A betolakodó

Szépirodalom / Novellák (65 katt) A.K. András
  2024.11.02.

A lányom ma odajött hozzám.

– Apa, beszélnünk kell!

Az arca és a hanghordozása komoly volt. Tizenhat hónappal korában ismerkedett meg egy fiúval. Első szerelem. Igen, az csodálatos, euforikus tud lenni. Hónapokig nem merte bemutatni nekem. Pedig a lányom már elmúlt huszonegy. Vajon okkal tette ezt? Minden bizonnyal. Nyíltan, felvállalva minden következményét, nem rajongtam a román, a cigány, az amerikai és még sorolhatnám nemzetiségekért. Nem volt ebben semmi faji dolog, csupán negatív élettapasztalataim tömkelege. És abból bizony volt jó sok. Ez is bizonyítja, Istennek igenis van humorérzéke. Öt hónappal a megismerkedésük után, a kerti kapuban ott állt egy rettenetesen beijedt, de annál szerelmesebb román fiú. Nem vagyok kis ember, se gyenge fizikumú sem túlzottan bizalomgerjesztő fizimiskájú, és az idegenekkel meglehetősen távolságtartóan viselkedem. Nálam a bizalmat ki kell érdemelni. És el kell ismernem, ez a fiatalember alapból harminc kilométer hátrányból indul. A lányomért jött, és tőlem kéri. És még tetoválása is van! Arcán egyszerre láttam félelmet, megdöbbenést és tanácstalanságot.

Éppen csak megkezdtük a márciust. A múlt héten még hó volt, éppenséggel nem lehet az mondani, hogy meleg van. Hisz reggel kaparnom kellett a jeget az autóról. Itt, ahol élünk, ezeregyszáz méter magasan ez jó időnek számít. És ahogy nyílt a kapu, ott állt egy száznyolcvanöt centi magas, száztíz kilós, birkózó kinézetű tag, kisebb sörhassal, strandpapucsban, alsónadrágban, pólóban, szalmakalapban, zokni nélkül. Arcán mély forradások. Nem szólt semmit se, csak várt. Ez voltam én.

Alig egy perccel azelőtt közölte velem a lányom, valakit be akar mutatni. Na, hát az a valaki, fél órával korábban jött. Amikor az embermagasságú kertkapun kopogtattak, én már tudtam, ő az. Brezsnyev sűrűségű és állagú szemöldököm összébb húzva szemeim beszűkültek. Mint annak idején mesterlövészként, mikor a célra tartottam. Hasamat behúztam, mellkasom kieresztve kihúztam magam. És ő ott állt előttem, mint egy beijedt kiskutya. Értelmes szemei riadtan meredtek rám, a kaputól majd két méterre. Azon gondolkodtam, hogyan tudott kopogni, amikor szinte azonnal kinyitottam a kaput, de akkor ő már ott állt.

Szinte alig hallhatóan, kissé remegő hanggal elkezdte mondani, ki is ő, és miért jött. Nagyon figyelnem kellett, hogy halljam őt. A bal fülem még anno zsoldosként kapott légnyomást, így fejem kissé elfordítva úgy nézhettem ki, mint aki most azonnal nekiugrik, és széttépi darabokra. mint oroszlán az áldozatát. De a fiú nem hátrált, nem adta fel. Folytatta tovább. Ez tetszett benne, tehát bírja a pofont állva! Folyékonyan beszélt németül.

Utólag mesélte lányom, barátjának ott és akkor halálfélelme volt. Úgy gondolta, itt a vég. Olyannyira, hogy fel sem tűnt neki, alig elhagyva a februárt, ott áll előtte egy tag szalmakalapban, strandpapucsban és alsógatyában. A mondandóját elhadarta, majd megrekedt a csend a térben. Újra elkezdte hát, ekkor közbevágtam. Értettem minden szót

Láttam a rettegést és a bizonytalanságot a szemében. Már kezdtem sajnálni őt. Előttem állt egy szintén száznyolcvanöt centi magas, majd százkilós, kisportolt, értelmes és bátor fiatalember. A korkülönbséget ha el lehetne tekinteni, akár én is lehettem volna. Rettegett tőlem, de meg nem hátrált. Azt tudni kell, az emberek általában félnek tőlem. Természetesen alaptalanul. Mert mindenki az első benyomása alapján ítél meg. Az meg sajnos olyan, amilyen. És ezen a pletykák se sokat segítenek. Mert a hírem, megelőz mindig. És azok általában erősen túlzóak. Igen, forgattam fegyvert. Igen, voltam háborúban. Igen, ha odacsapok, ott valami törik. És igen, hamar eljár a kezem, ha okot adnak rá. Mégis, alapjában véve kedves, jó szándékú, segítőkész ember vagyok. Soha nem vagyok igazságtalan és a gyengébbet nem bántom, inkább óvom. Bár, ha jobban meggondolom, ez az ifjú nem gyengébb nálam.

