja ki a szemét.

„Jó lenne, ha a zsaruk az igazi bűnözőket kapnák el inkább, nem pedig a kisemberekkel szórakoznának” - gondolta Cserhalmi úr, aki mindig mérgelődött kissé, amikor erre autózott. „Az olyan bűnözőket kapnák el inkább… nos, az olyanokat, mint én.”
Nem érezte túl jól magát. A felüljáró után egy alagút következett, amire valamiért egyáltalán nem emlékezett.
„Ez meg micsoda? Megőrültem talán?”

Az ultraszkiper kilőtt nyílvesszőként suhant bele a sötétségbe, csupán a kétoldalt elhelyezett sárgászöld lámpák világítottak bágyadtan. A fényforrások monoton ütemben követték egymást.

„Lehet, hogy mégis őrült vagyok?”

- Mikor rakták ide ezt az alagutat?
- Hozzám beszél, gyilkos úr?
- Mióta van itt ez az alagút?
- Nyugodjon meg, és maradjon csendben!
- Nem értem az egészet!

A fénypontok egyre halványabbakká váltak, ahogy a jármű előrehaladt, ráadásul a fura „szentjánosbogarak” egyre ritkábban követték egymást.

- Magyarázza már meg nekem valaki, hogy mi történik!
Hirtelen elsötétült minden, a jármű pedig még jobban lelassult, aztán megállt.
- Mit akarnak csinálni velem, és mért nem látok semmit? Istenem, megvakultam?
A tesztalany egyre kétségbeesettebb lett.


- Nyissa ki a szemét! - hallotta az utasítást.
- Segítsenek! Segítsen már valaki!
Mintha a tér is elfordult volna.
- Nyugodjon meg, nincs semmi baj - csitította egy lágy női hang.
- Mi a fene történik?

Lassan nyitotta fel a szemét. A már jól megismert szürke falakat látta, majd a tudósok riadt tekintetét.

- Jól van, Tamás?
A tesztszobában tartózkodott, egy kényelmes ágyon heverve.
- Istenem, csak álmodtam!
A kutatók arcán valódi megkönnyebbülés ömlött szét.
- Magához tért! - kiáltotta Fáskerti professzor. - Hála az égnek, megúsztuk!
- Megúsztuk? - kérdezte a köpcös férfi, és megpróbált felállni.

Kicsit nehezen ment neki, de leszállt az ágyról. Ketten ugrottak oda hozzá, és támogatni kezdték.

- Várjon egy kicsit, ne pattogjon! Még alkalmazkodnia kell.
- De hát mi történt?
- Semmi, csak egy kisebb roham jött magára, miután belealudt a kísérletbe.
- Hol van a sisakom?
- Már levettük magáról, amikor rángatózni kezdett.
- Rángatózni?
- Eeegen… egy kissé megijedtünk - vallotta be az őszes hajú Fáskerti professzor. - Szerencsére úgy tűnik, hogy nagyobb volt a füst, mint a láng. Nincs semmi baj, kollégák! - mosolyodott el végül, a többiek pedig tapsolni kezdtek.

Cserhalmi úr úgy vélte, hogy még mindig álmodik. Olyan volt a jelenet, mint az amcsi filmek végén, amikor a főhős megmenti a világot, és mindenki őt ünnepli. Lehet, hogy tényleg nagy volt a baj?

- Átkozottul fáj a fejem.
- Látja, ezen nem csodálkozom - bólintott Eszter, aki orvos volt, és a tesztalanyok egészségi állapotáért felelt. - Hamarosan megvizsgálom. Jöjjön velem!
Belekarolt, és kivezette a teremből. Egyenest az orvosi szobába mentek.
- Vetkőzzön le félig, és feküdjön a vizsgálóasztalra!
- Alulról, vagy felülről vetkőzzek le? - vigyorgott a másik, de a fekete hajú, vézna doktornő nem vette a lapot.
- EKG-t és EEG-t is készítenünk kell.
- Rendben van.

***

Fél óra múlva Cserhalmi úr már kávét kortyolgatott, és mosolyogva viccelődött a kutatók körében a megbeszélő teremben. A két tudós nem titkolt elismeréssel nézett rá, aminek nagyon örült. Kicsit még tompának érezte magát, de szerencsére minden eredménye rendben levőnek bizonyult.

