Három lépés

Horror / Novellák (1662 katt) edwardhooper
  2015.09.01.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/11 számában.

Csak még egy lépés… és megvan a harmadik!

Adrian Halfar úgy érezte, hogy a koponyáját abroncsként szorítja a perzselő hőség. A pokoli forróság katlanná változtatta a völgyet. Mintha az egész tájat bedugták volna egy hatalmas sütőbe, majd magára hagyták, hogy hadd főjön a saját levében. Az izzó, fortyogó levegő lustán lebegett a ropogósra sütött talaj felett. Halott, hátborzongatóan sivár táj volt. Kietlenségét csak még kínzóbbá tette a fehérre égetett koponyák szemüregein átvicsorgó szél visítása. Lábai alatt mindenféle csont ropogott. Oly ösvényt jelölve ki az idetévedőknek, mely vége nem lehetett kétség. A száraz csontok borzalmas reccsenése a túlvilág dalát játszotta. A halál rajtuk dúdolta a nyersen felfalt életek kínjait. A kedves, kis menüett küzdelmekről, elcsigázottságról és a végtelenbe kapaszkodó reményről zümmögött. Kaput nyitott a lemészárolt lelkek sírásához. Az idejekorán eltávozottak vértől csöpögő, omlós húsán lakmározott. S mikor leszopogatta a csontokról a porhanyós cafatokat, odadobta őket a szurdok dühöngő lángolásának.

A beszívott levegő végigperzselte a torkát, majd a légcsövét. Nemcsak a légvétel, hanem a mozgás is őrjítő fájdalommal járt. Hunyorgott. Az éles, vakító fény retinájába karcolta a külvilág könyörtelenségét. Valahol, agyának legmélyebb zugában ott pislákolt a felismerés, hogy a sivatag szép lassan elmajszolja az ő húsát is. Ugyanakkor azt is nagyon jól tudta, hogy ha élni akar, akkor mozognia kell. Összeszedte magát, tett ismét három lépést, majd imbolyogva megállt. Kezét szeméhez emelve kémlelte a gyilkos tájat. Vörösen és fehéren acsarkodó sziklákat látott. Minden vibrált, amerre a szem ellátott, vad táncot jártak a formák, sisteregve amorf alakzatokká forrtak egybe. A világ szürreális festménnyé változott Adrian elméjében.

Ismét három lépés. A föld felett lángrózsák nyíltak, s kibontva szirmaikat végigperzselték Adrian testét. Minden mozdulatnál úgy érezte, mintha mázsás súlyokat kellene mozgatnia. A három lépés három kilométernek tűnt. Energiájának java része is a semmibe veszett. Fogytán volt az ereje. Pedig mozognia kellett. Csak így élhette túl. Dülöngélve megállt. Azon kapta magát, hogy megváltásként csalogatja a gondolat, hogy elvágódjon a földön, feladja és hagyja, hogy a végzet hűvös ujjaival elpárologtassa a szenvedés és fájdalom égető hullámait. A gondolat oly makacsul körözött felette, mint a dögre éhes keselyű.

Aztán testet öltött egy másik gondolat. Nem számított már a múlt! Járhatott volna rosszabbul is. Megtehették volna, hogy a kősivatag szélén egyszerűen lelövik és elkaparják a hulláját. Nem így történt. Még élt! A benne pislákoló élet azzal a felelősséggel terhelte Adriant, hogy lépnie kellett. Kettő lépés megvolt, jöhetett a harmadik is. Nem hibáztatta őket. A helyükben ő is így tett volna. Hisz előre megmondták, hogy ez fog történni, ha megszegi a szabályokat. És ő, mint mindig, megszegte a szabályokat.
Zihált, felnyögött és vánszorgott három lépést. Úgy araszolt, mint egy lusta teknős. Adrian elvigyorodott, mert elméje a teknősre rögvest a Zénon-paradoxont asszociálta. Katlan pszichológia, sivatagi analízis. Ha túléli, akkor talán még alkalmazni is fogja. Túlélő túra öngyilkosoknak. Micsoda paradoxon! A teknős mindig legyőzi a gyorslábú Achillest. Ha a teknős araszolással tudott győzni, akkor talán ő is túlélheti. Talán… ha elég kitartóan vonszolja magát.

