Az elátkozott kúria - Tizedik fejezet

Szépirodalom / Novellák (134 katt) Erdős Sándor
  2024.09.01.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/8 számában.

Tizedik fejezet

Mivel már jól benne jártunk a délutánban már nem terveztem mára semmi érdemlegeset, ezért úgy döntöttem, betérek a kocsmába egy jó pohár hideg sörre és néhány baráti szóra.

– Áh, a Tihamér – köszöntött hangosan Zsóka, mikor beléptem az ivó ajtaján.

A vendéglátóüzemi helyiségben tartózkodó bennszülöttek ugyanazt a jeles tevékenységet űzték, mint legutóbbi látogatásomkor. Ittak, mint a gödény. Zsóka csapolt nekem egy pohár habzó nedűt és elém tolta.

– Kedves egészségére!
– Köszönöm! – mondtam és elfordulva a pulttól körülnéztem a teremben. Egy határozottan ismerős alakot véltem felfedezni a terem túlsó végében egy asztalnál, aki szakmányban öntötte magába az italokat.
– Az ott nem a Bakó Fecó? – intettem az alakra és a csapos nőre néztem érdeklődve.
– De az – mondta lesújtva Zsóka. Bérlete van.
– Csak nem megnyerte a kártyaversenyt?
– De. Most egy hétig ki sem józanodik – nézett maga elé csendesen a helyiség úrnője.

Ebben a pillanatban vett észre Fecó, és lelkesen integetett felém, hogy fáradjak oda az asztalához, amit meg is tettem.

– Lenne egy nagy kérésem hozzád barátom – nyújtott felém egy kulcscsomót Fecó, miközben intett, hogy foglaljak helyet. – Kamilla – adta át a kulcsokat és csuklani kezdett.
– Igen – mondtam neki – abból kellene most neked egy nagy adag teát inni.
– Kell a francnak! A macskám, a Kamilla. Megtennéd, hogy adsz neki enni, ameddig élvezem a nyereményemet? – nézett rám könyörgő tekintetettel. – Igaz, talál magának valamit biztos, de a chilisbabot már nem tudja kibontani. Pedig Isten látja lelkemet, már próbálkozott vele.

Miután némi instrukcióval szolgált számomra a macskaetetés tudományáról, sok szabadkozás után elbúcsúztam tőle. Kénytelen voltam róla lebeszélni, hogy meghívjon egy italra, ugyanis a nyereménye csak saját fogyasztásra hatalmazta fel, bár, ahogy elnéztem a kapacitását, az is fájhatott a kocsma tulajdonosának. Odaintettem a mosolygó csapos nőnek és távoztam a kocsmából. Visszatérve szállásomra Katica ismét remek lakomával lepett meg, ami után egy alapos fürdőt vettem, majd az ágy szélén ülve a Fecó által kezembe nyomott kulcscsomót bámultam. Remek lehetőség volt ez a kulcs a számomra arra, hogy végre nyugodtam és alaposan körül tudjak nézni a kúriában. Terveim szerint ott fogom a holnapi éjszakát tölteni Fecó kis kunyhójában. Talán valami inspiráló tapasztalatra teszek szert a szellemek, démonok tekintetében. Ám előtte egy kiadós alvás következik, valamint reggel még szándékoztam meglátogatni a papot is a kripta kulcsa ügyében. Azt még nem tudom, hogy fogom az érdeklődésemet számára megindokolni, de bíztam a leleményességemben.

Az órára nézve meglepődve láttam, hogy már nyolc óra van. Odakint halványan sütögetett a nap. Kellemes őszi idő ígérkezett. Egy gyors tisztálkodás után felöltöztem a lehető legelegánsabb öltözetembe, amit magammal hoztam. Mindez kimerült egy fekete farmerben, egy világoskék sportingben és egy kényelmes fekete kiskabátban. Jó benyomást szerettem volna tenni a papra, hogy a bizalmába férkőzzem, és információval szolgáljon a kripta kulcsáról. Beköszöntem Katicának, gyorsan elhárítva invitálását egy reggeli étkezésre, és közöltem vele, hogy még a délelőtti órákban visszatérek. Az még egyelőre dilemma volt számomra, hogyan közlöm vele tervemet, hogy az éjszakát nem töltöm itt. Mindenképpen be kell adnom neki, hisz ahogy ismerem, úgyis észrevenné a távollétemet.

