A veszteség gyümölcse - The Crow (1994)
Amikor egy hozzánk közelálló szerettünket veszítjük el, az mindig nagy traumát okoz. Majd mindenki másképpen dolgozza ezt fel, van, akin alig látszik kívülről, hogy mi történt, de sokan vannak, akikről első látásra kitűnik, hogy valami baj vaj. A legtöbben a családjuk körében, egy temetés, egy búcsúszertartás keretében tudják megoldani szerettük elvesztésének feldolgozását. Néhányan szerencsésebb helyzetben vannak, és a veszteséget valamely művészeti ágban is kivetítik önmagukból. Versek, prózák, szobrok, festmények, dalok, filmek őrzik emlékét számos elhunytnak. Így van ez az idén harminc éve bemutatott A Holló (The Crow) című filmmel is.
A nehéz gyermekkoron átesett, árva James O'Barr még fiatalon kezdett képregényeket rajzolni. Amikor 1978-ban, tizennyolc évesen végre úgy érezhette volna, hogy élete sínen van, s végre jó irányba halad, egy ittas sofőr halálra gázolta menyasszonyát, nem sokkal az esküvőjük előtt. Három évvel később, 1981-ben, az amerikai haditengerészetben szolgálva, még Berlinben élve kezdte el megalkotni A holló című képregényét, hogy megpróbálja enyhíteni menyasszonya elvesztésének fájdalmát. Nem csak személyes tragédiájából merített, hanem egy szülővárosából, Detroitból származó újságcikk is inspirálta, melyben arról számoltak be, hogy egy olcsó jegygyűrű miatt meggyilkoltak egy fiatal párt. Ahogyan O'Barr sorsa, úgy A holló képregénysorozaté is hányattatott volt, ám végül ez lett a világon az egyik legsikeresebb függetlenül kiadott képregény, még annak ellenére is, hogy rendkívül sötét hangulatú, és brutálisan erőszakos tartalmú. Mindezek ellenére O'Barr maga nyilatkozta, hogy a képregény megalkotása valójában nem segített személyes tragédiájának feldolgozásában, sőt „Minden egyes oldal megrajzolásával egyre önpusztítóbbá váltam... vegytiszta düh sugárzik minden oldalból.”.
A képregény kiadása után a filmes szakma is meglátta benne a lehetőséget. Így kerülhetett a mozivászonra 1994. május 13-án, Brandon Lee főszerepléséve A Holló című film. O'Barr nem csak tanácsadóként vett részt a mára kultikussá vált film elkészítésében, hanem cameo szerepet is vállalt. A filmet Alex Proyas rendezte, aki később a Dark City, az Én a robot, illetve a Képlet c. mozikat is.
Sem a képregény, sem a film nem véletlenül épít már címében is a hollóra. Számos kultúrában bírt ez a madár jelentőséggel, misztikus képességgel. A filmhez talán legközelebb a svédországi és németországi megközelítés áll a legközelebb, ahol úgy gondolták, hogy a hollók nem mások, mint erőszakosan meggyilkolt emberek szellemei, elkárhozott lelkek.
A film a Sarah nevű lány narrációjával indít:
„Valamikor régen az emberek azt hitték, hogy ha valaki meghal, egy holló viszi át a lelkét a holtak birodalmába. De ha az emberrel még életében valami borzalmas dolog történt, megeshet, hogy a kínzó bánat miatt a lelke a túlvilágon sem talál nyugalmat. És néha, nagyon ritkán, a holló visszatérhet a lélekkel, hogy az jóra fordíthasson mindent, ami rossz.”
A holló a filmben tehát a túlvilág révészeként tűnik fel, aki huszonnégy órára visszahozza az egy éve meggyilkolt Eric Dravent, hogy bosszút állhasson az őt és menyasszonyát meggyilkoló bűnözőkön.
A film, akárcsak a képregény rendkívül sötét hangulatú, bár talán nem annyira erőszakos. Áthatja, mi több, meghatározza a korabeli filmes trend, de a történetnek remekül áll a gótikus stílus, az éjszakai felvételek, a szakadó eső. Mindezek természetesen nem csak üres látványelemek, fontos jelentésük is van. A film akciójelenetei látványosak, és bár a Brandon Lee alakította Eric Draven egy rockzenész, nem pedig egy képzett harcművész, mégis megtartották a képregényben is alkalmazott, már-már balettos harci mozgáskoreográfiákat.
A kritikusok is jól fogadták a filmet, méltatták mind az akciójeleneteket, mind a vizualitást. Többek között magas színvonalú, stílusos és kifinomult jelzőkkel illették.
Bár sokak számára A Holló csak egy bosszúfilm, az értő közönség meglátta benne Brandon Lee csodás színészi játékán keresztül a veszteség feldolgozását, a szenvedést okozó szerelem szépségét, két lélek összetartozásának harmóniáját. A színfalak mögött ez egy csodás, megható történettel bíró film.
A film önmagában is rendelkezett mindennel a sikerhez. Ám egy szomorú tragédia emelte ki mégis a többi mozi közül. A forgatás során tragikus balesetben elhunyt Brandon Lee. Halálának pontos oka a mai napig nem teljesen tisztázott, bár magyarázattal szolgáltak már rá. Több vele forgatandó jelenet volt még hátra, így a készítők egy ideig tanácstalanok voltak. Végül a film folytatása, befejezése mellett döntöttek, részben azért, hogy az addigi munkájuk ne vesszen kárba, részben pedig azért, hogy emléket állítsanak a színpadi álmokat dédelgető Brandon Lee-nek.
A misztikum kedvelőinek érdekes lehet, hogy Lee és menyasszonya, Eliza Hutton a forgatás befejezése után egy héttel, 1993. április 17-én házasodtak volna össze. Vajon a sors fintora ez? Vagy tényleg valamilyen sötét erő munkálkodott a háttérben egy olyan film forgatásakor, amely annak feldolgozásáról szól, hogy egy tizennyolc éves fiatalember, néhány héttel az esküvője előtt tragikusan elveszti a menyasszonyát?
Nemcsak a látvány adott sokat a film hangulatához, hanem a zenei aláfestés is, amelyet az akkor még jórészt ismeretlen Graeme Revell szerzett. Ám felhasználtak zenéket korabeli rock zenekaroktól is. Az Origina Soundtrekjén megszólal pl. a Pantera, a Nine Inch Nails és a Rage Against the Machine is. A Medicine és a My Life with the Thrill Kill Kult együttes a filmben is szerepel, egy-egy rövid jelenet erejéig. Az album nyitódala, a The Cura által játszott Burn kifejezetten a filmhez készült. Számomra mind Revell score albuma, mind az OST az örök kedvenc kategóriában van.
Ahogyan az elején, a végén is Sarah narrációját hallhatjuk:
„Ha elszakítanak tőlünk valakit, akit szeretünk, úgy adhatunk neki hosszú életet, ha a szeretetünk sosem szűnik. A házak leégnek, az emberek meghalnak, de az igazi szeretet örökké tart.”
Így a film a végére nem csak bosszút szolgáltat. Megnyugvást, sőt, reményt is ad. Hisz örökké nem eshet...
