Reggel

Horror / Novellák (1813 katt) Desdichado
  2010.08.23.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2010/4 számában.

Megriadt. Teste megvonaglott a mélykék eget mintázó paplan alatt. Valami különös, egyelőre meghatározhatatlan, bizsergető zsongás költözött a fülébe. Ez ébresztette fel.

Még nem nyitotta föl a szemeit, csak kezeire támaszkodva felemelkedett kissé az ágyról. Szőke, vállig érő haja álmos arcába omlott.

A zsongás egyre elviselhetetlenebbé vált a fülében. Már inkább hasonlított fülsértő csipogásra. Ahogy lassan kitisztult az elméje, és az álomlények visszamenekültek abba a másik világba, kezdte megérteni a hangokat. A mozdulat nem volt tudatos, inkább ösztönös, vagy csak megszokott. Jobbra kinyúlt és lenyomta az ébresztőórát.

Ahogy a csipogó hang megszűnt, kezei megremegtek. Nehéz volt tartani az aludni vágyó testet. A párnából kinyúló láthatatlan kezek megpróbálták visszarángatni, de tudata már kitisztult annyira, hogy tudja, nem szabad.

Egy ásítás kíséretében kinézett jobbra, az órára. Először csak egy vörös pacát látott, aztán lassan tisztulni kezdett a kép. A vörös vonalak végül számokká álltak össze.

- Öt negyvenhat! - olvasta le álmosan.

Egy utolsó pillantást vetett a sárga félholdra, ami a párnáját díszítette, és végleg búcsút intett az álmoknak.

Kikelt az ágyból és egy hatalmasat nyújtózott. A kopottas, fehér póló megfeszült fiatal testén. Ugyanezzel a mozdulattal le is dobta magáról a megnyúlt ruhadarabot. A behúzott függönyökre pillantott, majd gyorsan felkapkodta a székre készített ruhákat. Egy nadrágot meg egy inget. Nem volt szükség melegebb öltözékre, hisz június volt.

A fürdőszoba lámpájából áradó erős fény egészen elvakította. Enyhén csipás szemei szinte égtek. Csak annyi időt töltött a tükör előtt, amíg zabolátlan tincseit egy copfba kényszeríttette.

Halkan végigment a folyosón. Csak egy pillanatra állt meg szülei ajtaja előtt. Hallgatózott. A szobából kiáramló csendet csak néha zavarta meg egy-egy halk szuszogás. A könnyed, meleg alvás hangjai.

Irigyelte szüleit. Szívesen aludt volna még ő is.

- Csak magadnak köszönheted! - hallotta édesapja szavait.

Valóban, csakis magának köszönhette. Nem kellett volna felpofoznia a kisöccsét. Persze a szülei is túlontúl szigorúan jártak el vele szemben. Vagyis az édesapja, hisz ő volt az, aki kíméletlen inkvizítorként kimondta az ítéletet. Édesanyja egy hét szobafogságot javasolt, de édesapja ragaszkodott a maga által kitalált büntetéshez.

- A korai kelés majd jót tesz a kisasszonynak!

Kora reggeli boltba járás három héten keresztül. Három, mivel három pofon csattant el. Hálát adott az istennek, hogy az öccsének sikerült elmenekülnie előle. Ki tudja, hány évig kellene még reggelente boltba mennie.

Csakis magának köszönhette, vagy inkább az öccsének, aki egy vastag vörös filccel összefirkálta a szobája ékkövének számító Brad Pitt posztert. A kis dögnek még kitalál valamit.

A konyhaasztalon megtalálta a bevásárló listát és a szükséges pénzt. Felvette kék sportcipőjét, és kezében a fonott kosárral kilépett a házból.

Megdöbbentette a sötétség. Korábban a szürkületben már látni lehetett a nap első halvány sugarait, most azonban semmi. Csak a szinte éjszakai sötétség. Kilépve a kapun feltekintett az égre, ahol legnagyobb megdöbbenésére sem a csillagokat, sem a holdat nem látta. A sűrű, sötét fellegek elnyelték az eget.