Ismét három lépés. Élet és halál viaskodott benne, érte. Mintha egy kártyaasztalnál lett volna. És minden azon múlt, hogy milyen lapot húz. Ha csak azon múlott volna, hogy húz egy lapot! Csupa „ha” kóválygott a fejében. A lehetőségek hatalmas tárháza nyitotta meg a kapuit lelke előtt. Csábító sanszok, fantáziák, meg nem valósult jövők csalogatták a káprázat felé. Csak le kellett volna feküdnie a földre és hagyni, hogy a hallucinációk széles tárháza ölelje magához, tegye magáévá és végül dobja el magától, mint egy darab, ócska rongyot.

Összeszedte magát és lépett hármat. Azon morfondírozott, hogy még mennyi ideig húzhatja. Még egy napig? Egy óráig? Egy percig? Megrázta a fejét és elhessegette a vég gondolatát. A véget, mely lelkének gravitációs kútja volt. Gonosz csábítóként húzta magához, hogy megadja neki a pusztulás csókjának borzalmas ízét. Egyszerre volt édes és rothadtak benne az alvilág elbomló cafatjai. Összeszorította a fogát, a teknősre gondolt és lépett.

Iszonyatos erőfeszítéssel felemelte a lábát, letette a földre, majd felemelte a másikat és megparancsolta izmainak, hogy azt is letegye a földre. Addig utasította lábait, míg megvolt a három lépés. Adrian azon kezdett csodálkozni, hogy még mindig életben van. Anyja mindig azt hajtogatta, hogy Adrian ősei milyen erősek voltak, mennyi mindent kibírtak, és a legmostohább körülményeket is túlélték. Adrian elröhögte magát. Vajon ebben a helyzetben, mit mondana az anyja? Anyja, apja halott. Már nem mondanak semmit. Nincs senkije, aki otthon várná. Hisz ki akar együtt élni egy szabályszegővel?

Jennyt sem hibáztatta, mert elhagyta. A lány kész idegroncs lett mellette. A végén Adrian javasolta, hogy menjen. Nem bírta nézni, ahogy emészti magát, ahogy éjszakákat virraszt át azon rettegve, hogy Adrian élve tér-e vissza a ragadozóktól hemzsegő éjszakából. Mikor a lány összepakolt és eszeveszett gyorsasággal elköltözött, összetört benne valami. Lelke az üresen kongó vödörhöz vált hasonlatossá. Most is kongott. A kaszás dobolta rajta a tetemre hívás ritmusát. Ocsmány, kitaszított szörnyeket hívott, hogy lakomázzanak Adrian testén és lelkén.

Itt volt az ideje, hogy tegyen még három lépést. Kis lépés az emberiségnek, de nagy ugrás Adriannak! Az emberiség üdve nem érdekelte. De az emberiséget sem érdekelte Adrian. Kilökték és magára hagyták ezen az istenverte helyen. Adrian az emberiséget sem hibáztatta. Az emberiség már csak ilyen. Minden szentnek maga felé hajlik a keze. Adrian is az emberiséghez tartozott. Mindig is a saját üdvét kereste. A jó sosem volt elég számára, még több kellett. Aztán a még több jó elpárolgott a semmibe. A pénz úgy folyt ki az ujjai között, mintha vizet markolt volna. De mit is ért volna ebben a pokolban a pénz? Meginni, megenni nem tudta. Kacat volt, értéktelen lom, mely semmiféle jelentőséggel nem bírt. Legfeljebb szemfedőnek lehetett volna használni.

Mikor kihozták a sivatagi pokol szélére, kezébe nyomtak egy mobilt. Azt mondták, hogy ha már nem bírja, hívja őket. Akkor jönnek és megmentik. Az lesz a jel, hogy elfogadta őket, hogy behódolt nekik. Adrian mindig is makacs volt. Semmilyen segítségből nem kért. Mindig ellökte a segítő kezeket. Mondván, hogy semmi sincs ingyen. Mindennek megvan az ára. És a segítség ára legtöbbször, a szolgaság. Így Adrian, összetörte a mobilt és a darabjait jó messzire hajította. Hogy kellett volna most ez a mobil!

Térdre rogyott, majd négykézláb ereszkedve próbált három lépés távolságot előre csúszni. Valahol a katlan belsejében járhatott. A kénköves inferno gyomrában. Az alvilág tüzei emésztették testének minden molekuláját. A víz lassan emlékké vált számára. Sejtjei összeestek, magukba zárkóztak és szép lassan feladták működésüket. A következő pillanatban ő is feladta. Elterült a földön, kinyúlt, mint egy béka. Várta a halált. Képzeletében az élete eseményei peregtek. Hangokat hallott, melyek vagy ócsárolták, vagy simogatták. Szörnyeket látott, melyek a földből nőttek ki és őt akarták felfalni. Megragadták, és cipelni kezdték ernyedt testét. Szemei előtt a világ hátrafele araszolt. Ez csak is a vég lehet! Abszurd volt az a tudat, hogy valaki, vagy valami cipeli. Csizmája sarka kacskaringós nyomot hagy a porban. A túlvilág lehet ilyen abszurd. Hátrafelé araszoló világ!

