A semmi közepén 3.
Szellő szokás szerint egyedül, a többiektől távol ült a mester szobájában egy zsámolyon. Az arcán ülő gondterhelt ábrázat és a figyelmetlenség azonban, amivel Felhő szavait illette, egyáltalán nem volt jellemző rá.
Először is a többiek térítették magához valami transz-szerű állapotól, amikor megérkeztek. Nem tudta elmondani, hogy merre járt, vagy mit tapasztalt.
Ezt követően Felhő utasítására mindenkinek el kellett mesélnie a tapasztalatait az útjáról. A többiek teljesen hétköznapi élménybeszámolóját hallgatva a fiút kiverte a hideg verejték, ha arra gondolt, mi mindent el kell mondania. Végtelennek tűnő ideig hezitált azon, hogy a valóságot mondja-e, vagy igazodjon a többiekhez? Végül a tudat, hogy Felhő úgyis tudja, mi történt, valamint a mestere és a szakmai iránti tisztelete arra késztette, hogy elmondja az igazat,
Arról, hogy már a belépéskor rossz érzete volt.
Arról, hogy majdnem visszafordult becsukni az ajtót.
Arról, hogy megpróbálta feljegyezni magában az útvonalat, de teljes kudarcot vallott.
Arról, hogy az érzékszervei megzavarodtak az Útvesztőben, és úgy kellett utána szólni, hogy ne vesszen el.
Arról, hogy teljesen elveszítette az időérzékét, majd az öntudatát is, amikor valami hatalmas erő magába szippantotta, és csak a célba érve kapta vissza önmagát.
Ahhoz képest, hogy nem sokkal ezelőtt nyerte vissza az öntudatát, maga szerint fegyelmezetten, összeszedetten, bár önmaga számára is idegenül hangzó, keserű hangon tartotta meg beszámolóját. Ugyan mereven Felhőre szegezte a tekintetét, nem tudta nem észlelni a többiek összekacsintását, elharapott nevetését, suttogó megjegyzéseit. Szinte hallotta a gondolataikat is a „kis mitugrászról”, aki most „megkapta a magáét”, és csak „azt kapta, amit megérdemelt”. A fiataloknak nem kell ugrálni, és helyet követelni maguknak a nagyok között.
Felhő nem tette könnyűvé a beszámolóját. Fátyolos tekintete ugyan Szellőt figyelte, a fiú mégis úgy érezte, hogy a mester nem figyelt teljesen. Ugyan bólintott egyet néha, egyetlen arcizma sem rezdült, nem szólalt meg, nem kérdezett, és a történet végén is csak egyetlen főbólintással jelezte, hogy tudomásul vette a dómisz szavait.
Nem tudta, hogy a mester miről beszél. Nem figyelte a szobát sem, pedig alig várta, hogy ideérjen. Látni látta ugyan az alig tucat lépésnyi széles helyiséget, a puha, süppedős szőnyeget, aminek mintázata az Iskolát ábrázolta madártávlatból, a falakat eltakaró polcokat az összetekert és minden bizonnyal érdekes titkokat ígérő fóliánsok megszámlálhatatlan tömegével, a zsámolyokon ülő bűbájosokat, tanoncokat és mestert, valamint az egyetlen, nyitott ablakot, ahonnan az Iskola terhét magán viselő szirtet ostromló tenger ismerős moraja és a sirályok rikácsolása hallatszott be. Az ablakon, ami éppen felette volt, az éppen delelő Ragyogó fénye sugárzott be sós illat kíséretében.
Szellő a szőnyegre vetett sötét árnyékát figyelte. Bár egyenes gerinccel ült a zsámolyon, a térdére fektetett kezekkel, az árnyéka mintha egy önmagába omlott torzszülöttként gubbasztott volna mellette. Szellő, akinek mára elege volt az érzékcsalódásokból, félrekapta a fejét.
Inkább a fényt választotta. Messzi északról származott, ahol a Ragyogó igen szegényes kézzel szórta a fényét a gyantaillatú fenyvesre, amit az otthonának nevezett. Abban, hogy elhozták ide a messzi délre, az egyik legjobb az Égi Ragyogó melengető fényének szinte állandó jelenléte volt.
De a fénynek most egyáltalán nem volt ereje. Csak fény volt, semmi több.