A templom semmi különlegességgel sem szolgált számomra. Tucatjával láttam már hasonlót szerte az országban. Egyetlen harangtornyán a homlokzatra festett ál óra mutatta az örökös fél nyolcat. Belépve kellemesen hűvös levegő fogadottn és az az illat, ami minden szent helyen megtapasztalható. Senki sem volt az épületben, csak a keresztre feszített fatáblára festett alakja volt látható az oltáron. A sekrestyébe nyíló ajtón is kopogtamn és a helyhez illően maximális hangerővel is elsuttogtam pár szót, hogy: Van itt valaki? – de választ nem kaptam. Tapasztalataim szerint a paplak nagy általánosságban a templom mellett, vagy közelében leledzik, ezért kimentem a szent helyről és körbejártam.

Az templom mögött egy gondozott virágágyásokkal körbevett, bekerítetlen, két szintes ház állt, melynek az ajtaján egy réztábla lógott egy kereszttel és a következő szöveggel: Lelkészi szolgálat. Na, akkor helyben is vagyok, gondoltam, és megnyomtam az ajtó melletti kis keresztet, ami a csengő gombja volt. Felharsant a házban Leonard Cohen örökbecsű Hallelujah című száma és nemsokára kinyílt az ajtó is.

Egy pocakos, fekete öltönyös, pirospozsgás arcú, mosolygós szemű idősödő úr volt, aki ajtót nyitott.

– Az Úr legyen véled. Mi járatban vagy itt szerény hajlékom küszöbén? – kérdezte meg tőlem, miközben a kezét törölgette a hasán pattanásig feszülő zakójába.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszöntem ekképp, mert jártam valaha hittanórára is, és nem csak csajozni.
– Mindörökké. Ámen! – üdvözölt az idegen, ám gyanítottam, ő a lelkész.
– Gondolom a lelkészt tisztelhetem önben. Segítségre lenne szükségem.
– Jól gondolod fiam, és ha segítségre van szükséged, akkor a legjobb helyen jársz. Miben tudok neked segíteni?
– Csutak Tihamér vagyok, egy utazó, és egyúttal lelkes amatőr történész – hazudtam és közben buzgón vetettem lélekben a kereszteket megbocsájtásban reménykedve. – Bakó Ferenc a kúria gondnoka irányított önhöz. Talán tud nekem segíteni.
– Igen, a Fecó, az a mihaszna. Nem láttam misén már vagy egy éve. Ha újra beszélsz vele fiam, ródd meg a nevemben, kérlek. De még be sem mutatkoztam. Fene a nagy eszemet! Mankó Elemér vagyok, a környék lelkésze.

Alaposabban tanulmányozni kezdtem a lelkészt, hiszen ő is azonnal a szívembe lopta magát sugárzóan vidám, jóindulatú tekintetével és pompás szóhasználatával egyetemben. Már az első látásra feltűnt az alkatából, hogy nagy valószínűséggel nem veti meg a jó falatokat és pirospozsgás arca arról is árulkodott, hogy valószínűleg a misebor sem pempősödik meg a kamrájában. Ahol az előbb a kezét a zakójába törölte, zsírfoltok éktelenkedtek, ezért gyanítottam, hogy táplálkozás közben zavartam meg a lelkészt. A kölcsönös bemutatkozás után beinvitált a paplakba, és közben a zakóját levéve, azt egy kosárlabdasztár ügyességét felülmúlva a kis előszoba egyik fogasára hajította. Csont nélkül.

Az előszobából egy tágas helyiségbe jutottunk, melynek a közepén hatalmas asztal állt. Az asztalon sonka és szalonna díszelgett, egy hatalmas kenyér, és néminemű kerti zöldség társaságában. Az asztal körül masszív székek álltak, a falakat szentképek díszítették. Hatalmas bolyhos szőnyeg borította a szobát, ami már eléggé ki volt taposva. Miután hellyel és szalonnával kínált Mankó lelkész, amit vissza is utasítottam nem létező gyomorbajomra hivatkozva, egy fal mellett álló hatalmas szekrényből egy demizsont és két hatalmas kelyhet vett elő.