- Magán múlik, hogy folytatja-e a kísérletet, vagy sem - csapott a vállára Fáskerti professzor. - Ha ki akar szállni, tökéletesen megértjük.
- A fejlődés kockázatokkal jár - felelte mosolyogva. - Vállaltam a felelősséget, amikor aláírtam a szerződést.
- Derék dolog, de nem akarunk az egészségével szórakozni.
- Nagyobb volt a füstje, mint a lángja, ahogy maga mondta. Őszintén szólva nagyon érdekes volt az élmény. Szívesen maradok még… ha önök is beleegyeznek.
- Ekkora lelkesedésnek hogyan is állhatnánk ellen? - somolygott a professzor. - Holnap azonban már óvatosabbak leszünk. Ha úgy érzi, jöjjön vissza délután! A belépőkód a szokásos.
- Számíthatnak rám.

Tamás kezet fogott a két tudóssal, és kiballagott az kutatóközpontból. Odakinn kellemes, langyos levegő csapta meg az arcát. A nap szikrázva verődött vissza egy pocsolyáról. Nemrég eshetett, amit a levegő illatán is érezni lehetett.

- Még visszatérek - mosolygott a köpcös férfi, aki fura módon egyáltalán nem félt, sőt még örült is a lehetőségnek, valami azonban megállásra késztette.
- Várjunk csak… elfelejtettem a belépőkódot.

A kísérleti részlegbe ugyanis egy hat számjegyű kóddal lehetett bejutni, amit ő nem jegyzett fel sehova, mert mindig büszke volt a memóriájára.

- Hogy felejthettem el. Na, mindegy. Visszamegyek, és megkérdezem tőlük. 547, vagy 574 a kezdete… már nem is tudom.

Talán a kísérlet mégis okozott némi gondot. Szórakozottan visszasétált a komplexumba, és a megbeszélő terem felé vette az irányt. Odaérve meglepetten tapasztalta, hogy a félig nyitott ajtó mögül ingerült vitatkozás szűrődik ki.

- Nem sokon múlott, hogy kómába kerüljön! - sziszegte valaki.
A hangja alapján Kulcsár doktor lehetett az illető.
- Ha beperel minket, az még a kisebbik baj lesz!
- Felesleges ez a hisztériára, hisz semmit nem sejt - felelte nyugodtan Fáskerti.
- Most még nem, de mi lesz, ha majd rájön valamire? Egy emléklecsapolás nem kis dolog! Ott is maradhatott volna!
- Ugyan már, barátom, maga mindig túlzásokba esik - zendült fel egy egészen különleges, dallamos hang. - Ez a technológia a lehető legbiztonságosabb. A maguk időszámítása szerint már vagy száz éve használjuk.
- Igen, de nem az ittenieken - vitázott a másik. - Minden tiszteletem a magáé, ennek ellenére egyre kevésbé tetszik, amit mostanában művel.
- Elég legyen! - csitította a professzor a társát, de nem ért vele semmit.
- Tisztában vagyok vele, hogy technológiát adnak át nekünk, és cserébe kísérletezhetnek az embereken, de ez már sok!
- Nem lesz baja senkinek.
- Mondja maga! De mi van, ha téved? Elvégre az összes emlékanyagot kigyűjtötték a tudatalattijából! Tisztában van vele, hogy mivel jár ez? Bankszámlák, üzleti titkok, magánjellegű dolgok… egy egész élet összes eseménye. Az internetes kémkedés ehhez képest lópikula!
- Szóval magának csak ez a baja? Bankszámlák, meg üzleti titkok? - kérdezte a zengő hangú idegen. - Meglehetősen egysíkú a gondolkodása. Nem árt, ha tudja, hogy ha azt szeretnénk, már régen összezavarhattunk volna minden számítógépes rendszert az egész Földön. Számunkra ez nem lenne bonyolult dolog, higgye el! Csupán egy egyszerű sugárdekramdáló kellene hozzá. Átrendezhetnénk a bankszámláikat, vagy tőzsdekrachot idézhetnénk elő, ahol csak a kedvünk tartja. Igazi káoszt teremthetnénk, aminek a vége egy óriási háború lenne, de miért tennénk ilyet? Minket az emberi magatartás és a genetika érdekel, mint ahogy azt már többször is elmondtuk maguknak. Ismernünk kell az emberlények viselkedésének mozgatórugóit, mert tudni akarjuk, hogy a két faj keresztezése milyen következményekkel járhat. Szükségünk van az információkra, hogy kiszámíthassuk orvosi kutatásaink esetleges következményeit.
- És ezért csinálnak mozit a tesztalanyok életéből?! Hol marad az intimszféra, meg az egyén szabadsága? A maguk tudománya talán mindenekfelett áll?
- Eddig semmi bajod nem volt ezzel, mi a fene ütött most beléd?! - csattant fel Fáskerti.
- A tesztalanyok semmit sem fognak megtudni abból, hogy mi történt velük - közölte a dallamosan zengő hang. - Jobb lenne talán, ha jelstallálót ültetnénk a fejükbe? Ez még mindig civilizáltabb módszer, higgye el!
- Maga folyton csak felbosszant!
- Fejezd be, Józsi!
- Hát nem érted, Fáskerti? Ezek csupán állatoknak tekintenek bennünket!

