Yuki P. városában I.
- Egy H. Times-t kérnék.
- Én is.
F. és Yuki már két hete ugyanonnan, ugyanakkor vették a napilapot, s egy ideig együtt is sétálgattak, miközben olvasták: ez a táv általában a bódétól a rendőrautóig tartott.
Egészen összeszoktak: a rendőrnő, akinek immáron alig kellett napjában dolgoznia a szétzilált és megfélemlített városi alvilág miatt, és a tömeggyilkos, aki ellen ugyan semmit sem lehet tenni, de mégiscsak rendet tett a városban. Na persze az „egészen összeszoktak” Yuki szótárában annyit jelentett, hogy az „épphogy nem nyírja ki” kategóriából F. átkerült a „talán eltűri” kategóriába.
- Kivigyelek a kávézóig?
- Megköszönném.
A Kucsiszake ugyan jóval gyorsabban odajutott volna a h.-i forgalmi dugók miatt általában veszteglő kocsinál, ám így legalább lehetett beszélgetni. Egész jó viszonyba kerültek az elmúlt idő alatt.
Míg F. vezetett, a Maszkos olvasgatott. Egyszer csak megszólalt.
- Nézd, Anne, rájöttem valamire. Arra gondoltam, hogy nem csak a mi városunkat takarítanám ki bűnügyileg.
- Na mi az, más rendőröktől is le akarod nyúlni a melót? – nevetett amaz, majd dudált egy sort és kikiabált az ablakon – Húzzatok már odébb!
- Aham… - gondolkodott el Yuki – Nem ismersz olyan várost, ahol hasonlóan nagy a bűnözés?
- Hát… Én kettő ilyenről tudok. R. és P. városok. Ott a kesztyűtartóban a térkép.
R. legalább százhatvan kilométerre feküdt, ám P. lényegesen közelebb volt, mindössze harminckét kilométerre.
- Tényleg utazni akarsz? – nézett rá F. – Ha akarod, odaszólok.
- Nehogy odaszólj, épp az a poén – nevetett fel a természetfeletti entitás – Majd jól meglepődnek. Remélem. Meg ajánlom is nekik.
…
F. rendes volt és kivitte egész a város határáig. Yuki a zsebébe csúsztatta a város térképét, majd elindult. Valamivel délután négy után lehetett.
P. nem sokkal, de nagyobb volt, mint H., s ahogy elnézte a kocsiban, a bűnözőrétege is hasonló volt. Csak itt egy nagyfőnök helyett több kicsi volt. Király – gondolta a nő, mosolyogva a maszk alatt – végre lehet megint kaszabolni.
Beért a belvárosba, ahol egy üzenet rezgette meg mobilját: F. foglalt neki egy szobát a központi szállóban. Yuki visszaírt neki: „Kávézót tudsz valahol?”
„Itália utca 73” – jött meg a válasz néhány perc múlva, majd egy esőcsepp vizezte be az „okos” telefont.
Jobb lesz elrakni – gondolta, majd elsietett a szálló felé. Nem volt messze, alig három perc sétára. Neki meg, aki öt másodperc alatt futja a százat, főleg nem. Szinte azonnal odaért, s alig esett rá pár esőcsepp, azok is csak akkor, amikor lelassított az utolsó kereszteződés előtt, nehogy lebukjon az iszonyú futási tempójával.
Amikor belépett, szinte élből belefutott egy zilált külsejű lányba, aki, miután a nő bejelentkezett a portán, követni kezdte. A lépcsőfordulóban aztán neki is ment, s a Maszkos egy kés hegyét érezte a torkánál. Egyre jobban bírom ezt a várost – gondolta magában, majd a lány hangját hallotta maga mögül.
- Pénzt, vagy életet! –szegezte neki a választást.
- Egyik sincs – jött Yuki automatikus válasza… bár a pénzről hazudott.
- Mi? – rökönyödött meg a lány.
- Úgy, hogy halott embert még egyszer már nem lehet megölni – fordult felé arcáról lecsúszott maszkkal, szemében fekete izzással, kezében az ollóval. Ez utóbbit egyenesen a lány májába vágta.
Hagyta elvérezni, s felment a szobájába. Kis mocsok F., azt hitted, átvágsz? – gondolta szinte felkacagva – Bemeséled nekem, hogy lehet, hogy közel van, de békésebb, mint H., erre ezt kapom… Köszönöm szépen, mégiscsak te vagy a legrendesebb rendőr.
A szoba ugyan szűk, de a városi körülményekhez képest egész jó volt. A Maszkos levette névadó ruhadarabját, kabátját, cipőjét, szoknyáját és bezuhant az ágyba. Aztán nyomni kezdte a melltartó is, meg a vörös blúz gombjai is.
A hátára fordult, s szinte azonnal elaludt – még a redőnyt se húzta le. Nem volt az égen egy felhő sem, az az egy szem esőcsepp folytatás nélkül maradt. A ritkás forgalom halk duruzsolását csak néha törte meg egy-egy dudálás, de még ezekre sem riadt fel, sőt, arra sem, hogy telefonján egymás után pittyegtek az üzenetjelzők.
