A túlélő pap feljegyzése
Az Úr 2041. évének telén nagyon zord időjárás volt megfigyelhető. A hóban torz mutánsok lábnyomainak egész sora volt látható. A rosszullétem arra utalt, hogy olyan helyen vagyok, ahol néhány évtizede atomot dobtak le. Gyenge védőruhámmal és lassan tönkremenő gázmaszkkal nehézkes az élet, és érzem, ahogy erőm elhagy. Nem volt más választásom, egyszer még látni akartam a templomot, ahol én prédikáltam valaha. Belevetettem magam a város maradványai közé, de fura érzés fogott el. A nyüzsgést, ami egykor itt volt, a halotti csend és a furcsa lények üvöltései váltották fel. Pár, leginkább óriási fácánra emlékeztető madarak röpködtek fejem felett és furcsa mód nem bántottak. Félve sétáltam egy a meghajlott lámpaoszlopok és a térkövek közül kinövő nagy, harapós rózsabokrok között. Éreztem, hogy követnek, és láttam, ahogy pár emberre hasonlító árnyék követett, de biztos távra tőlem.
Hosszas út után eljutottam a néhai templomba, külsőleg úgy festett, hogy az egyik torony ledőlt, a másikba pedig valami óriás madár fészkelt bele, amíg az épület előtt álló teret nagy foltokban még mindig bombatölcsérek tarkították, belül a padok szétkorhadtak, a freskók eltűntek, elfakultak, egyedül az oltár és a hátsó falon lévő kereszt marad meg felismerhető formában. Az oltár mögé húztam magam, letérdeltem, és mintha vasárnapi mise lenne, imádkoztam.
"Kegyelmes Urunk, mindenható atyánk, Te aki annyiszor térítetted helyes útra az elveszett nyájadat. Segíts feloldani az atomátkot, amit a Sátán kegyeltjei hoztak ránk. Uram, tudd meg, vannak még igazi híveid, bár az egykoron tiszta házadban most megtűrt vagyok. Engedd meg, hogy csatlakozzam égi seregedhez.
Ámen"
Amint felnéztem, az engem követő két alakot láttam a kapuban. Közeledtek felém, én pedig letéptem magamról a gázmaszkot. A levegő nehéz volt, az emberi tüdőnek se tesz jót ez a sugárzás. A földre zuhantam és a táskámba nyúltam. Kivettem a Bibliát és a Daloskönyvet, majd amikor a két idegen odajött hozzám, feléjük nyújtottam ezeket, majd át is vették tőlem. A kezemben keresztet szorongatva az új emberfaj, a Homo Novus lábai előtt heverve életem utolsó megállapítására került sor:
"Az ember, a Homo Sapiens nem lehetett a Föld despotája, de ehhez akkor is ragaszkodott, amikor a fajtájának csillaga végleg leáldozóban volt, és mint bukott, őrült diktátor nem volt képes hallgatni Istenre és a természetre, így megbűnhődött azért, mert hitet tagadva az ördög szolgálatába állt."