- Még jó, hogy ez az utolsó nap - gondolta még mindig az eget kémlelve. Tényleg örült, hogy a mai nappal letelik a háromhetes büntetés.

Az utcán még égtek a lámpák, ami szintén furcsa volt, hisz általában fél hatkor lekapcsolják őket.

Elment az üres buszmegálló előtt, majd az óvoda hosszan elnyújtott épülete következett. A templomnál egy gyorsan megvetett kereszt után haladt tovább.

Az út meglepően kihalt volt. Ilyentájt azért egy-két autónak fel kellett volna bukkannia. Most azonban egy sem jött erre. Még egy távoli motorzúgás sem hallatszott.

Kissé megszaporázta lépteit, mert fél hétre mindenképpen vissza kell érnie. Ez is a büntetés része.

- Legkésőbb fél hétre friss zsemlét szeretnék az asztalra - ezek is apja szavai voltak.

Mikor azonban meglátta a fehér kerítést, lassított. Sőt egy pillanatra meg is állt. Pontosan tudta, mi rejtőzik a fehér kerítés mögött. Egy hatalmas, fekete rotveiler. Az a rohadt dög minden reggel a frászt hozta rá. Tudta, hogy ott van, tudta, hogy ugatni fog, mégis mindig megijedt. A kutya ráadásul élvezte is. Mindig el tud bújni, és bár számít rá az ember, mindig a legváratlanabb pillanatban tör elő, és olyan félelmetesen torz a hangja, hogy majd kiszakad az ember lelke. Hatalmas testével a fehér kerítésnek feszül, ami csak nyekeregve bír ellenállni az állati erőnek, ki tudja, meddig. Az egyik osztálytársa állítólag látta, amint simán kinyitja a kaput a mancsaival, bár ezt nehezen tudta elképzelni. De a félelem pont ezekből a nehezen elképzelhető dolgokból fakad. Tényleg félt. Egy kicsit.

Belépett a fehér kerítés elé. Figyelte a sötét udvart, de egyelőre nem látta a kutyát. Tegnap a kerítés betonalapzata mögött bújt meg és onnan ugrott elő, pont mikor már a kerítés végénél járt. Amennyire ki tudta venni, most nem ott rejtőzött. Lassan továbbhaladt. Megijedt, mikor meglátta. Ott feküdt a kapuhoz vezető járda túlsó végénél. Már azon gondolkodott, mire készülhet a rohadék, mikor jobban szemügyre vette és rájött, a kutya nem is foglakozik vele.

Furcsa, kitekeredett pózban feküdt a járdán. Annyira nem látta jól, hogy megállapíthassa, mit csinál. Talán alszik vagy…

- Remélem megdöglött - motyogta.

Aztán meglátta a kutya mellet a hatalmas sötét foltot. Ez megrémítette, még egy halk sikoly is elhagyta a torkát. Hiába nézte, nem bírta kivenni, mi az. Talán…

- Hülye! - csapott a homlokára. Elhatározta, hogy nem foglalkozik a kutyával, és mostanában nem néz több horrorfilmet. Míg a bolthoz ért, többször is visszanézett. Félt, hogy utána jön a kutya. A bolthoz érve nem is figyelt, csak rögtön a kilincs után nyúlt. Lenyomta, de az ajtó nem engedett. Ekkor nézett csak be a… sötét üzlethelyiségbe.

- Mi a…

Még néhányszor próbálkozott a kilinccsel, de az ajtó továbbra sem engedett.

Körbekémlelt. Az utcai lámpák egész jól bevilágították a tovafutó utat, de így sem látott senkit. Elnézett balra is, a sötét mellékútra, de hiába meresztette a szemeit, ott sem volt nagyobb a forgalom. Újból az ajtóval próbálkozott, ezúttal is eredménytelenül. Ekkor a csuklójára pillantott, de csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy az apró ezüstóra ezúttal otthon maradt. Elképedve figyelte a bolt sötétségbe borult kirakatát, miközben az a nyugtalanító gondolata támadt, hogy az édesapja tréfálta meg. Nyilván elállította az órát. Talán még öt óra sincs vagy tán még négy se.