Már rég besötétedett, amikor zajra lett figyelmes. Valaki vagy valakik kaparásztak az ajtaján, vélhetőleg álkulccsal. Yuki átnyúlt az ágyon kabátjáért, s halkan előhúzta zsebéből a huszonöt centis pengepárt, majd berejtette alkarja alá és szemeit enyhén nyitva tartva várt.
Két sovány fickó lépett be, kezükben elemlámpával és pisztollyal. Mindkettőn símaszk volt.
Már-már fenotípusos martalócok - gondolta a nő, s megszorította az olló nyelét. Kutakodni kezdtek, majd az egyik betörő végül csak ennyit mondott:
- Itt nincs semmi pénz. Akkor a csajt visszük.
A „csaj” ennél a pontnál felpattant az ágyból, s csuklóból levágta az egyik rabló pisztolyt tartó kezét. Az meg csak hitetlenül bámult rá. A másik még rosszabbul járt, mert egy szempillantás alatt a szövetolló, még a szegycsontra sem figyelve betört a mellkasába.
Fél perccel később a két alak kizuhant az ablakon – szerencséjükre bele egy nyitott, félig teli szemetes konténerbe. Nem mintha a mellkasi sérültek számított volna, mert még a szobában meghalt.
- Hatvan, tizenhárom – mondta Yuki az ablak visszacsukása közben, utalva az aznapi H. Times borítójára. Mégis csak címlapsztori lettem, újságolta vigyorogva F.-nek a kocsiban, mutogatva a majdnem teljesen fehér borítót, amin csak ennyi írás volt egy illusztrációnak szánt nyitott szabóolló két véres pengéje között: „Ötvennyolc-tizenkettő – Interjú a várost őrző szellemmel”. Az újság hátlapján meg a felhasított szájú riporterről egy kép – itt F. elég mérgesen nézett rá.
A Maszkos visszacsukta az ablakot, és újra bezárkózott, a kulcsot az ajtóban hagyva. Megnézte az üzeneteit. F. számáról jöttek, de nem ő írta.
„Helló. Ne haragudj, nem F. vagyok, hanem G. F. a délután folyamán ismeretlen okból összeesett. Most várjuk a mentőket.”
„Szia, megint G. vagyok. Itt vannak a mentők, F. alig lélegzik.”
„F. a mentőben eszméletét vesztette, próbálják újraéleszteni.”
„Meghalt…” Mellette sírós emoji-kkal.
Yuki törölte a számot, de azért elgondolkodott…
…
- Mi a fene? – kérdezte a P. városi rendőrség egyik kövérebb tagja, amikor másnap bekukkantott a konténerbe, s ott találta a halott martalócot – Tudsz erről?
Társa rázta a fejét.
- Na, végre egy gyilkos, akit nem véd egyik „uraság” sem – mondta mosolyogva – Így a védőpénz nem érvényes.
- Ámen.
Beléptek a szállóba.
- Jött új vendég? – érdeklődték meg. A portás intett.
- Negyvenegyes szoba.
Pisztolyukat előreszegezve lopakodtak fel a lépcsőn, gondosan kikerülve a tegnap délután óta el nem takarított lány hulláját. Felértek a harmadikra. A szoba a második volt jobbról, az ajtó gondosan becsukva.
Rajta egy fonetikus átírású kérdés. „Watashi... kirei?”
- Ez meg mi?
- Valami… felirat.
- Azt én is látom – morgott a kövér, majd berúgta az ajtót – Itt a rendőrség!
Teljesen fölöslegesen, nem volt ott senki.
Yuki ezalatt a város utcáit rótta: kereste a lehetséges bűntetteket. Na, mi van, elaludtatok? – tette fel magában a kérdést, zsebébe szórakozottan forgatva a tegnap zsákmányolt elemlámpát. A pisztolyokat utána vágta a brigantiknak, mondván, az olló mellé minek, attól jobb fegyver nincs.
Hirtelen négy, körülbelül tizenegy-tizenöt éves gyerek ugrott elé.
- Van cigid? – kérdezték hetykén.
- Ilyen korban dohányozni? – háborodott fel őszintén a Kucsiszake – Inkább örülnétek, hogy nem kell dolgoznotok – korholta őket. A gyerekek nem tágítottak.
- Veszel nekünk cigit, vagy szólunk az apánknak.
- Miért, ki ő? – a nő őszintén kíváncsi lett. – Rendőrfőnök?
- Hah, annak itt nincs ereje – nevettek fel – A mi apánk gengszter, a város vezetői úgy táncolnak, ahogy fütyül.
Nocsak, ez érdekes – vigyorodott el a maszk alatt, majd hangosan folytatta – Ha gengszter, miért nem vesz neked?
A legidősebb, durván tizenöt éves gyerek erre egy egyébként illegális pengehosszú bicskát rántott elő.
- Veszel, bakker, vagy meghalsz!
Yuki kiütötte a kezéből és adott neki két pofont.