– Az úr vére – mondta, miközben színig öntötte a két egyliteres ivóalkalmatosságot borral, és az egyiket a kezembe nyomta.
– Jézusom – suttogtam.
– Isten fiának neve említése valóban ünnepélyessé teszi eme pillanatot – emelte meg a kelyhet a lelkész és nagyot kortyolt belőle. – Mondja csak, miben lehetek a szolgalatára?
– Mint mondtam, lelkes amatőr történész lennék, és eme minőségemben tanulmányozom az önök településén lévő kúriát.
– Helyes, helyes! – bólogatott Elemér tiszteletes, miközben újólag belekortyolt a borba. – Hol jönnék én itt a képbe?
– Kisebb nehézségekbe ütköztem tudományos kutatásaim során, ugyanis a kúria területén található kriptaépületbe nem tudtam bejutni. Egy lakat zárja le az útját a feltárásaimnak.
– Nem is véletlenül. Az egy tisztátalan hely – nézett rám sokat sejtetően a tiszteletes.
– Ezt, hogy érti?
– Mint Isten jeles szolgája. hiszek az Úrban és a mindenhatóságában, ám vannak a gonosznak is szolgái a földön, akik mételyt szórnak a világra. A kripta lakója egy gonosz lény. ki csak pihen, de szomjazza a kínt és a bánatot.
– Most nem lettem igazán nyugodt, de a tudományos kíváncsiságom és az Úrba vetett hitem eléggé erős – kamuztam ismét egy talán megbocsájthatót. – Szeretnék kicsit körülnézni a kriptában. Ebben kellene az ön segítsége. Fecó szerit a kripta kulcsát maga őrzi.
– Valóban, s mivel látom, hogy maga Istenfélő ember, még segíteni is hajlandó vagyok. Amint leöblítettük a sors porát ezen kehely tartalmával, már állok is rendelkezésére! – mosolygott rám és egy slukkra kiürítette a kelyhet.

Miközben fürkésző tekintetett vetett rám a lelkész, a hatalmas adag borral küzdöttem. Mindent a sikerért. Könnyező szemekkel végeztem a hőstettel. Kiittam az összes bort az ivóalkalmatosságból.

– Na, ezzel meg is volnánk! Jöjjön velem! – állt fel szuszogva a lelkész, és a paplak emeletére indult a szobából nyíló lépcsőn.

Kissé szédelegve követtem, hiszen nem voltam szokva ilyen mennyiségű alkohol gyors elfogyasztásához. Meg is kellett kapaszkodnom a lépcső korlátjában, óvva testi épségemet. A lelkész hatalmas termetét meghazudtoló fürgeséggel szinte pillanatok alatt fent termett az emeleten, és én kissé szégyenkezve követtem. A fővárosi nyomozótisztet könnyedén lehagyja egy túlsúlyos lelkész. Na, ezt sem fogom soha senkinek elmesélni. Az emelet egyetlen helyiségből állt, és tulajdonképpen láthatóan dolgozó és elmélkedőszobaként funkcionált. Hatalmas szőnyeg borította a padlót, a falakon szentképek sorakoztak. Óriási diófa szekrények álltak a falak mellett dugig réginek tűnő könyvekkel. Egy faragott íróasztal terpeszkedett a szoba közepén kényelmesnek tűnő fotellal ellátva. Elemér atya az asztalhoz lépett, kihúzta a fiókot és egy kis fadobozt vett elő belőle. Miután kinyitotta, elképedve nézett rám.

– Nincs itt. Nincs itt a kulcs, pedig biztos vagyok benne, hogy itt őriztem – mondta, miközben a fiókban turkálva több hasonló fadobozt is kirakott az asztal lapjára.
– Nem akarok beleköhögni, de nem lehet, hogy esetleg egy másik dobozban van?
– Isten útjai kifürkészhetetlenek – válaszolt az atya, majd elkezdte kinyitogatni a dobozokat.