Ettől nagyon dühös lett. Egy nagyot csapott a fémkilincsre, majd szapora léptekkel hazaindult. Nem akarta elhinni, hogy az apja ilyen aljas tréfát űzött vele, de nem igazán tudott mást elképzelni. Ezek a gondolatok teljesen lefoglalták a figyelmét, fel sem tűnt neki, hogy a fehér kerítés mögötti járdáról eltűnt a kutya és az ismeretlen eredetű sötét folt pedig megnőtt az elmúlt percek alatt.

A kihalt utca, a sötét házak, a zárva talált bolt és a túlzottan sötét reggel mind az apja ellen szóltak, de ekkor felbukkant egy fehér busz. A busz, amely hat tizenötkor szokott átrobogni a kisvároson. Döbbenten bámult a busz után, bár már nem láthatta. Értetlenkedve rázta a fejét, miközben egy szörnyűséges kép kúszott elő elméjének hátsó zugaiból. Lassan, a borzadály hágcsóin felmászva töltötte be elméjét, iszonytató félelmet keltve benne. Megtapadt tudata világos oldalán, és a rémisztő képek egész láncolatát rántotta maga után.

Ismét látni vélte a közelgő buszt, de ezúttal jóval lassabban, mint az előbb, hogy minden apró részletet megfigyelhessen.

A sofőrben semmi furcsát nem talált, bár mintha aludt volna a volán mögött. Ahogy tovább haladt a busz, a sötétített üvegen keresztül is jól látta az utasokat, akik őrültek módjára rohangáltak az ülések között. Egymást ütlegelték közben és tátogó szájuk arra engedett következtetni, hogy mindezt nem csendben tették. Néhányan az üléstámlákra csimpaszkodtak, mint a majmok a ketrecben. Ők is üvöltöztek vagy vadul egymásra vicsorogtak.

Aztán meglátta azt a fickót, akitől hideg verejték lepte el a testét, és bár legalább tizenhat fok volt, vacogtak a fogai. A hidegtől? Nem. Inkább a rémülettől.

A férfi teljesen kopasz volt. Arcát egészen az ablakhoz nyomta. Száját nagyra tátotta és ajkait az üvegre tapasztva őt figyelte.

Őt figyelte azokkal az élettelen fehérségbe burkolózó szemeivel. Aztán kidugta véres nyáltól lucskos nyelvét, és nyaldosni kezdte vele az üveget. Közben egy pillanatra sem vette róla halottnak tűnő tekintetét.

- Ez mi volt? - kérdezte önmagától.

Megnyugtatónak tűnt a tudat, hogy csak a diszkóból hazatérő fiatalok duhajkodásának volt a szemtanúja, de valamiért nem érezte hitelesnek ezt a magyarázatot. Sok hülyét és részeget látott már, de ezek nem voltak azok. Se hülyék, se részegek, hanem őrültek… vagy valami még rosszabb.

Most már nemcsak gyorsan szedte a lábait, hanem egyenesen rohant. Lihegve ért el a buszmegállóig. Már látta a házukat. Ahogy azt is látta, hogy az út túloldalán áll valaki a buszmegállóban, háttal neki. Azonnal felismerte benne a szomszéd fiút.

Legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy elmondja, mit látott, miféle borzasztó látvány tapadt meg elméjének remegő falán. El akarta neki mondani, vállalva, hogy őrültnek nézi, vállalva, hogy a fiú, akit már két éve titkon imád, a szemébe nevet. Vállalná, csak szűnjön valamelyest a reszketés és a borzalom, mely beléégett.

De ekkor meglátta a lányt, aki erőtlenül, vélhetőleg szerelmesen omlott a fiú ölelő karjaiba.