Tamás tudta, hogy kockázatos dolgot művel, de nem bírta ki, hogy ne lessen be az ajtón. A két kutató háttal volt neki, szemben velük pedig egy alacsony, szürke bőrű, idegen lény állt, aki éppen olyan volt, mint ahogy a fantasztikus magazinokban ábrázolták őket: hatalmas, pupillák nélküli „lencseszemei” voltak, jókora feje, keskeny álla, az orrlyukai pedig egy-egy bemélyedésnek látszottak csupán, és nem volt fülcimpája. Amint a tesztalany ránézett, a lény is észrevette őt. A kövér férfi szinte belezuhant a hipnotikus hatású szemek bódító pillantásába. Felhördült és hátratántorodott, de ekkor nekiütközött valakinek. Egy két méter magas, testes alak volt az, aki valami rövidbotszerű dolgot tartott a kezébe. Amikor hozzáért az eszközzel, Cserhalmi úr szédülni kezdett, és kiment a végtagjaiból minden erő.

- Nyugalom! - kiáltotta Fáskerti professzor, miközben a nagydarab pasas elkapta az elvágódni készülő tesztalanyt.
- Ültesse le! Ültesse oda, a földre!
- Mennyit hallott vajon? - kérdezte Kulcsár doktor.
- Lényegtelen, mert törülnünk kell a memóriáját.
- Ezt nem mondod komolyan!
- De bizony, komolyan mondom.
- Miért csinálják ezt? - kérdezte Tamás nehezen forgó nyelvvel.
Érezte, hogy leültetik a földre. Fáskerti professzor sajnálkozó arca lebegett be egyre homályosuló látóterébe.
- Tudtam, hogy előbb-utóbb utolér a baj - aggodalmaskodott Kulcsár doktor a háttérben. - Mi lesz, ha egyszer visszaemlékszik majd erre?
- Ne legyél már ilyen vészmadár! - csóválta a fejét bosszankodva a professzor. - Ha valamikor vissza is emlékszik… sosem fogja tudni, hogy álom volt-e, vagy a valóság.
- Mondjuk az igaz - helyeselt a másik. - Elvégre olyan dolgok történnek néha, amiket még én is alig hiszek el.

***

Másnap Cserhalmi úr elégedetten sétált hazafelé az élelmiszerboltból, miközben még mindig a hologram kísérleten gondolkodott. Annyira emlékezett, hogy felfeküdt az ágyra és ráadták a sisakot, aztán semmi. Mintha filmszakadás történt volna. Amikor magához tért, közölték vele, hogy elaludt, és nem akarták felébreszteni. Milyen rendesek voltak. Mindenesetre szépen elszállt az idő. A köpcös férfi most egészen jól érezte magát. Végre pihent egy rendeset. Kicsit fájt ugyan a feje, de rögtön megvigasztalódott, amikor a kutatók közölték vele, hogy kifizetik az éves tandíját, amiért részt vett a kísérletbe, sőt még némi jutalmat is kilátásba helyeztek. Ez volt aztán a jó hír. Ennél már csak az lenne jobb, ha sikerülnének a záróvizsgái. A kövér férfi máris a tananyagra gondolt, amit valamiért elég nehezen tudott felidézni. Elhaladt egy koldus mellett, és bár nem volt szokása, adott neki némi aprót.

- Köszönöm, uram.
- Szívesen - felelte szinte oda sem figyelve, és savanyú pillantást vetett a kocsmára.
„Ma újból tanulnom kell, holnap pedig vár a munka.”
- Az asszony ingatag! - énekelte egy részeg alak harsányan a repedtfazék hangján.
„Úgy látom, már korán felöntött a garatra” - bosszankodott a tesztalany, ahogy elhaladt mellette.
„Ezeknek a csótányoknak mindig van okuk az ünneplésre. Ha hétfő van, akkor boldog hétfőt, ha kedd, akkor boldog keddet. Minden napjuk piros betűs. Csak tudnám, miből élnek ilyen jól. Én még a számláimat is alig tudom kifizetni. Na, igen… van, akinek csak megszületni nehéz. Remélem, hogy ma este tudok majd aludni tőlük. Nem nagy öröm egy kocsma közelében lakni.”

- Várjál, Feri, hova sietsz?! - rikkantotta egy másik ittas pasas, miközben a társa után sietett. - Csak vicceltem, gyere már vissza!

Tamás utálkozva nézett rájuk, és megcsóválta a fejét. Néha úgy érezte, hogy meg tudná ölni őket.

Vége

Előző oldal Norton