Az élet már csak nyöszörgött a testében, mikor valami belefúródott a könyökhajlatába. A következő pillanatban jeges érzés kezdett felfelé kapaszkodni a válla irányába. Hátborzongató volt azt érezni, hogy az egyik karját dermesztő hideg veszi körül, míg testének többi részét a forróság öleli körül. Valaki megemelte a fejét és vizet öntött a szájába. A víztől köhögési roham tört rá, amitől öklendezni kezdett. Kinyitotta a szemét és körülnézett. Maga előtt egy ismeretlen férfi látott. A fickó napszemüveget hordott, fején széles karimájú kalap trónolt. Miközben fürkészően mustrálta Adrian arcát, rávigyorgott. A pasas vigyorgásában volt valami rókaszerű. Sunyi volt, alattomos és megértő. Adriant kiverte a víz. Arra gondolt, hogy ez csakis a Sátán lehetett. Semmi kétség, meghalt és Lucifer kínzókamrájában volt. Végül is megérdemelte, amilyen életet élt. Nem hibáztatta érte az égieket. Pár perc múlva azonban teljes mértékben tisztába jött azzal, hogy nagyon is élt. Nem volt itt pokol, nem volt is Sátán. De akkor miért mentették meg? És ki ez a pasas?

A fickó megfordult, tett három lépést és beleugrott egy gödörbe, amit láthatóan már jó ideje szaporán ásott. Adrian jobban volt. Felkönyökölt és megnézte a karját. Infúziót kötöttek bele. A sivatag kellős közepén! Adrian kitépte a tűt a karjából és imbolyogva felállt. Mikor a férfi felnézett és meglátta a dülöngélő Adriant, abbahagyta az ásást, és kimászott a gödörből. Megállt Adrian előtt és ismét elég hosszan mustrálta. A néma fürkészés közben előrenyúlt, és leporolta Adrian ingét. Hajmeresztően gondoskodó mozdulat volt. Mintha csak az anyja csinálta volna, vagy Jenny. De ez nem Jenny volt és nem is az anyja. Be is bizonyította. A következő pillanatban az oldalához kapott és előrántott egy pisztolyt.

Adrian rábámult a fegyverre. Forgótáras, mívesen megmunkált, gyöngyházas markolatú revolver volt. A fickó továbbra is vigyorogva, elővett egy golyót, felemelte és a napfényben mustrálva beletette a tárba. Aztán megpörgette a tárat. A tár, mint egy rulettkerékben a labda, kattogott. Mikor a forgás lassult, fogta a fegyvert és Adrian kezébe nyomta. Ráillesztette az ujjait és felemelte Adrian kezét úgy, hogy a fegyver csöve Adrian halántékához nyomódott. A pasas továbbra is szélesen bazsalygott. Adrian bambán bámulta hóhérját. Más nem lehetett. Szóval így lesz vége! Megmentették, hogy szétloccsantsa az agyát. Adrian mereven nézte a férfit. Szinte szuggerálta. Homlokán patakokban folyt az izzadság. A bakó szélesen vigyorgott.

Lövés dörrent! Hangját hosszú ideig dobálták a sivatagi sziklák. Néhány pillanat múlva beállt a csend. Adrian előtt a bérgyilkos holtan hevert. Arca helyén hatalmas lyuk tátongott. Agya véres cafatkái beterítették a környező köveket. Adrian pislogott egyet, majd még egyet. Ránézett a pisztolyra, majd hirtelen eldobta. Odament a fickóhoz. Belenézett az arcán éktelenkedő gödörbe. Nem vigyorgott, csak megcsóválta a fejét. Megfogta a hulla lábát és a gödörhöz vonszolta. Belelökte a gödörbe és rálapátolta a kiásott földet. Ezután odament a halott férfi kulacsához és nagyot húzott belőle. Hosszan, ráérősen ivott. Ránézett a sírra. Ez egyszer Adrian húzta a jó lapot. Megvonta a vállát és beült a fickó terepjárójába. Kezét rátette a kormányra és kibámult a szélvédőn. Elgondolkodott a szerencséjén. Nem hibáztathatta érte a férfi! Tudták jól, hogy milyen Adrian! Tudták jól, hogy mindig megszegi a szabályokat.

Előző oldal edwardhooper