Nem szólt hát egy szót sem, csak elkapta ideges tekintetét és átszaladt az úttesten. Mikor már becsukta maga mögött a kaput, egy sikoly harsant a kietlen utcán. Nem ijedt meg, hisz tudta, a fiú volt az, illetve a szerelmes barátnője.

Gyorsan felszaladt a lépcsőn. A konyhaablakon halvány fény szűrődött ki. Remélte, valaki fenn van már ezen a ki tudja, milyen órán.

Édesapja alsónadrágban állt a gáztűzhely mellett. Talán valamit melegített, bár az edény alatt nem kéklett láng. Az asztalon egy kis gyertya ontotta gyér fényét, mely furcsa árnyakat festett apja fehér bőrére. Alig látta az arcát a sötétben, bár mintha még aludna. Kábán meredt maga elé.

- Szia! - köszönt a lány.

Apja nem viszonozta.

Ő viszont mintha megnyugodott volna. A családi környezet, az otthon melege elűzte a rémületes borzalmakat. Biztonságban érezte magát.

- Képzeld, nem volt nyitva a bolt. Nem tudod véletlen, hány óra? - kérdezte mosolyogva.

Apja nem felelt.

- Szerintem nagyon korán van még.

Halk, morgásféle hangzott az apja felől.

- Túl korán.

A morgás egyre erősödött, miközben apja teste erősen remegni kezdett, mintha görcsös rohamai lennének.

- Jól vagy? - kérdezte és egy bizonytalan lépést tett felé.

A gyertya sápadt fényében is jól látta, ahogy édesapja ajkai mosolyra húzódnak. A küzdelem is kiült az arcára. Próbálta bensőjébe szorítani a kitörni készülő nevetést.

- Vicces, nagyon vicces! - förmedt az apjára mosolyogva.

Apja arcára ráfeszült a mosoly. Szája sarkában egy nyálcsepp bukkant fel. Szakállára cseppent, ahol csak rövid ideig pihent meg, szinte azonnal aláhullott a sötét padlóra. A nyálcseppet egy egész folyam követte. Végigcsorgott az állán, egy része a szakállába kapaszkodva csillogott a gyertyafényben. Továbbcsorgott mellkasára és a padló kövére.

- Pfuj! - szörnyedt el a lány. - Apa, kezdesz olyan lenni, mint azok a hülyék a buszon.

A kacagás ekkor lávaként robbant ki a férfiből. Olyan elviselhetetlenül borzalmas hangorkán volt ez, melyet azelőtt sohasem hallott. El sem tudta képzelni, hogy ilyen kegyetlen hang egyáltalán létezik. A buszon tátogó őrültek jutottak eszébe. Apja nyála a falra fröccsent. A gyertya fényében kísértetiesnek hatott a vörös váladék.

- Mi a… - eltűnt a biztonságérzet, a rémületes borzalmak visszatértek.

Apja teste mozdulatlanul állt a gáztűzhely mellett, csak a feje mozdult. Lassan a lánya felé fordította. Halott, fehér szemei a buszon utazó őrültet idézték. Aztán a gyertya fénye megvilágította az egész arcot.

A lány felsikoltott a borzalomtól. Nem tudta, hogy apja segítségére siessen, vagy inkább meneküljön előle.

Apja bal arca teljesen hiányzott. A koponyacsontot ott nem fedte sem hús, sem bőr. Csak a vértől iszamós csontok. Bal szeme is szabadon remegett a csontágyban. Hirtelen kinyúlt a lány felé és ismét azt a förtelmes hangot hallatta.

A hidegrázás végigszaladt a testén, és sikoltva rohant szülei nyitott szobája felé.

