Lucy

Horror / Novellák (1441 katt) Arlania
  2015.10.03.

Lucy felébredt. Fölkelt az ágyából, és kinézett a mellette lévő nagy, ódon vaskeretes ablakon.

Szép az idő - állapította meg magában. Felhúzta a gondosan az ajtó elé készített papucsát, és lement a rozoga, minden bizonnyal jobb napokat is megélt lépcsőn. Az egyik lépcsőfok baljósan nyikordult egyet, de Lucy meg sem rezzent, annyira belemélyedt a gondolataiba. Bement az étkezőbe, az asztalon üres tányérok, poharak és evőeszközök, de a szobában senkit nem talált.

Érdekes - gondolta, de hamar túllépett ezen a problémán, készített magának egy szendvicset a pulton lévő megmaradt kenyérből és felvágottakból, majd elfogyasztotta azt.

- Mit vegyek fel ma? - dünnyögte magában, majd egy kék pólóra és egy kockás rövidnadrágra esett a választása, mivel úgyis szép idő van kint.

Bár, mikor kilépett az ajtón, lényegesen borúsabbnak tűnt az utca képe, de részletkérdés -gondolta, és ment tovább célja felé. Mert bizony volt neki, ma találkozik régóta először az anyukájával, aki már hiányzott neki. Már csak homályos emlékei vannak a hangjáról, és az arcára már egyáltalán nem emlékszik, de ezt a régi találkozásnak tudta be. Bement egy épületbe, ahol az édesanyja várja, a levél szerint, amit kapott. Bement, de nem látott senkit, csak egy elhagyatott íróasztalt. Kíváncsian belépett a szobába, de mikor odaért az asztalhoz, hirtelen becsapódott mögötte az ajtó. Ijedten megfordult, de egy teremtett lelket nem látott sehol. Ekkor kicsapódott egy másik ajtó, és egy öltönyös férfi lépett be rajta, és odaült az asztalhoz. Nagyot sóhajtott, és halkan ezt suttogta maga elé: Édes istenem…

Lucy közelebb lépett a furcsán ismerős férfihez.

- Hol van az anyám? Úgy volt, hogy vele találkozok! - mondta.
A férfi felnézett rá.
- Lucy, mondanom kell valamit. Kérlek, ülj le.
- Ugye nem történt vele valami?! - kérdezte a lány rémülten.
- Kedves Lucy, figyeljen ide! – mondta az egyre idegesebbnek tűnő férfi. - Amit mondani akarok magának… Jobb, ha inkább Valentine-nek szólítom önt? Az ön anyja halott. Nem tud találkozni magával. Az édesanyja öngyilkos lett a saját házukban. És ön, kedves Valentine, beleőrült. Ez a beszélgetés már körülbelül hatvanadszorra zajlik le ebben a szobában, és ön, kedvesem, mindig elájult eddig a végén, a hasadt agya nem képes feldolgozni, hogy a történet, amit felmentésül kreált magának, nem valóságos, és minden, amiről eddig azt hitte, hogy a valóság, csupán fikció. Ha kérhetek ilyet, ne ájuljon el, hallgasson végig, és végre szabadon távozhat az intézményből. Ez, higgye el, nem csak nekem lenne jó. Kérem! Meg kell értenie! Én vagyok az utolsó, aki reménykedik, hogy valaha…

De az utolsó pár sort már nem hallotta a lány. Beledőlt a székébe, már öntudatlan volt. A férfi sírni kezdett.

- Valentine, kérlek, kelj fel! Könyörgöm! Kislányom, kérlek! - az utolsó szavakat már elkeseredetten ordította, de semmi hatásuk nem volt. Csönd lett.

Lucy felébredt. Fölkelt az ágyából, és kinézett a mellette lévő nagy, ódon vaskeretes ablakon.

Szép az idő - állapította meg magában. Felhúzta a gondosan az ajtó elé készített papucsát, és lement a rozoga, minden bizonnyal jobb napokat is megélt lépcsőn. Az egyik lépcsőfok baljósan nyikordult egyet, de Lucy meg sem rezzent, annyira belemélyedt a gondolataiba…

Előző oldal Arlania
Vélemények a műről (eddig 2 db)