– Gyere be! – Próbáltam barátságosan mondani, de valójában egy rémisztő morgás lett belőle.

Nem mozdult. Nem tudott mozdulni. Az életösztöne nem engedte. Ekkor jelent meg a huszonegy éves kislányom, próbálva, menteni a menthetőt. Elhaladt mellettünk, kézen fogta a barátját, és már húzta is maga után.

– Elmentünk moziba, majd jövünk. Látom, megismerkedtetek. Most sietünk mert elkésünk.

Valóban moziba mentek, de szó sem volt késésről. Majd egy órán keresztül még várniuk kellett. Az ominózus eset után két hónapig nem is láttam. Viszont a lányom szisztematikusan nekiállt puhítani. Mit mondjak, nem akartam megmakacsolni magam, de ha akartam volna se lett volna semmi esélyem se vele szemben. Tudta jól hol a gyenge pontom.

Most meg itt ül mellettem, több mint egy évvel később.

– Apa, beszélnünk kell!
– Mondd, kislányom! Csak nem nagyapa leszek?
– Apa! Ez most komoly. Kérlek, figyelj rám! Nincs hová mennie, a szülei épp most dobták ki otthonról. Szeretném ezt megbeszélni veled.
– Értem. De mi a kérdés?
– Hát, itt maradhatna-e addig, amíg nem találunk egy albérletet magunknak. Majd elmegy dolgozni az iskola mellett.
– A válasz egyszerű, nem! Szó sem lehet semmiféle albérletről. Marad és kész. És te is. Szépen nyugodjon le mindenki. Szégyellném is magam, ha nem férnénk el öten kétszáznyolcvan négyzetméteren.
– Rendben, apa, de lenne itt még valami.

Kinyitotta a bejárati ajtót, ott állt a fiú egy kisebb nejlon szatyorral a kezében. Nem szólt semmit sem.

– Gyere be, fiam! – szóltam hozzá barátságosan.

És ekkor, elsírta magát.

Én mentem át a szüleihez elhozni a ruháit. Apja nyitott ajtót. Tekintetéből áradt a düh. Bemutatkoztam neki. Az apja rögtön nekiállt magyarázkodni.

– Állj! – Szakítottam félbe. – Nézd, nem érdekel mi, az se hogyan történt. Nem érdekel ki a hibás, ki és mit csinált. Én nem ítélkezek. Csupán szeretném közölni veled, mint apa az apával. A fiad nálam van a lányommal. És jó helyen van. Nem azért vagyok itt, hogy bárkit is számonkérjek. Bármikor keresheted, ha akarod. Viszont, a ruháit odaadhatnád. Ha nem megy, mondd. Akkor veszünk neki újakat.

A düh átváltott szégyenbe, majd megbánásba.

– Hisz a fiú még iskolába jár, nem dolgozik. Nincs keresete.
– Most nem kell semmit se mondanod. Az idő, majd helyrehoz mindent.

Kínos csend szállt le közénk, amit az anya tört meg. Összepakolta fia ruháit. Neheztelő pillantásával majd ledöfte párját. A kezembe nyomott két nagy, jól telepakolt táskát. És csak annyit mondott: köszönöm!

Ez több mint három éve volt. Azóta a fiatalok rendesen összecsiszolódtak. Idővel a szülök is megbékéltek a fiukkal. A leendő vőgyerek befejezte az iskoláit. Most programozó mesterként dolgozik egy igen jó hírű nemzetközi cégnél. Lányom még egyetemi tanulmányait csinálja. Még velünk élnek, és remélem, ez a jövőben is így marad. Most építgetik saját vállalkozásukat. Nem, azt nem én finanszíroztam. Nem is tudnám. Csupán megteremtettem a biztos családi hátteret, míg elindultak. Hagytam őket a saját erejükből építgetni jövőjüket. Nyerni és veszíteni. Mert abból tanulnak. Nem vártam érte se elismerést, se jutalmat. Egy apának ez a dolga. És bizony nekem két saját és egy fogadott gyermekem is van. Pár hete mindketten részt vettek az egyetemen egy kurzuson. Befutott, nemzetközileg elismert cégek tulajdonosai tartottak előadásokat három napon keresztül. Hogyan is kell egy céget felépíteni a semmiből. A feleségem mutatta meg a jelentkezési lapjukat. Sok más mellet volt rajta egy kérdés is: Ki az a személy, akiben feltétel nélkül megbíznak és akinek adnak a véleményére, és miért? Az én nevem volt ott. A magyarázat rövid. Mert apánk mindig ott van, ahol szükség van rá.

Előző oldal A.K. András