Az élet tánca
Miközben körülöttem széthullni látszik minden, lelkem apró puzzle darabokként hever a padlón. Próbálok minden nap valami újat találni, és túlélni a nap huszonnégy óráját, de egyre csak kavarognak a gondolataim kusza sokasága. Az élet egy pillanat, és tudom, hogy élvezni kell minden megadatott napot, de ilyenkor nagyon nehéz pozitívnak maradni amikor padlón van az ember.
Mint ahogy a Monte Cristo grófjában is elhangzott, az élet nem más, mint a halál előszobája. Az emberek többsége bent reked ebben az előszobában és csak várja a biztos halált, de nem azért mert nem tudna tenni ellene hanem azért, mert nem is akar. Ezek az emberek saját börtönük rabjai. Az elméjük meghasad egy ponton és belenyugszik abba amiben éppen vannak. Ezek az előszoba egyik lakói, a másik fele az, aki igenis, bár ott van a helységben, de megéli az életet, és bátran mer tenni azért, hogy jobb legyen a sorsa. Ők sem kerülhetik el a halált, mert ahogy kezdet van, ugyanakkor van vég is. De tesznek azért, hogy megélve éljék meg az életet, és az időt, ami megadatott nekik, hasznosan és jól töltsék el. Hisz az élet nem más mint egy tánc, és sorsok dőlnek el a tánc alatt, de mégis ez nem más, mint az Élet tánca ebben a furcsa forgatagban.
Nekem is ezt kell tennem, de úgy érzem, mintha fekete hollók csipegetnék a testem megmaradt darabjait, amiből egyre kevesebb marad a világ számára. Fekszem a földön és csak azt látom és nézem tehetetlenül, ahogy másodpercről másodpercre több hús hiányzik belőlem, ami a varjak csőrét díszíti, viszont nekem meg kell az Élet színpadán. Bízom benne, hogy egyszer elmennek a varjak, amikor már mindent lecsipegettek rólam, és mint egy csupasz csontváz újrakezdhetem az életem. A pokolból a mennybe, mennyből a pokolba megjártam az utat oda-vissza. Nem sok újat mutathatnak már, amit nem láttam, de bízom benne, hogy az élet tánca nekem is tartogat még szép lépéseket.
Írta: Németh Balázs
Sümeg, 2025. 1. 16.