- Szemtelen szukafattya, itt pimaszkodsz egy hölgy előtt és még meg is fenyegeted? Nem neveltek téged, girhes kutya füle? – majd adott neki még egyet, a hatás kedvéért.
A kis vakarcs elcsodálkozott. Világ életében nem mertek vele így bánni. Felhívta az apját.
- Apu, szia. Itt van egy nő, és nem akar nekünk cigit venni.
- Fiam, most ezzel nem tudok mit kezdeni. Győzd meg.
- De kiütötte a kezemből a bicskát és felpofozott.
Az apa meghökkent, majd válaszolt - Ide tudnád adni?
- Magát kéri – adta át a gyerek a készüléket.
- Hallótessék – szólt bele a nő – Igen, itt az a nő. Igen… Áh, szóval tényleg gengszter. Köszönöm, ennyi infó bőven elég volt – majd kinyomta és elhajította a vélhetőleg méregdrága mobilt. A gyerekekre nézett, s érezte, hogy itt az ideje a hagyományos működésnek.
- Szép… vagyok?
- Nem, és fizetni fogsz! – ordított rá a kissrác. Yuki erre előhúzta az ollót. Fenyegetően szétnyitotta, s a hátráló gyerekek felé lépett.
- Itt csak te fogsz fizetni, meg valószínűleg a haverjaid. És vérben fogtok fizetni…
…
A gengszter kezéből kiesett a telefon. Négy gyereke közül egyik se tért haza – erről már tudott, s aggódott is rendesen. De a mostani hír rettenetes volt. Ugyan mindegyikőjük meglett, de... egy kukászacskóban, darabokban. Ráadásul a polgármesteri hivatal lépcsőjén, rajta egy cédulával.
„Drága Gengszterkék!
Előbb a gyerekeitek, aztán ti jöttök. Szigorúan csak a nevelés kedvéért. Na persze a civilek gyerekei sem érezhetik magukat biztonságban, mert nem tudom megállapítani, ki kinek a fia-borja. Ővelük azért próbálok kíméletesebben elbánni.
És volna egy, vagy ha a helyzet úgy hozza, két kérdésem, de majd személyesen. Üdv!”
Másnap a városi lapok tele voltak a brutális gyilkosságok részleteivel – persze, mivel a sajtó is a maffia hatása alatt állt, néhány adat jócskán eltorzítva került nyomtatásba. Yuki is vett egyet, s leült vele az F. által még a halála előtt említett Itália utcai kávézóba. Olvasgatta, s egy ceruzával bele-belejavított a cikkekbe. Miután végzett, továbblapozott.
De jó, van Szudoku – kezdett örülni és fejteni. Váratlanul, miután harmadjára radírozta át dühödten, mert egy oszlopba két ugyanolyan szám került, egy kezet érzett a vállán.
- Hölgyem, velem tudna jönni?
- Ha lehetne, maradnék.
A kéz gazdája, egy kék munkaruhás fickó leült mellé. Kialvatlan szemében gyanú és rettegés lángolt. Suttogva, sietősen, mintha félne, beszélt.
- Maga intézte el a gyerekeket?
- Asszem tényleg menjünk inkább – állt fel a nő és kabátzsebébe tolta a napilapot. Egy közpark felé mentek. A férfi folyamatosan ezt az egy kérdést tette fel, ami a Maszkost egyre jobban felidegesítette. Amikor már nem látott maguk körül senkit, ennyit súgott a férfinak.
- Ha még egyszer meg meri kérdezni, ön is úgy jár.
- Köszönöm, hölgyem, hogy ön az – majd letérdelt elé – Kérem, tisztítsa meg a várost, ha tudja.
- Álljon már fel, ne izéljen itt – volt a válasz – Mit akar, hogyan segítsek magának… maguknak?
A munkaruhás feltápászkodott. Középkorú volt, őszülő haját középen kettéválasztotta. Fogait tán sose látta fogorvos, ő maga sovány volt és csontos.
- Úgy hallottam, hogy egy magához hasonló küllemű hölgy egyedül elintézte a h.-i maffiát. Reménykedek, hogy ön az és nem tévesztem össze vele.
Yuki elpirult és a válasz előtt végignézett magán. Lapos sarkú, zöld topánka, testszínű harisnya, kávébarna szoknya és ballonkabát meg az elmaradhatatlan orvosi maszk.
- Hát… most szerencséje volt, én volnék az. Tudom, látványnak nem vagyok sok, de ennyit tudok nyújtani.
A férfi végignézett a természetfeletti lényen. Látványnak valóban nem volt sok: egy vékony, körülbelül 170 centis, fekete hajú és szemű japán nő, maszkkal a száján és vélhetően ama iszonyú ollóval a kabátzsebében. De a h-i rokonoktól hallotta, milyen: ők látták, amikor Cavaglieri ellen vonult.
- Kérem, segítsen rajtunk. A rendőrség megerjedt és korrupt, mindent átszőnek a védelmi pénzek és senki sem érezheti magát biztonságban.
A nő végül bólintott.
…