Apja közben a padlóra rogyott. A hátán hemperegve, vérmázas pofájából szörnyű hangokat kiadva fetrengett őrülten vagy inkább…

A szobába fordulva édesanyjába ütközött. Egyet hátralépett. Sírva akart segítséget kérni anyjától, aki teljesen meztelenül állt előtte. Nyakán ronda seb éktelenkedett, és a belőle korábban kicsorduló vér már mellkasára száradt. Szemei pedig fehéren és élettelenül néztek le rá.

A lány ismét felsikoltott. Menekülési útvonalat keresett, miközben tekintete a szobában elterülő ágyra tévedt, és az ágyneműk között heverő testre, mely valaha még a kisöccse volt. Most már azonban csak egy fejetlen tetem. A test mellett kinyúlt kéz alig láthatóan megremegett a távozó élet utolsó szikrájaként, vagy talán a visszatérő förtelmes élet első megnyilvánulásaként.

- Uramisten! - üvöltötte. Menekülni akart, de az anyja utána kapott csonka kezével - a középső és gyűrűs ujjáról hiányzott a hús és a bőr, csak a csont maradt - és a hajánál fogva visszarántotta. Erősen megragadta és magához szorította a sikoltozó lányt. Fejét véres mellkasához vonta.

Valami furcsa szag lengte körbe az anyja testét. Zokogott, reszketett, de már nem bírt menekülni. Apja nevetésében már rég nem volt semmi emberi, öccse odabenn fekszik haldokolva vagy épp új élettel erősödve, édesanyja pedig pityeregve simogatja szőke haját, de már ebben sem talált semmi vigasztalót. Az ujjcsontok belegabalyodtak szőke hajába, húzták, tépték.

Elméjének olyan mélységeibe menekült, ahonnan nem láthatta és érezhette a körülötte történteket. Tompán érzékelte csak a külvilágot. Teste elernyedt anyja kezei között, már nem is zokogott. Némán vette tudomásul, hogy apja elhallgatott a konyhában, édesanyja pedig megragadta a fejét és maga felé fordította. Közel hajolt lányához, és kitátott szájából vértől mocskos nyelve buggyant elő. Torkából dögletes szag tört fel. Nyelvével végigszántotta a könnyektől nedves arcot.



Üvöltve ébredt. Felült az ágyban és az arcához kapott. Megdörzsölte szemeit, majd kábán körbepillantott. Feje őrülten kóválygott, sötét gondolatai nem akartak megszűnni. Lelökte magáról a takarót és kikelt az ágyból. Kicsit nehezen mozgott, mintha most tanulná a mozdulatokat. Azonnal kutatni kezdett a sötét szobában. Keresett valamit, amitől forrongott a teste és lángolt a vére. A szobában nem lelte, ezért az ablak felé fordult. A függönyt valaki elhúzta, az ablak tárva-nyitva volt. Egy lányt látott, aki sírva rohant az úton, a ház előtt.

Mozgása akadozott volt, de rendkívül gyors. Az ablakhoz szaladt és egyszerűen kiugrott rajta. Olyan könnyedén, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Pillanatok alatt a lány mellett termett.

- Hála istennek! - kiáltotta a másik, mikor meglátta. – Kérlek, segíts! Mindenki megőrült. Az apám meg akart enni, a papot kibelezve fellógatták a templomkapura. Segíts! - hol nevetett, hol meg sírt. Szemeit idegesen kapkodta ide-oda. – Mi történt a nyakaddal? - kérdezte undorodva.

Ő a nyakához nyúlt. Ujjai véres sebbe tapadtak.

- El kell tűnnünk innen! - mondta a másik és rohanni akart, de ő megragadta a kezét.

Élettelen, fehér szemeivel éhesen figyelte a lány barna bőrét és az alatta remegő friss húst. Megtalálta, amit keresett.

Leteperte az erőtlenül ellenkező lányt, és fogaival a húsba mart. Közben szállingózni kezdtek a többiek, lassan megtöltötték az egész utcát. A lány felállt és véres pofájával rájuk vicsorgott. Meg akarta osztani velük a zsákmányt. Velük. A családjával.

Előző oldal Desdichado