Szellőt ekkor letaglózta a felismerés.
Noha tudta, hogy Felhő bűbájának köszönhetően egy, a mester által készített térbe kerültek, minden olyan, volt, mint máshol. Egy olyan szobában ült, ami bárhol lehetett volna az Iskolában, minden, amit látott és tapintott valóságos volt, és még a tenger is ott hullámzott alatta… Vagyis hallotta a hangját, ugyanúgy, ahogy a sirályoknak is. De a fény, a Ragyogó fénye nem adott meleget – azért, mert nem a Ragyogó fénye volt, hanem a mester bűbájának a része, mint minden más ebben a szobában, kivéve az embereket.
Mintha egy láthatatlan ököl adott volna egy gyomrost neki. Összegörnyedt, de hangot nem adott ki. A belei remegtek a soha nem tapasztalt félelemtől szűkölve, és nem sok híja volt, hogy elengedjék magukat. Szellőt olyan mértékű kétségbeesés ragadta üstökön, amiről soha elképzelése sem volt. Csak egyetlen kérdés, egyetlen ostoba kérdés ordított benne csillapíthatatlanul.
Vajon, ha kinéznék az ablakon, látnám a tengert?
Egész testében reszketett. A térde remegett, ahogy felállt, és dülöngélve indult el az ablak felé. Rosszindulatú hangok kísérték magányos útján, de lepattintotta őket a mindent elsöprő vágy bizonyosságra. Az ablak keretének köveit kitapintva – érezte és látta a habarcsot, ami összekötötte őket – nagy levegőt vett, és lenézett.
Nem volt ott semmi. Sem fehér, sem fekete, sem színes, sem színtelen.
Semmi.
Szellő felnyüszített. A felismerés olyan kérdések százaival támadta meg, amik – most már tudta – egészen az Útvesztőbe történő belépése óta benne motoszkáltak, csak eddig nem kerültek felszínre.
Ha ez a bűbáj kiemelte őket a térből, akkor hol vannak most?
Ha ez a hely nem az ismert térben helyezkedik el, akkor, az istenekre, mégis hol van?
Ők, akik az ismert térből érkeztek, és az ismert tér szabályai vonatkoznak rájuk, hogyan létezhetnek itt?
Milyen levegőt lélegeznek be?
Miért élnek még mindig?
Milyen szabályok vonatkoznak rájuk?
Mi történne vele, ha kilépne az ablakon?
Hol vagyok?
Mintha a saját hangját hallotta volna, gyengén és nyöszörögve. Kétségbeesetten kapaszkodott az ablakba, amíg rájött, hogy a kő, amit markol, nem valódi. Olyan gyorsan engedte el, mintha forró parazsat markolt volna.
Összeesett, magába roskadt.
Úgy érezte, mintha végtelen mélységbe zuhanna, és őrjöngve keresett bármit, ami megtartja.
Karommá görbült ujjakkal kapott a zsámoly és a szőnyeg felé, de észbe kapott. Hiszen azok sem léteznek!
Mintha felnevetett volna, magas hangon és hisztérikusan.
Feltekintve a többieket, az őt folyamatosan gúnyoló, cikiző, kinevető, mégis irigy pillantással méregető társait látta. A bűbájosokat, akik vele egyívásúak voltak, egyetlen kapaszkodói a saját valóságához. Őt nézték, félkörben állva, egyesek vidám, mások döbbent tekintettel.
Szellő most beléjük helyezte a bizalmát.
Arcokat nem is látott, csak embereket. Megragadta az egyiket, érezte, hogy ujjai igazi testet érintenek. Felzokogott a megkönnyebbüléstől, de ekkor az ember eltaszította őt magától. Szellő kétségbeesetten kapott egy másik után, de elmérte a távolságot, és a földnek csapódott.
A talajnak, ami nem is létezett.
Széttárta a karjait, úgy próbált belekapaszkodni a nem létező talajba. Hallotta, hogy valaki sír, aztán nevet, forró arcát könnyek árja mosta és próbálta hűteni, miközben kétségbeesett tudata egyre csak tántorgott a végeérhetetlen csapások alatt, amit egy nem létező térben történő létezés lehetetlenségének a felismerése jelentett…
Aztán nem bírta tovább, és elöntötte a jótékony sötétség.
Ami legalább nem a semmi volt.