Az egyikben meg is lelt egy nagy, különös alakú kulcsot, ami egy kendőbe volt csomagolva és a kezembe nyomta.

– Pedig nem ebben a dobozban volt. – mormogta –Bízom magában, ezért átadom a borzalmak kulcsát. De még valamit adok hozzá – mondta szigorúan, és az egyik fal mellett álló szekrényhez lépett.

Az üveges ajtót kinyitva egy könyvet és egy kis üvegcsét vett elő. Miközben a pap ezzel foglalatoskodott, megvizsgáltam a kulcsot. Egy egyszerű lakatkulcsot tartottam a kezemben, bár nem mai gyerek volt. A kendőn, amibe be volt csomagolva, kissé síkos tapintású folt volt látható. Na ezt a tényt el is mentettem a memóriámba, hátha valamit még kibogozhatok ebből. Bár lehet, hogy a pap egyik ebédjének nyoma csak, de ki tudja?

– Tessék! – nyújtott át nekem a lelkész egy bibliát és a kis üvegcsét.
– Ez kisüsti? – emeltem meg az üvegcsét.
– Sajnos nem. Ha az lenne, már nem lenne – nézett rám szomorú szemmel. – Szenteltvíz. Segíthet.
– Hát nagyon szépen köszönöm a nagylelkű segítséget! Ígérem, pár napon belül visszahozom a kulcsot – köszöntem meg a lelkész segítségét és távozni készültem.
– Isten áldjon és vigyázzon rád utadon! Esetleg még egy kis borocskát az útra? Csak, hogy ki ne száradj.

Elutasítottam nagylelkű felajánlását, mert így kora délelőtt már igencsak megülte a gyomromat az eddig elfogyasztott ital és távoztam a paplakból.

Igyekeztem vissza a szállásomra, messzire kikerülve a kocsmát, mert szerettem volna felkészülni a délutáni és éjjeli kis kalandomra. Zsebemben Fecó és a kripta kulcsával, hónom alatt a bibliával és a szenteltvizet tartalmazó üveggel kissé idegesen ballagtam az út mellett. Na nem a kriptalátogatás idegesített, hanem az, hogyan adom be szállásadónőmnek az éjszakai távollétemet. Valószínűleg a legjobb az lesz, ha elmondom az igazat, még ha kellemetlen is lesz. Legalább valaki tudni fogja, hová mentem, ha esetleg valami bajom lenne.

– Maga ivott – fogadott Katica kedélyesen.
– Nem tagadom, de ezt azért nem minden nap teszem ám meg.
– Elég baj az. Szegény megboldogult uram mondása szerint a hosszú életnek két titka van. Inni és dohányozni kell, ugyanis a szesz tartósít, a füstölt hús meg tovább eláll – csippentett felém a szemével. – Bár szegény mindent megtett az örök életért, nem jött össze neki.
– A sok ital és cigaretta vitte el? – kérdeztem részvéttel.
– Ugyan! Attól még élhetne. A távolugrás világrekordját szerette volna megdönteni. Az okozta a vesztét.
– Élsportoló volt? Annak ellenére, hogy ivott és dohányzott? –kérdeztem Zsókát elképedve.
– Egy fenéket. Egy szombati napon elugrott a boltba egy kiló kenyérért és tíz kilométerre innen találták meg holtan a szomszéd faluban valami cafka ágyában. Nem bírta a szíve. – Szomorodott el szállásadónőm. – No, de hagyjuk a múltat! Hogy tetszik a környék?
– Pompás! – vezettem fel a mondanivalómat – Úgy döntöttem hát, hogy tanulmányozom az éjszakai állatok viselkedését természetes közegükben. Így ezért megegyeztem a kúria gondnokával, hogy a mai éjszakát ott töltöm.

Tányércsörömpölés verte fel a hirtelen támadt csendet. Katica a tányért, amit éppen törölgetett leejtette a padlóra és arca elé kapva a kezét rémült tekintettel nézett rám.

Előző oldal Erdős Sándor